Vármegyék könyve

Torda-Aranyos

Erdély egyik vármegyéje volt, területe közel háromezernégyszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben százötvenezer fő, lassan növekvő. A lakosok közt volt harmincnyolcezer magyar, százhétezer román, ezer német és négyezer egyéb nemzetiségű. 

A vármegye területe hat járásra oszlott, két rendes tanácsú városa, három nagy- és százharminchét kisközsége volt, legtöbbje igen kicsi, ezernél többen csupán tizenhárom településen laktak. A legnépesebb volt a székhely Torda tizenegyezer, Albák és Szkerisóra ötezer és Bisztra közel négyezer lakóval. 

Torda-Aranyos közművelődése igen rosszul állott, a hat éven felüli férfilakosságnak hetven, a nők több mint nyolcvan százaléka sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek fele nem járt iskolába. A vármegyében közel százhúsz tanintézet volt, közte három ipari és kereskedelmi, két polgári és száztíz elemi népiskola, továbbá nyolc kisdedóvó. A szellemi élet központja Torda volt. 

A vármegye nyugati része igen hegyes, keleti fele ellenben dombos és lapályos. Nyugati határán a Bihar-hegység emelkedik közel kétezer méteres magasságokig. E vadregényes hegységhez, melynek mélyében van a szkerisórai Gyecár jégbarlang és a vidrai vízesés, kelet felé a Gyulai-havasok csatlakoznak, melyek az Öreghavasban érik el legnagyobb magasságukat. A Jára völgyétől kelet felé a hegység hirtelen lelapul, magassága a 7-800 métert nem haladja meg. Ezen részében van a szépségéről híres Tordai- és Túri-hasadék. Az Aranyos völgyétől délre az Aranyosmelléki-hegység húzódik. Tordától és Felvinctől kelet felé hullámos és termékeny fennsík terül el, mely már a Mezőség része. 

Folyóvizekben a terület gazdag, fő folyója a vármegye nyugati részében eredő és egész hosszában a vármegye területén folyó Aranyos, mely a Járát, a Hesdát és a Túri-patakot veszi magába. E folyó Vajdaszegnél ömlik a Marosba, mely mintegy hetven kilométeren a vármegye déli határát jelöli, beléje a Ludas és Kapus patakok ömlenek. A Mezőségen sok kisebb-nagyobb tó van, melyeknek vizét nagyobbára a Ludas és Kapus patak vezeti a Marosba. 

Története 

A vármegye az 1876-os közigazgatási reform során jött létre a korábbi Torda megye nagyobbik, nyugati része és Aranyosszék egyesítésével. Ilyenformán gyakorlatilag az egész Aranyos folyó egyetlen megyébe került a forrásaitól a Marosba való ömléséig. A legkeletibb járás már nem az Aranyos, hanem a szintén a Marosba ömlő Ludas vízgyűjtő területéhez tartozott. 

Aranyosszék azelőtt a hét székely szék egyike volt, kiterjedése háromszázötven négyzetkilométer, lakóinak száma az egyesülés előtt húszezer fő, székhelye Felvinc volt. A székelyeket feltehetően V. István király telepítette erre a Székelyföldtől távol eső területre a XIII. század második harmadában. Legrégibb kiváltságlevele 1291. március 12-én kelt III. András királytól, és ebben huszonkilenc helység van felsorolva. Aranyosszék lakossága 1848-ig osztozott a székelység kiváltságaiban, jobbágyok tehát soha nem voltak.

Torda vármegye kialakulásáról megoszlanak a vélemények, a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a hatalmas Fehér vármegyéből vált ki. A XIV. században már nemesi vármegye, amely a hódoltság idején a fejedelemség része volt. A közigazgatási reform során kisebb része Maros-Tordához került. Történetére bővebben Torda város ismertetésekor térünk ki. 

Gazdasági élet 

A vármegye ásványi kincsekkel bővelkedett, Offenbánya környékén arany-, ezüst- és vasércet, Torockó mellett vasércet, Tordán sót bányásztak. Az ipar leginkább a bányaiparra szorítkozott, nagyobb ipari vállalatok a tordai cellulózgyár és egy szeszgyár voltak. A hiteligények kielégítésére egy népbank, hat takarékpénztár és tizenegy községi hitelszövetkezet szolgált. 

A lakosság többsége mezőgazdasággal foglalkozott, a kisiparból élők száma nem érte el a három százalékot. A vármegye fő termékei a búza, rozs, árpa, zab, tengeri, burgonya, len, kender és dohány voltak. A gabonaneműek legkivált a Mezőségen teremtek jól, míg a hegyes vidéken a havasi legelők voltak kiterjedtek. A gazdasági viszonyok javítására a vármegyei gazdasági egyesület és a túri fanemesítő társulat törekedett. Az állatlétszám az 1895-i állapot szerint hetvenezer szarvasmarha, bő ezer bivaly, nyolcezer ló, ötvenezer sertés, száznegyvenezer juh és ötezer kecske, valamint négyszáz szamár és öszvér volt. Híres gulya volt Mikesen, Alsógyéresen, Hadvéren, Szengyelben, Méhesen és Mezőzáhon, ménesek Mezőzáhon. 

Jelentős települések 

Torda 

Rendezett tanácsú város a Túri-pataknak az Aranyosba ömlésénél, utóbbi folyónak bal partján, melyen át egyetlen ívű fedett fahíd vezetett. Lakóinak száma 1891-ben tizenegyezer fő volt, köztük nyolcezerötszáz magyar, bő kétezer román és pár száz német. A város három részből, Ó-, Újtordából és Egyházfalvából állott, melyek teljesen összeépültek. A vármegye törvényhatóságának, tanfelügyelőségnek, járásbíróságnak, ügyészségnek és közjegyzőségnek volt székhelye, volt adó- és sóhivatala, állami faiskolája, állami állatorvosa, vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Kulturális intézményei közül a vármegyei közkórház, polgár- és iparosiskola, Ferenc-rendi rendház, három kaszinó, dal- és zeneegyesület, olvasó nőegyesület és több más egyesület és társulat volt említendő. Itt jelent meg az Aranyosvidék című hetilap. Tordán hét felekezet (római és görög katolikus, görögkeleti, evangélikus, református, unitárius és izraelita) tíz templomot látogatott. 

A város lakosai elsősorban földművesek és iparosok voltak, utóbbiak közt sok csizmadia, és híres volt a tordai mézeskalács. Iparvállalatai közül a cellulózgyár volt jelentős, vásárai élénk forgalmat bonyolítottak. A rómaiak által művelt, de utóbb teljesen beomlott sóbányák felett sóstavak keletkeztek, melyek mellé a város fürdőt építtetett. A működő öt aknában jelentős volt a kincstári sóbányászat, mely évenként mintegy kétszáz tonna kősót hozott felszínre. 

A vidék az újkőkor óta lakott, a sókitermelés kezdete a Krisztus előtti időkre tehető, és a dák állam idején is folytatódott. Dacia meghódítása (Kr. u. 106) után itt létesült Potaissa római település, a provincia egyik legjelentősebb városa, amely a III. században egészen colonia rangig emelkedett, castruma a legnagyobb katonai tábor volt Dáciában. A római várost a népvándorlás hullámai, legfőképpen a hun hódítás sodorták el, az utolsó római katona 271-ben távozott. Ezt követően különböző – szarmata, gepida, avar – népek települtek a romokra. 

A magyarok a X. században érkeztek, a későbbi Tordavár a Kalocsa nemzetség székhelye lett. A vidék helynevei szinte kivétel nélkül magyar eredetűek, ami arra utal, hogy a honfoglalók jószerével lakatlanul találták. Torda első írásos említése 1075-ből való, nevét talán első ispánja után, de mindenképpen személynév alapján kapta. Az első Tordavár a mai várostól tizenöt kilométerre feküdt, ez a tatárjáráskor elpusztult. 

A sóbányászat fellendítésére a XII. században, tehát még a tatárjárás előtt német telepeseket hívtak be, ezek foglalták el a római várat is a nyugati hegytetőn (Saxodonia). Külön bíró alatt, saját törvényeik szerint éltek, csak a XIV. század végén olvadtak be végképp a magyarságba. A közeli Keresztesmezőn a XIII. századtól tartottak gyűléseket és mustrákat, Aranyosszék és nemegyszer az összes székelység fegyverfogatói itt mutatták meg felszerelésüket. Kun László király tábori országgyűlést tartott itt, és hadakat szedett fel a kunok űzésére. 

A mohácsi vész után Torda mellett tartották az első önálló országgyűlést, mely Erdély védelméről intézkedett, Buda eleste után innen bocsátottak fényes küldöttséget, hogy Izabellát és fiát meghívják a fejedelemség trónjára. A következő fél évszázadban ötven országgyűlést tartottak Tordán, amelyeken többek között kimondták a szabad vallásgyakorlást és a négy bevett felekezet egyenjogúságát. 

A tizenöt éves háborúban Torda nagy veszteségeket szenvedett, pusztították Basta császári generális és Mihály havasalföldi vajda hadai. A román történetírás Mihályt a Vitéz jelzővel ékesítette fel, mivel ő volt az egyetlen, aki román jogar alatt egyesítette Erdélyt a két román fejedelemséggel. Ez az egyesítés azonban csupán az egész Magyarországot felbolygató, alapvetően Magyarországon zajló tizenöt éves háború egyik mellékhadszínterének egyik epizódja volt. A császári hadvezetés ekkor esélyt látott arra, hogy Mihály segítségével megszerezze Erdélyt, ezért Basta császári generális együttműködött Mihállyal. Mihály 1599 végén legyőzte Báthory András fejedelmet, és november 20-án fejedelemnek (valójában császári kormányzónak) választatta meg magát. A következő év májusában Moldvát is hódolásra szorította. Rudolf császár azonban nem ismerte el az új államot, Basta ezért Mihályt az erdélyiekkel összefogva több csatában legyőzte, és 1601. augusztus 3-án meggyilkoltatta. Vitéz Mihály tényleges erdélyi uralma tíz hónapig tartott, hadai huszonegy hónapig voltak jelen a fejedelemségben. Hozzátehetnénk ehhez, hogy európai távlatból nézve a nekünk, magyaroknak olyan jelentős Rákóczi-szabadságharc is csupán a Habsburg-francia szembenállás egyik mellékhadszínterén zajlott, és el is bukott, amint a főhadszíntéren befejeződtek a csatározások. Csakhogy a Rákóczi-szabadságharc Magyarország számára történelmi jelentőségű eredményekkel zárult, Vitéz Mihály uralma azonban minden szempontból folytatás és következmények nélküli epizód maradt. 

Bethlen Gábor az elnéptelenedett Újtordára saját, nemessé tett katonáit telepítette, Ótorda lakossága nagyrészt túlélte a hadak járását. Az I. Rákóczi György lengyel hadjárata nyomán Erdélybe betörő török-tatár sereg pusztítását már egyként szenvedte meg az ikerváros lakossága, amelynek csak egy töredéke élte túl a pusztítást. A helyükbe II. Rákóczi György a török kézbe esett Lugos és Karánsebes lakosait telepítette, nem sokkal később váradi menekülők érkeztek. 

1655-ben Torda minden lakója nemességet nyert, attól kezdve a várost a nemesi univerzitás irányította a főhadnagy vezetésével. 1672-ben már a kuruc mozgalom vezérei tanácskoztak Tordán, és innen indultak erdélyi önkéntesekkel Kővár vidékére, hogy megkezdjék Máramaros és Szatmár felé beütéseiket. A török kiűzése után, 1690-ben császári csapatok égették fel Tordát. A Rákóczi-szabadságharc idején többször a tordaiakra gyújtották házaikat a labancok, 1707-ben a város újra merő romhalmaz lett. A lakosok elmenekültek, a félreeső Szilágyban, Szatmárban és Szabolcsban ide-oda vándorolva töltöttek el negyedfél keserves esztendőt, és csak 1711 tavaszán tudtak ismét visszatérni, hogy városukat helyreállítsák. 

Még egy utolsót lobbant Torda régi dicsősége 1759-ben, mikor a százhuszonhetedik, történetileg ismert országgyűlést tartották falai közt. Régi fontosságát azonban többé nem nyerte vissza. A XIX. század második felében aztán újra fellendült a város élete, ipari, gazdasági és kulturális központtá vált, lakosságának száma növekedett. 

Egerbegy 

Nagyközség, 1891-ben kétezerhétszáz magyar és román lakossal a Mezőségre messze benyúló völgy torkolatában, az Aranyos bal partján. A XIV. század elején már egyházas hely. Basta dúló hajdúit 1602-ben Csáki István itt verte szét. Később a település Sarmasági Zsigmond birtokába került, fényes kastélyának romjai most is látszanak a községtől északra emelkedő Paphegyen. Bethlen Gábor 1609-ben önálló kormányzati hatáskörrel ruházta fel a települést, tanácsa huszonöt forintig végérvényes ítéletet hozhatott, és csak az azt meghaladó ügyeket fellebbezték Torda vármegye törvényszékéhez. A XVIII. század első felében városi joga volt, a század második felében Mária Terézia egy dragonyos, majd székely határőr huszárezredbe sorolta. 

Felvinc 

Rendezett tanácsú város, járási székhely, 1891-ben közel kétezer magyar lakossal, volt járásbírósága, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Híres marhavásárokat tartottak benne. A régi Aranyosszék székvárosa volt. Római eredetű település, első írásos említése a XIII. századból való. A só kereskedelmében játszott jelentős szerepet, a középkorból sóvámja, sóháza ismert. A XVI. századtól mezőváros, amelynek lakossága székely faluközösségben élt egészen a XIX. századig, a földeket és kaszálókat évente nyílhúzással osztották újra. 1848. november 19-én a fellázadt románok csaknem teljesen felégették a várost, és lakóinak nagy részét lemészárolták. 

Marosludas 

Nagyközség, járási székhely a Ludas partján, 1891-ben bő kétezer román és magyar lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A Mezőség gazdasági központja volt, a Maroson történő szállítás fontos kikötője, amely különösen gabonából nagy forgalmat bonyolított. Első írásos említése a XIV. századra esik, ekkor magyar jobbágyfalu volt, amelybe a XV. századtól románok is betelepültek. A XX. század legelején Bukovinából csángók települtek ide. 

Torockó 

Kisközség, járási székhely a Székelykő tövében, 1891-ben ezerötszáz magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A csinos község, melynek lakói korábban vasbányászatot űztek, szép fekvésénél fogva gyakran felkeresett hely volt már a dualizmus idején is. Lakói német eredetűek, de teljesen elmagyarosodottak, és öltözetük szépségéről messze földön híresek. 

A vidéken már a római korban vasércet bányásztak. Első írásos említése a XIII. századból való, szász telepesek által alapított földesúri település volt, többek között Corvin János is birtokolta. A XV. századtól mezőváros, a XVII. századtól város. A Rákóczi-szabadságharc alatt császári hadak többször felgyújtották, a XVIII. század végén román felkelők fosztották ki, 1848-ban azonban a lakosok sikeresen visszaverték a román fosztogatók támadását. 

A falu felett álló Székelykő, az Aranyosmelléki-hegység egyik orma nemcsak természeti szépségéről, de történelmileg is nevezetes, egyik csúcsán állott a Székelyvár, melyet Torockó várának is neveztek. Egy másik csúcsán, a hidasi Gesztegen van a Csegezi lyuk vagy Csepegővár néven ismeretes barlang.