Vármegyék könyve

Tolna

A Dunántúl egyik vármegyéje, területe háromezerhatszáz négyzetkilométer volt, lakóinak száma 1891-ben kétszázötvenezer fő, hatvanhét százalékuk magyar, harminckettő német és kevés egyéb nemzetiségű. A lakosok közt közel kilencvenezer volt tizennégy éven aluli. A magyarok aránya folyamatosan nőtt, 1910-re elérte a hetvenegy százalékot, negyed évszázad alatt tehát négy százalék, kereken tízezer fő volt az asszimilációs nyereség a németség rovására. Ez a mérték a többi nemzetiséget illetően is országosnak volt mondható. Úgy tűnik, hogy amennyiben Magyarország megtartja 1918-as határait, azon belül a magyarság aránya, amely a török kiűzése utáni negyvenszázalékos mélypontról az előző századfordulón nőtt ötven százalék fölé, feltehetően a XX. század közepére elérte volna a hatvan-hatvanöt, a végére a hetvenöt százalékot (hasonló folyamat zajlott a Brit-szigeteken a XVI–XVIII., Franciaországban a XVII–XIX. században). A trianoni béke következtében azonban az asszimiláció lényegében az ellenkezőjére fordult, a határon kívül került magyarság az, amely elszenvedi a veszteséget a környező népek javára, miközben a megmaradt csekély számú hazai nemzetiség a magyarsághoz asszimilálódik. 

Tolna vármegye öt szolgabírói járásra oszlott, és volt benne egy város (Szekszárd, 1905-től), nyolcvankét nagy- és harminckét kisközség. A települések általában középnagyságúak voltak, kétezernél többen negyvenben laktak, a legnépesebbek lévén a székhely Szekszárd tizennégyezer, Dunaföldvár és Paks tizenkétezer, Bátaszék és Tolna nyolcezer, Bonyhád hatezer és Fadd ötezerötszáz lakossal. 

Közművelődési állapotai elég kedvezők voltak, a hat éven felüli férfinépességnek csupán ötöde, a nők negyede nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek kilencvenkét százaléka iskolába járt. A vármegyében összesen közel háromszáz tanintézet volt, közte két gimnázium, egy szőlészeti és kertészeti tanfolyam, nyolc ipari és kereskedelmi iskola, három polgári iskola, kétszáznyolcvannyolc elemi népiskola, valamint negyvenöt kisdedóvó és egy börtöniskola. A népiskolákban kereken négyszáz tanító működött, kik közül háromszázötven volt okleveles. 

Tolna területe lapályos és dombos. Keleti, Duna melléki része sík, ennek legdélibb része a Sárköz, melynek tenger feletti magassága nyolcvanhét méterig száll alá. Ettől közvetlenül nyugatra, a Sárvíz mentén a Szekszárdi-dombcsoport terül el, mely az Óriáshegyben éri el legnagyobb, háromszázhatvan méteres magasságát, ettől délnyugatra a Mecsek nyúlványai a baranyai határon közel hatszáz méterig is emelkednek. A Kapos és Sió által körülfolyt terület a háromszáz méter tengerszint feletti magasságot sehol el nem érő dombvidék, melyet egyes nagyobb völgyek több részre tagolnak. Kisebb és szétdaraboltabb a Kapostól a somogyi határig elterülő dombvidék.

Története 

A vármegye területe az újkőkor óta folyamatosan lakott, itt élt többek között az úgynevezett lengyeli kultúra népe, egy letelepedett, földművelő közösség. A bronzkorban már földvárak is voltak itt, a Krisztus előtti VI. században kelták vették birtokba a vidéket, és meg is tartották a rómaiak megérkeztéig. A rómaiak alatt a terület Alsó-Pannonia része volt, amelyet a III. század végén Galerius császár felesége után Pannonia Valerianának neveztek. A hun hódítás idején (444) Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Attila hadai a rómaiakat. 

A honfoglalás során a vidék fejedelmi szállásterület lett, amelyből Szent István az előző ezredfordulón, az elsők között szervezett várispánságot. Figyelemre méltó, hogy Tolnában I. Béla, Szent László és II. Géza is alapított apátságot, amelyek mellett nemzetségi monostorok sora is épült. A középkorban a vármegye legnagyobb birtokosai a Kőszegi, Tamási, Dombay, Ozorai, Lackfi, Kanizsai, Garai, Marcali család voltak. 

Az Árpád-ház egyik nagy királydrámájának, az Álmos-ági Béla herceg megvakíttatásának, majd trónra emelésének epizódjaként, II. István rendeléséből Tolnán élt egyfajta védőőrizetben Béla herceg a feleségével, Ilonával. Hunyadi János 1441-ben a Tolna megyei cikádori apátság mellett ütközött meg Garai Lászlóval, Erzsébet királynénak, Albert özvegyének hívével, amikor is Garai teljesen leveretvén csak futással menthette meg magát, és I. Ulászló hatalma megszilárdult. Hunyadi Mátyás 1463-ban és 1465-ben, II. Lajos 1501-ben és 1518-ban Tolnára hívta gyűlésre az ország rendjeit. Corvin János 1490-ben Kölesdnél szenvedett vereséget Báthory István és Kinizsi Pál hadaitól, és ezzel végleg elveszítette esélyét a trón megszerzésére. 

Közvetlenül Mohács után a törökök rövid időre szállták meg a vármegyét, a végleges megszállásra csak 1541-től került sor. A terület a budai pasa fennhatósága alá tartozott, Szekszárd, Koppány és Simontornya egy-egy aga vezetésével szandzsákszékhely lett. 

A vármegye 1686-ban, Buda visszafoglalása után szabadult fel a török uralom alól. A visszafoglalt területen Esterházy Pál nádor, a gróf Wallis és más udvarhű családok kaptak hatalmas birtokokat. Tolna lakossága azonban a háborúkban csaknem teljesen kipusztult vagy szertefutott, az 1700-as évek legelején összesen sem tett ki ötezer főt. Az új birtokosok ezért nagyarányú betelepítésbe kezdtek, a németek mellett a Felvidékről magyarok érkeztek ide és a többi visszahódított bármegyébe. Utóbbi következtében a magyar–szlovák nyelvhatár délebbre tolódott, hiszen az északról délre vándorolt magyarok helyét szlovákok töltötték be. 

A tolnai svábok magukkal hozták munkakultúrájukat, fejlett mezőgazdasági ismereteiket, aminek következtében a megye jóléte rohamosan emelkedni kezdett. A fejlődést csupán rövid időre akasztotta meg a Rákóczi-szabadságharc, melynek egyik érdekes epizódja a megyében zajlott. Simontornyát 1709-ben Rákóczi hívei tartották birtokukban. A bécsi haditanács azt az utasítást adta Heister tábornoknak, hogy menjen által a Dunán, és működjék az ekkor már kuruc Esterházy Antal és Béri Balogh Ádám ellen. Esterházy Palotáig eléje ment Heisternek, de az visszanyomta. A Dunántúl megvédelmezésére ekkor Vak Bottyán vállalkozott, és Földvárral szemközt a Duna túlpartján táborba szállott, várván a kedvező alkalmat, hogy átkelhessen. Míg Heister maga Simontornya felé igyekezett, Schilling tábornokot Földvárhoz küldötte, hogy Bottyán átkelését meggátolja. Fodor László, aki mikor Heister Esterházyt Palotánál visszanyomta, Simontornya várába zárkózott, most elhatározta, hogy Schillinget feltartóztatja, evégett eléje is került, de csatát vesztett, és maga is fogságba jutott. Heister a várat bevette, a következő évben azonban Balogh Ádám azt visszavívta. 

Sobri Jóskát, a XIX. század egyik leghíresebb, legtöbbször megénekelt betyárját és tizennégy társát Tolna vármegye somogyi határán, a lápafői erdőben 1837. február 16-án kerítették be a zsandárok, a dzsidások, a fölfegyverkezett nép és nemesség. Néhány betyár elesett, a többi megugrott, Sobri pedig látva, hogy nem menekülhet, agyonlőtte magát. Sobrit voltaképpen Pap Józsefnek hívták, és az endrédi (Vas vármegyei) kovács fia volt. 

Az 1848-i szabadságharc egyik első nagy sikere Tolnában, közelebbről Ozorán zajlott. Jellasics 1848. szeptember 11-én a Dráván átkelvén tartalékhadát maga után rendelte. Ennek hírére a magyar kormány a tolnai felkelőket Simontornyára küldte, és míg Perczel fölülről nyomta Roth és Philippovics nyolcezer főnyi hadát, a tolnaiak október 4. körül hátulról vontak áttörhetetlen falat az ellenség elé, úgyhogy Roth kénytelen volt Ozora táján a fegyvert letenni. 

A dualizmus idején Tolna vármegye alapvetően mezőgazdasági vidék maradt, nem kis részben azért, mert a fejlett mezőgazdasági termelés jól jövedelmezett. A gyáripar a szekszárdi és tolnai selyemgyárral és a bonyhádi bőrgyárral indult meg. 

Gazdasági élet 

A vármegye ásványkincsekkel kevés kőszénen és építőkövön kívül alig rendelkezett, a bányászat mindössze százhetven embernek adott kenyeret. A gyáripar jelentéktelen volt, csak gőzmalmok működtek nagyobb számmal, a kereskedelem sem volt élénk. Az iparról szólván hozzá kell tennünk, hogy hagyományos kisiparos: szűcs, tímár, kádár, molnár, asztalos, lakatos, ács, kovács, suszter, varga, szabó, pék, bádogos, kőműves, bognár, címfestő, fényképész, kalapos, fuvaros, üveges és hasonlók mindenütt elegendő számmal működtek, két-három főt foglalkoztató nyomda, kelmefestő, bútorgyártó minden városban akadt, és mindezek a lakosság öt-tíz százalékát foglalkoztatták. Nélkülük nem is működhetett volna a XIX. századi gazdaság. 

Tolnában a lakosság túlnyomó többségének foglalkozása a földművelés, szőlőtermelés és állattenyésztés volt. Terményei közül legjobb és legtöbb volt a búza, továbbá rozs, árpa, zab, tengeri, nagy mennyiségben termeltek még burgonyát, továbbá kevés repcét, kétszerest, kölest, tatárkát, lent, kendert, dohányt, cukorrépát és hüvelyes veteményt. A szőlőművelés elsősorban a szekszárdi borvidéken volt igen jelentős, amelyet a filoxéra csak átmenetileg vetett vissza. Jeles volt a vármegye gyümölcstermelése is. 

Az állattenyésztés virágzott, különösen a szarvasmarháé, melynek tenyésziránya az erdélyi mellett a piros-tarka hegyi fajta volt. A legnagyobb gulyák Középhidvégen és Gerjenben, tehenészetek Kajmádon, Seperden, Kisdorogon, Felsőhidvégen, Alsóhencsén, Pusztakatalinban, Pálfán és Ozorán voltak. Bonyhád vidéke egyike volt hazánk állattenyésztési szempontból legfejlettebb vidékeinek, itt keletkezett a bonyhádi marha név alatt ismeretes tájfajta. Jelentős volt a vármegye selyemtenyésztése és méhészete is. Selyemtenyésztéssel több mint ötezer család foglalkozott, melyek évente közel száz tonna gubót termeltek. Méhészet közel százhúsz községben volt, a méhészek munkáját Szekszárdon székelő méhészeti vándortanító segítette. 

Jelentős települések

Szekszárd 

1886-ig mezőváros, majd nagyközség, 1905-től város, 1891-ben tizennégyezer lakóval, kiknek kilencvenhat százaléka volt magyar, három százaléka német. Székhelye volt a vármegyének, törvényszéknek és járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, tanfelügyelőségnek, államépítészeti hivatalnak, pénzügyigazgatóságnak. Itt székelt a selyemtenyésztési központi főfelügyelőség a hozzá tartozó selyempete-tenyésztő és górcsövező (górcső = mikroszkóp) intézettel, mely évenként két tonna petét termelt. Volt a városban továbbá szőlészeti és borászati felügyelő, gyümölcsészeti közeg állandó szőlészeti és kertészeti tanfolyammal, méhészeti vándortanítói kerületi központ, iparostanonc-iskola, ipartestület, közkórház, takarékpénztár, népbank, önsegélyző szövetkezet, többféle egyesület és társulat, vasúti és gőzhajóállomás (utóbbi a várostól távol), postaés távíróhivatal és posta-takarékpénztár. 

A település az Árpád-korban jött létre a kelta eredetű, Alisca nevű római telep helyén. Első hiteles említése a XIII. század elejéről való, a szekszárdi apátságot I. Béla király alapította. A XV. században mezőváros, Vitéz János itt szervezett összeesküvést Mátyás ellen, amiért a király a szekszárdi várat leromboltatta. A hódoltság idején szandzsákság székhelye, a magyarok mellett szerbek és török szolgálatban álló balkáni népek települtek be. A visszahódító háborúk során megapadt lakosságot német telepesekkel pótolták. 

Szekszárd 1783-ban lett a vármegye székhelye, romokban álló várának anyagából az 1820–30-as években épült a megyeháza. A XIX. században a borkereskedelem egyik központja lett, a lakosság jelentős része a bor termeléséből és kereskedelméből élt. A jómódra jutott város szép középületek sorát emelte ebben az időben. A város 1886-ban elveszítette mezővárosi rangját (megszűnvén ez a közigazgatási kategória), és nagyközséggé sorolták vissza, de 1905-ben ismét, most már rendezett tanácsú város lett. 

Bonyhád 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben bő hatezer lakossal, köztük kétezer magyar és négyezer német, a lakosságnak több mint húsz százaléka volt izraelita hitfelekezetű. Volt benne szolgabírói hivatal, járásbíróság, algimnázium, iparostanonciskola, takarékpénztár és többféle egylet, továbbá vasúti állomás, posta és távíróhivatal és posta-takarékpénztár. Ipara a XX. század elején indult fejlődésnek, ekkor létesült a dominógyár, zománctáblagyár, végül a cipőgyár. A település a XIV. század óta ismert, regionális központ, amely a mezővárosi rangot a XVIII. században nyerte el. 

Dunaföldvár 

Nagyközség, járási székhely a Duna jobb partján, 1891-ben tizenkétezer magyar lakossal, volt járásbírósága, adóhivatala, közjegyzősége, Ferenc-rendi szerzetháza, ipartestülete és iparostanonc-iskolája, takarékpénztára, gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Itt volt a budapesti tudományegyetem nagy uradalmának központja, az egyetem ezen uradalom jövedelmeiből fedezte költségei jelentős részét. Dunaföldvár lakói a kisipar mellett elsősorban földművesek voltak, és természetesen jelentős volt a halászat is. 

Az ezeréves település kelta és római előzmények után a korai Árpád-korban keletkezett, első írásos említése 1009-ből való. Az itteni Benedek-rendi, Szent Ilonáról címzett apátságot II. Béla király Anamatia római őrállomás helyén alapította, a kolostor közvetlenül az esztergomi érsek hatósága alá tartozott. Imre király 1119-ben a települést a bencéseknek adományozta, akik azt 1494-ig bírták, ezt követően II. Ulászló király Péter kalocsai érseknek adományozta az apátságot. 

Az apátságnak a török uralom idején elpusztult és a császáriak által erődül használt romjait Rákóczi hadvezére, Bottyán 1705-ben hiába ostromolta, míg végre a császári hadsereg onnan kivonatván, a kurucok elfoglalták és egyik bázisukká tették. Az apátsági templom helyébe báró Mednyánszky László esztergomi kanonok és dunaföldvári apát 1725-ben új templomot építtetett, mint tulajdonos a várost többrendbeli szabadalommal ruházta fel, melyeket utóda, József hesseni őrgróf és apát is megerősített. Mária Terézia 1769-ben az apátság fekvő birtokait a nagyszombati egyetemnek adományozta, így kerültek azok a budapesti egyetem birtokába. 

Dombóvár 

Iker-nagyközség (Ó- és Új-Dombóvár), 1886-ig mezőváros a Kapos partján, járási székhely, 1891-ben összesen bő hétezer lakossal, vasúti csomópont posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Volt takarékpénztára, ipartestülete és iparostanonc-iskolája, kereskedői élénk forgalmat bonyolítottak. Várát a XIV. században emelték, ekkor királyi birtok, majd magánkézbe került. Egy ideig Werbőczy István volt a birtokosa, aki itt írta a Hármaskönyv jelentős részét. A hódoltság alatt és a visszahódító háborúk során magyar lakossága kipusztult, a helyükre szerbek települtek, őket viszont Rákóczi hadai szorították ki. A XVIII. században az Esterházyaké lett, akik zömmel magyarokkal telepítették újra. A XIX. század második felében lendületes fejlődésen ment át, regionális központtá emelkedett. 

Paks 

Nagyközség, járási székhely a Duna mellett, 1891-ben tizenkétezer lakossal, köztük kilencezer magyar és kétezerhatszáz német. Volt járásbírósága, vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára, ipartestülete, iparostanonc-iskolája, élénk kereskedése, számos egyesülete. 

A város helyén a rómaiak korában Lussonium nevű település állt. Paks első írásos említése a XIV. századból való, amikor is Nagy Lajos Apostagi Emerének adományozta, ki az ő életét a tatárok ellen viselt háborúban megmentette, és kinek utódai a Paksi (de Pákos) nevet vették föl. A hódoltság idején török palánkvár őrizte az itteni dunai átkelőt. A visszafoglaló háborúk során nagyrészt elpusztult, német telepesek építették újjá olyan sikeresen, hogy a XVIII. század közepén már mezővárosi rangot is nyert. A Duna szabályozása Paksnak kedvezett, kereskedelme fellendült. 1881-82-ben kísérleteket tettek az állítólag ott található aranytartalmú homok kiaknázására, de minden említésre méltó eredmény nélkül. 

Tolna 

Nagyközség a Duna partján, 1891-ben nyolcezer lakossal, köztük négyezerötszáz magyar és háromezerötszáz német, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A község azelőtt a hajóácsok egyik leghíresebb telepe és a hajóvontatási üzletek fő piaca volt a magyar Dunán. A bogyiszlói átvágás létesítése óta a Tolna melletti Duna-ág mind jobban eliszapolódott, és a hajdan jövedelmező halászat is megromlott. 

Tolna első írásos említése I. András király idejéből való, ekkor az ispánság székhelye, vára királyi erősség, amely később magánkézbe került. Károly Róbert ostrommal vette el Kőszegi Jánostól, ekkor rommá lett, ma már a helye sem ismert. A település a XV. századtól mezőváros, ahol több országgyűlést is tartottak. A hódoltság alatt jelentős település maradt, a magyarok mellé törökök és rácok települtek. Lakossága a XVI. században reformált, református iskolája 1548-ban nyílt meg. A visszafoglaló háborúkban szinte teljesen rommá lett, lakossága szétfutott. A betelepített németek építették újjá, nagybirtokok központjaként is funkcionált. A XIX. század közepén a tolnai uradalmat a híres bankár, Sina báró szerezte meg, aki mintagazdaságot hozott létre, és hajóácstelepet alapított. A település sokat veszített a jelentőségéből 1852-ben, amikor befejeződött a Duna itteni szakaszának szabályozása, és a tolnai Duna-ág holtág lett, Tolna az élő Dunától messze került. Nagy selyemgyára és szőnyeggyára volt az előző századfordulón, a selyemgyár épülete ma is áll.