Vármegyék könyve

Trencsén

Hazánk északkeleti határán fekvő vármegye volt, területe négyezerhatszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben bő kétszázötvenezer fő, köztük ötezer magyar, tízezer német, a többi szlovák. A vármegye kilenc járásra oszlott, volt benne egy rendezett tanácsú város, tíz nagy- és háromszáznyolcvanyolc kisközség. A községek általában véve igen kicsik voltak, kétezernél többen csak huszonnyolcban laktak. Legnépesebb volt Turzovka (Turzófalva) hétezer-hatszáz, a székhely Trencsén ötezer, Csaca és Zsolna négyezer lakóval. 

Közművelődési állapota meglehetősen elmaradott volt, a hat éven felüli férfinépességnek negyven, a nőknek ötven százaléka sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek ötöde nem járt iskolába. A vármegyében közel négyszáz iskola működött, köztük két gimnázium (Trencsén, Zsolna), nyolc ipari és kereskedelmi iskola, két polgári, egy felsőbb leányiskola (Trencsén), egy felsőbb nép- és háromszázhetvenhárom elemi népiskola, tizennyolc kisdedóvó, egy börtöniskola és egy árvaház. A szellemi élet központjai Trencsén és Zsolna voltak. 

Trencsén földje túlnyomóan hegyvidék, melyet a Vág széles völgye választ ketté. Jobb partján az északnyugati határláncolat emelkedik, fő gerincével legtöbbnyire egyúttal az ország egykori határát is jelölvén. A Vág bal partján a Kis-Fátra hegyláncolatához tartozó csoportok emelkednek, melyek a Sztrecsnói-szoroson túl a folyó jobb partjára is átmennek. Ahol a Vág völgye a Kis-Fátra vonulatán áttör, ott a tulajdonképpeni Kis-Fátra vagy Kriván-Fátra hatalmas csoportja emelkedik, amelyben a vidék legmagasabb ormai, a Kis-Kriván (1711m), a Sztoh (1608 m) és a szaggatott Roszugyec (1606 m) emelkednek, köztük van a szépségéről ismeretes tyerhovai völgy. Folyóvizei közül a Vág a legnagyobb, annak mellékvizei közül a Varinka, Kiszuca (a Bisztricával), Belavoda, Vlára, Rajcsanka vagy Zsillinka és Teplicska a nagyobbak. A vidéknek jelentős tava nincs, ásványos forrásai viszont nagy számmal, köztük legjelesebbek a trencsénteplici kénes hőforrások, a rajecfürdői tiszta hőforrások, valamint a nagykulvai savanyúvíz. 

Története 

Számos régészeti emlék bizonyítja, hogy a vidék, elsősorban a Vág völgye a kőkor óta folyamatosan lakott. Első ismert lakói a markomannok és kvádok, akik a II. században kemény harcokat vívtak a Duna túlsó partjáig terjedő Római Birodalommal. Ezekben a küzdelmekben maga Marcus Aurelius, a filozófus császár is személyesen részt vett, e részvétel emléke a trencséni várszikla déli oldalán felfedezett felirat. Az avar, majd Nagy Károly idejében a frank uralom fennhatósága alatt állott morva-szláv nép az V. század vége felé kiszorította a vidék korábbi lakóit. Mojmir morva fejedelem kivívta függetlenségét, és utóda, Szvatopluk kiterjesztette a Morva Birodalom határait.

A honfoglaló magyarok csak a XI. században vették tényleges birtokba a vidéket, a királyi várispánság megszervezése is erre az időre tehető. A határőrző várispánságban számos vár épült, közülük Trencsén mellett Oroszlánkő kapott országos szerepet. Trencsén már a XIII. században nemesi vármegyévé alakult, megválasztván négy szolgabíróját a nemesek vitás ügyeinek eldöntésére. 

IV. Béla király egy időre a vármegyében húzta meg magát a tatárok elől, mert Oroszlánkő és Trencsén dacoltak a hódító mongol hadakkal, és még a szomszéd Liptó vármegye menekültjeinek is oltalmat nyújtottak. Béla király Zamarócon 1241-ben megerősítette a várjobbágyok Szent Istvántól nyert szabadságát. 

Az Árpád-ház kihaltával kitört trónháborúk során a vármegye Csák Máté birtokába jutott, aki innen építette ki tartományúri hatalmát. Csák Máté legyőzése után a megye és várai ismét királyi birtokká lettek, ám a husziták betörése nyomán ismét rablólovagok vették át a hatalmat. A XV. században a lednici és vágbesztercei várakból indították Bjelik és a Podmaniczky testvérek rablókalandjaikat, és számos várúr, mint Stibor, Telekessy, Thurzó kegyetlenségükkel híresedtek el. A harcoknak jó időre az 1432-ben vívott, Illava melletti csata vetett véget. Szapolyai István erdélyi vajda a trencséni várat és uradalmat Mátyás királytól részben vétel, részben adomány útján nyerte el. 

A mohácsi vész után Trencsén vármegye egy része, a város és a vár, utóbbi mint János király tulajdona egy ideig Szapolyai oldalán állott, ám utóbb Ferdinándnak hódolt. A török hódoltság idején igen sok nemes család ide menekült, különösen Beckó volt a menekültek kedvelt helye, ahol számos főúri család is lakott. Lippay, majd Szelepcsényi esztergomi érsek Trencsénbe és Zsolnára telepített jezsuitákat, Beckón, Pruszkán és Zsolnán a ferences rend alapított kolostort, Bánban gimnázium létesült. Zsolnán tartotta 1610-ben a Dunán inneni evangélikus egyházkerület első szervezési ülését. 

Fontos szerep jutott a vármegyének a Wesselényi-féle összeesküvésben, melynek egyik színhelye a zsolnai járásban fekvő Teplicska nevű falu volt. A Rákóczi-szabadságharc idején a vármegye nagyobbik része a fejedelem mellé állott, a harcok azonban mindvégig váltakozó sikerrel folytak. 1708- ban zajlott a trencséni csata, melyben állítólag Rákóczi lova a hegyi patak átugratása közben elbukott, és a csatasort rendező vezér esése hirtelen oly zavart idézett elő, amely a császári tábornok Heistert ütközet nélkül diadalhoz juttatta. 

Mária Terézia idején a vármegye a maga költségén kiállított lovas bandériummal vett részt a hétéves háborúban. II. József korában a passzív ellenállás jeleként Illésházy János főispán nem fogadta el a felajánlott udvari méltóságokat, és 1791-ben a császár intézkedéseire vonatkozó iratok nyilvánosan elégettettek. 

A XIX. század politikai mozgalmai sem hagyják érintetlenül a vármegyét, mely az 1830. évi lengyel felkelést titokban támogatta. Borsiczky alispán emiatt kegyvesztett lett, és a mozgalmat elfojtották. A szabadságharc idején Trencsén vármegye számos hadi esemény színhelye volt. A magyar honvédség többször összecsapott a szlovák Hurbán császárhű csapataival. Götz osztrák tábornok 1848 januárjában felgyújtotta Budatin várát, 1849 októberében Kosztolna mellett vereséget szenvedett a vármegyei népfelkelő sereg, amelynek vezére, Pongrácz Guidó is elesett. 

Gazdasági élet 

Trencsén ásványokban nem volt gazdag, agyagon, mészkőn, kvarcon kívül alig akadt valami. Az ipar sem volt jelentős. A gyáripar legfontosabb vállalata a Löw-féle zsolnai nagy gyapjúáru-, posztó- és takarógyár volt kilencszáz munkással, továbbá egy cementgyár Lédecen, két botgyár, egy faárugyár, három gőzfűrész, egy gyufagyár, egy papírgyár, egy műmalom, ötven szeszfőző, két ecetgyár, két sörfőző, négy üveggyár (Zayugróc, Szentszidónia, Gápel, Zsittna), végül több bőrgyár. Sokan gyakorolták a drótos mesterséget (különösen Rovnéban) a zsindelykészítést, tutajozást, faárukészítést, sajt- és túrókészítést (brinza, ostyepka). A kereskedelem nem volt élénk. A hiteligények kielégítésére öt bank, három takarékpénztár és három szövetkezet állott fenn. A Vágon igen élénk volt a tutajozás. 

A lakosság fő foglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt. Trencsén talajának gyenge termőképességénél fogva árpát és zabot termesztettek nagy mennyiségben. Sokkal kevesebb rozs és búza termett, ellenben igen sok burgonya és cukorrépa, termeltek még kétszerest (rozs és búza kevert vetése), kölest, tatárkát, lent, kendert, hüvelyes veteményeket és takarmányrépát. A vármegye déli részén a szőlő megtermett, sőt néhány helyen jó bort is szűrtek. Volt Trencsénnek még sok gyümölcse, kivált szilvája is. 

Marhát sokat tartottak, lovat viszonylag keveset (huszonöt lakosra jutott egy). Sertés is kevés volt, de annál több juh, mivel igen kiterjedtek voltak a havasi legelők, melyek a juhtenyésztésnek kedveztek. Ennek megfelelően a sajt- és túrókészítés igen elterjedt. A méhészet emelkedőben volt, a vármegyében közel kilencezer méhkast tartottak. 

Trencsén kiterjedt erdeinek harmada fenyves volt, a többi kevés tölgyes mellett bükkös és egyéb lomberdő. Az erdőkezelés kevéssé volt kielégítő, nem is volt nagy hozama. A vadászat viszont jó eredményt ígért, az erdőkben bőven akadt mindenféle vad. 

Jelentős települések 

Trencsén 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Vág partján, 1891-ben ötezer lakossal, köztük ezerhétszáz magyar, közel ezer német, a többi szlovák. A lakosok negyede izraelita vallású volt. Amint korábban már szóltunk róla, az északnyugat-magyarországi zsidók a keletieknél évszázadokkal korábban érkeztek elsősorban Németországból, és kultúrájuk, életmódjuk inkább a nyugat-európai mintát követte. 

A hatalmas várromoktól koronázott várhegy tövében elterülő város a Felvidék egyik legvirágzóbb városkája volt, székhelye számos közintézménynek, benne főgimnázium, állami felsőbb leányiskola, községi alsófokú ipariskola, vármegyei közkórház, takarékpénztár, ipartestület működött, volt vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Számos kulturális intézménye közül kivált a város ötvenezer darabból álló bogárgyűjteménye. Trencsén lakói többnyire iparosok és kereskedők voltak. 

Első írásos említése 1111-ből való, ekkor már állott a vára és vásárokat tartottak benne. Zsigmond szabad királyi rangra emelte. Mátyás király 1461-ben itt fogadta jegyesét, Podjebrad Katalint. A város a XV. század végén a Szapolyaiaké lett, így a vár a mohácsi vész után János király pártján állott. A vár és a város soká dacolt Ferdinánd hadaival, mígnem a kiütött tűzvész és az éhínség minden további védelmet lehetetlenné tettek. 

Illésházy István gróf 1600-ban adományként kapta meg a várat, melyet családja az örökös főispáni méltósággal együtt 1822-ig birtokolt. Az utolsó Illésházy gróf, István ötvenezer forint évi életjáradék fejében összes vagyonát, melyhez a trencséni vár is tartozott, Sina György bárónak, a görög származású dúsgazdag bankárnak eladta. A millenniumkor a vár birtokosa d’Harcourt Ifigénia grófné, Sina György báró unokája volt. 

Bán 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezer szlovák, német és magyar lakossal, kik gyapjúval, gabonával és vassal kereskedtek. Volt takarékpénztára, ipartestülete, távíró- és postaállomása. A település neve először a XIII. században fordul elő okmányban, de ismeretes, hogy Szent László itt adott menedéket Bretiszláv cseh hercegnek. Nagy Lajos Bánt szabad királyi várossá emelte. A települést és várát a XV. században a Podmaniczky család szerezte meg, száz évvel később az Illésházyak birtoka, tőlük Trencsén várával együtt Sina báró vette meg. A XVII–XVIII. században a céhes ipar egyik központja volt több malommal, sörfőzővel, téglaégetővel. 

Illava 

Kisközség, járási székhely a Vág bal partján, 1891-ben kétezer szlovák és magyar lakossal, járásbírósággal, takarékpénztárral, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, telefonállomással, posta-takarékpénztárral. Gróf Königsegg-Aulendorf Aladárnak nagy uradalma volt itt, melyhez nagy sörház is tartozott. A község legnagyobb nevezetessége az országos fegyintézet volt, melyben a tíz évnél hosszabb fogságra ítélt fegyenceket őrizték, olykor ezer rabot is egyszerre. 

A Vágvölgy várai közül nagy szerepet játszott Illava, a régi Léva. A XII. században a templomos rend lovagjainak birtoka volt, a rend eltörlésével Csák Máté bírta, 1312-ben királyi birtokká lett. 1376-ban Bubek György nyerte el ajándékképpen a királytól, de Bubek Imrétől ismét elvették. A XV. században a huszita harcok során, 1432-ben Rozgonyi Miklós, Zsigmond király vezére elfoglalta és földig rombolta a várost. Ezentúl királyi birtok maradt, utóbb gyakran urat cserélt, és 1571-ben királyi adományozás folytán az Ostrosich testvéreknek jutott. A Rákóczi-korban gróf Breuner vette meg a kincstártól, ugyanő a vár felső részét a trinitáriusok zárdájává alakította át. Breuner halálával a birtok a rokon Königsegg grófokra szállott, kik a XX. század elejéig birtokolták, de a várat a magyar állam vette meg, és 1856-ban fegyintézetté alakította át. 

Vágbeszterce 

Kisközség, járási székhely a Vág bal partján, 1891-ben kétezernégyszáz szlovák és német lakossal, köztük közel négyszáz fős izraelita közösséggel, járásbírósággal, keményítőgyárral, vasúttal, posta- és távírdahivatallal és posta-takarékpénztárral. Igen élénk vásárai voltak, mesteremberei közül a fazekasok voltak híresek. 

A XIV. századtól ismert mezőváros, ahol a birtokos Balassa család a XVI. században nemesi iskolát tartott fenn. Gótikus eredetű plébániatemploma falában Podmaniczky Ráfael emléktáblája látható a lovag életnagyságú alakjával, mellette Balassa Zsigmondnak és nejének kőbe vésett képe. A település a podhrágyi uradalomnak volt központja, melyhez a Podmaniczky testvérek korában huszonhat község tartozott. 

Zsolna 

Nagyközség, 1910-től város a Vág mellett, 1891-ben négyezer szlovák, német és magyar lakossal, akik száma 1910-re kilencezerre emelkedett. A járási szolgabíró-hivatal székhelye volt algimnáziummal, Wurum-féle püspöki árvaházzal, volt apácazárdája, alsófokú ipariskolája, adó- és sóhivatala, hitelintézete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Legnagyobb iparvállalata a Löw-féle gyapjúáru-, katonaposztó- és takarógyár volt, hazánknak legnagyobb ilynemű vállalata, mely kilencszáz munkással évenként hétszázezer méter szövetet állított elő, és azt a belföldi forgalom mellett Ausztriába, Németországba és a balkáni államokba exportálta. 

A település első írásos említése a XIII. század legelejére esik. A tatárjárás után németek települtek ide. Az Anjouk idején már város királyi várral, előbb a német, Nagy Lajos idején szláv lakói is kiváltságokat nyertek. A Sziléziába irányuló kereskedelem egyik központja volt, erős céhes iparral. Zsigmond király Zsolnát 1405-ben a szabad királyi városok sorába emelte, de a kiváltságot maga visszavonta, feleségének, Cillei Borbálának ajándékozta a várost, amely a Hunyadi-család birtokába jutott, tőlük a kincstár kezére. Ferdinánd király a Podmaniczky testvéreknek adományozta, kik Trencsén vármegye egész északi részét a vármegye egységes területéről mintegy kiszakították, és külön comitatus soluensist (Zsolna megyét) alakítottak, amely elnevezés a XVI. századi oklevelekben ismételten előfordul. 

Zsolna a XVI. században evangélikus hitre tért, itt alakult meg 1610-ben az egyház Dunán inneni kerülete. A XVII. században jelentős protestáns nyomda is működött a városban. Illésházy gróf és Thurzó György nádor befolyása alatt követte az egész vidék az új tanokat, és a század végén Zsolnának alig egytized része maradt meg katolikusnak, minek ellensúlyozásául az esztergomi érsekek 1678-ban a Jézus-társaság, 1704-ben pedig ennek helyébe a ferences rend telepítéséről gondoskodtak. Wurum nyitrai püspök a feloszlatott jezsuita rend házában 1731-ben árvaházat alapított, melyet utóda 1881-ben apácakolostorral bővített. 

A XVIII-XIX. század során a város alig fejlődött, még 1850-ben is csupán kétezerötszáz lakója volt. Bizonyára ennek köszönhető, hogy az óvárosban gótikus, reneszánsz és barokk épületek sora élte túl az évszázadokat. A vasút kiépülése a XIX. század végén lendületet adott a fejlődésnek, elsősorban az ország legnagyobb posztógyára révén a lakosság is ugrásszerűen megnövekedett.