Vármegyék könyve
A következő hónapokban vármegyénként, ábécé sorrendben közöljük Bencsik Gábor dupla kötetének online változatát, korabeli, nagyrészt színes képeslapokkal, valamint Kogutowicz Manó 1905-ben megjelent vármegye-atlaszának nagyítható térképeivel illusztrálva.Zólyom
A Felvidék egyik vármegyéje volt, területe kétezerhétszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1890-ben száztizenkétezer lélek, ezzel a ritkábban lakottak közé tartozott. A lakosság bő kilencven százaléka volt szlovák, a többiek fele-fele arányban magyarok és németek. Bizonyára a fejlett iparnak, a viszonylag bőséges munkalehetőségnek volt köszönhető, hogy Zólyomból nem volt olyan nagyarányú a kivándorlás, mint más szlovák többségű vármegyéből, a lakosság az ország átlaga szerint gyarapodott.
A vármegye négy járásra oszlott, lakosai három rendezett tanácsú városban, tizenhárom nagy- és száztizennégy kisközségben éltek. A községek általában véve igen kicsinyek voltak, kétezernél többen tízben laktak. A legnépesebb volt a székhely Besztercebánya hétezerötszáz, Gyetva és Herencsvölgy hat-hatezer, Zólyom ötezer és Feketebalog négyezer lakossal.
A közművelődés a kor viszonyaihoz képest elég jónak volt mondható: a lakosságnak csak negyede volt analfabéta, és a tanköteles gyermekek ötöde nem járt iskolába. A vármegyében összesen több mint kétszáz tanintézet volt, közte egy hittani intézet, két gimnázium, egy felsőbb leányiskola (mind Besztercebányán), négy ipari iskola, két polgári és százhetven elemi népiskola, harmincnégy kisdedóvó és két emberbaráti intézet. A szellemi élet központja Besztercebánya volt.
Zólyom hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott. Északon az Alacsony-Tátra hatalmas hegybástyája emelkedik, melyet kelet felé az Ördöglakodalma-hágó határol, elválasztva azt a Királyhegy csoportjától, nyugaton a Stureci-hágó a Nagy-Fátra csoportjához tartozó Krizsántól. Ehhez dél felől a Körmöcbányai-hegység csatlakozik. A Garam völgyén túl egészen más jellegű hegységek terülnek el. A Polyána csoportja a Garam és Szalatna völgyei közt emelkedik, a Szalatnán túl az Osztroski-hegycsoport húzódik, ezt a Kriványi-hágó választja el a Vepor-hegységtől, a Tiszolc és Erdőköz közti nyergen túl már a Fabova csoport ágai hálózzák be a vármegye legkeletibb részét. A hegyek közé több folyó völgye mélyed, legnagyobb a Garamé, mely többnyire csak egy-két kilométer széles, sok helyen ennél is keskenyebb, de Besztercebánya és Zólyom közt tágas lapállyá szélesedik. Legnagyobb mellékvize a Vepor-hegységben eredő Szalatna, mely a hasonnevű község körül tágas lapállyá szélesedik. A Szalatnába ömlik a Polyána katlanában eredő Ocsova, és ebbe a Zona patak.
Története
A kőkor óta lakott vidéken a magyarok a honfoglalás évében jelentek meg, és a folyóvölgyek mentén kezdték meg a benépesítést. Szent István idejében Zólyom központtal egy hatalmas, úgynevezett erdőispánság szerveződött, amely egészen az északi határig kiterjedt. Ebből utóbb több vármegye vált ki, és 1200 körül maga a megmaradt Zólyom is vármegyévé alakult. Első ispánját, a Kacsics nemzetségbeli Detrét 1222-ben, az Aranybulla évében említik először.
A tatárjárás a vidéken nagy pusztítást végzett, a megmaradt lakosok és az új telepesek IV. Béla királytól jelentős kiváltságokat nyertek, vagy régi jogaikat megerősítették. A zólyomi ispánok vagy akkori latin szóhasználattal comesek egészen a XIV. század elejéig mind a Kacsics nemzetségből valók voltak. E sorban az utolsó Zólyomi Domokos fia, Dénes (Dionysius, Doncs) volt, aki gyakorlatilag tartományúrként kormányozta a vidéket. A XIV. század elején a hatalmas terület több vármegyére bomlott, kivált belőle Árva, Liptó, Turóc, egy része pedig Barshoz és Honthoz került. Maga Zólyom, bár maga is nemesi vármegyévé szerveződött, nagyrészt királyi birtokban volt, ma álló várát Nagy Lajos kezdte építtetni. Az új erősség sok éven át nem annyira katonai jelentőséggel bírt, inkább fényes ünnepélyek színhelye volt, mivel alapítója nagyon kedvelte, gyakran felkereste.
Fontos szerep jutott Zólyom vármegyének Habsburg Albert király halála után, midőn az ország egy része az özvegy Erzsébethez és fiához, Lászlóhoz maradt hű, más része pedig Ulászló lengyel királyt választotta Magyarország királyává. Így a szomszéd Nógrád és Hont vármegyék és a felső-magyarországi hét bányavárossal szövetkezett Zólyom közt kemény harc támadt, mely csak a szerencsétlen várnai csata után, melyben Ulászló király is elesett, ért véget teljesen.
A cseh husziták Jan Giskra vezetése alatt hosszú ideig megszállva tartották a vármegyét, és amíg Hunyadi Mátyásnak nem volt elegendő ereje hozzá, hogy kiverje őket, inkább kinevezte Giskrát főispánnak és zólyomi kapitánynak, hogy legalább formális főségét elismertesse. Utóbb aztán sikeresen visszahódította Zólyomot az egész Felvidékkel együtt, és ismét eljöttek a Nagy Lajos korabeli szép napok, a Zólyom melletti Rákosmezőn megint fényes ünnepélyek és fontos tanácskozások folytak.
II. Lajos király Zólyom várát és a vármegyét a hét bányavárossal együtt nászajándékul Mária királynénak adta, 1522-től ő nevezte ki a vármegye főispánjait és a vár főkapitányait. A hódoltság idején a megye sikeresen ellenállt a török előnyomulásnak, sőt olykor ellentámadásra is futotta az erejéből. Balassa János főispán elhatározta, hogy az ellenséget Hont és Nógrád vármegyék végleges elhagyására kényszeríti, ezért 1562. március végén összeszedte a vármegye egész hadi erejét, valamint a hét bányaváros csapatait, és tízezer főnyi hadsereg élén vonult Szécsény várának visszafoglalására. Április 4-én napkeltekor azonban lovasságát a füleki török lovasság szétszórta, miközben Balassa alól két lovat lőttek ki és jobb karján megsebesítették, mire a gyalogság Balassával együtt a közeli erdőségekbe húzódott vissza, és ott is éjszakázott. Midőn másnap kora reggel el akart onnan vonulni, a törökök, kik az Ipoly hídjait szétszedték, hogy a keresztény had el ne menekülhessen, megtámadták, legnagyobb részét levágták, vagy hatszázat foglyul ejtettek, és csak maroknyi ember menekülhetett el Balassával együtt. Szerencse volt a bajban, hogy a törökök nem használták ki a lehetőséget, és a hadjáratot nem folytatták.
A XVII. század kezdetén a Bocskai István hadaival betörő török és tatár segédcsapatok pusztították Zólyom vármegye községeit, felégették Besztercebányát. A város azonban hamar újjáépült, 1620-ban már itt választották Magyarország királyává Bethlen Gábort – a fejedelem volt olyan bölcs, hogy a koronát ne fogadja el. Ebben az időben Korponán kezdődött az a küzdelem, mely a városokat kizárólagos hatalmukban tartó németek ellen irányult, és azzal végződött, hogy előbb Korpona (1613), azután pedig Besztercebánya (1647) németjei kényszerültek magyar és szlovák lakótársaikat egyenjogúaknak elismerni, és velük a városi tisztségekben is osztozni. Ennek következtében az amúgy is többségben lévő szlovákság a németek nagy részét magába asszimilálta.
Zólyom szerepet játszott a kuruc mozgalmakban és a Rákóczi-szabadságharcban is, a polgári lakosság nem kis veszteségei árán. Különösen a szabadságharc vége volt keserves a számukra, mivel a visszavonuló kurucok elkeseredésükben számos községet és Zólyom városát is felgyújtották. Ettől kezdve a vármegye az országos politikában nemigen vett részt, bányászata azonban töretlenül fejlődött, a vasiparnak pedig az egyik legfontosabb központja lett.
Gazdasági élet
Zólyom a középkor óta jelentős bányászvidék, az előző századfordulón arany-, ezüst- és rézércekre Úrvölgyön és Ó-hegyen bányásztak, ugyancsak ezüst- és rézérceket tárt fel Besztercebánya városa homokhegyi bányájában, előfordultak ezenkívül vasércek (Libetbánya, Bikás, Breznóbánya, Lehota), továbbá kén (Kálnok), barnaszén (Kovacsova) és homokkő (Királyka).
A bányászaton kívül a kohászatnak volt nagy jelentősége, legismertebb volt a tajói magyar királyi kohómű, mely aranyat, ezüstöt, rezet és ólmot állított elő. Jelentős volt a nagyipar, elsősorban a vasipar, melynek kiváló telepei a breznói nagy állami vasmű (ezerhétszáz munkással), a kisgarami állami öntőmű, lemezedény-sajtoló műhely, zománcgyár és reszelővágó (háromszázötven munkással), a pieszoki hengermű, a libetbányai vasmű és a bikási vasgyár, végül még a zólyomi Unio vaslemezgyár. A vasipar mellett fontos iparvállalat volt még a hermaneci nagy papírgyár, a besztercebányai és zólyomi hajlítottfabútor-gyár, a besztercebányai posztógyár, henger- és műmalom, a zólyomi pipagyár, a herencsvölgyi, sziklai és kiskapocsi üveggyárak, a besztercebányai és jakabfalvai rézpöröly (gőzkalapáccsal dolgozó hámor), a besztercebányai sörgyár, hét gőzfűrész, tizenöt lőpormalom és egy vasúti javítóműhely. A kisipar nem volt erős, de számottevő volt a posztó- (Radvány), késes- és asztalosipar (Radvány, Zólyomlipcse), valamint a csipkekészítés (Óhegy, Úrvölgy). A kereskedelem főbb cikkei az ipari termékek és marha voltak, tizenhét község lakossága házaló kereskedésből élt.
A zord éghajlat és a talaj a nemesebb gabonafajok termesztésének nem kedvező, ezért a mezőgazdaság legfőbb terményei a zab, búza, rozs, árpa, burgonya, kender és len voltak. A városokhoz közel fekvő falvakban a kertgazdaság fejlődött ki, és ezek látták el a városokat tejjel, vajjal, baromfival. Az állattenyésztés nem volt jelentős, szarvasmarhát keveset és gyenge fajtájút tartottak, csak a nagyobb birtokosok fordítottak gondot annak nemesítésére. Legfontosabb volt a juhtartás, különösen a vármegye északi részében elterülő nagy havasi legelőkön, melyeken kitűnő sajtot (liptói túró) termeltek.
Jelentős települések
Besztercebánya
Rendezett tanácsú város szabad királyi és bányaváros címmel a Garam jobb partján, hétezerötszáz lakossal, kik közül közel háromezer volt magyar, ugyanannyi szlovák, a többi német. Alsó-Magyarország (ti. a Felvidék nyugati fele) egyik legszebb városa volt, amelyben a történelmi múlt párosult a fejlődő jelennel. Számos közintézmény kapott benne helyet, emellett volt bányakapitánysága, főgimnáziuma, hatosztályos gimnáziuma, tanítóképző intézete ipariskolával. Ipara és kereskedelme is élénk volt, nevezetes ipartelepnek számított a Harnisch és Társai hajlítottfabútor-gyár, az I. magyar posztó-és gyapjúárugyár, hengermalom, sörgyár, ecetgyár és több könyvnyomda. Jelentős volt a kádár- és asztalosipar és a posztó-kisipar, volt azonkívül itt és a szomszéd Jakabfalván kincstári rézpöröly. A Garam folyón nagymérvű tutajozás folyt.
A város jólétét bányászatának köszönhette. Korábbi előzmények után az intenzív bányaművelés a tatárjárás után kezdődött, szász telepesek segítségével. Besztercebánya már a XIV. században megalakította az alsó-magyarországi bányavárosok (Selmec, Béla, Breznó, Libet stb.) szövetségét, és abban vezető szerepet vitt. A felvizesedő bányákat a XV. századtól a Thurzók és a velük rokon Fuggerek nemzetközi tőke bevonásával újra művelhetővé tették, aminek következményeként elsősorban a réztermelés futott fel.
A város fénykorában, 1542-ben országgyűlés volt Besztercebányán, melyen a Habsburg uralkodó és Izabella özvegy királyné közt a béke létrejött, lényegében megalakult az erdélyi fejedelemség. A bányák a következő évszázadtól fokozatosan kimerültek, aminek következtében a város elszegényedett, így megmaradt az egykori Magyarország egyik legnagyobb szabású történelmi főtere, XVI–XIX. századi paloták sorával.
Bár a bányászat termelése visszaesett, a város céhes ipara és kereskedelme továbbra is jól működött, jeles iskolák működtek itt (egyiknek rektora volt Bél Mátyás, a kor egyik jelentős társadalomtudósa), a város kereskedői Prágáig és Krakkóig közvetítették a forgalmat. Mária Terézia a megyeszékhellyé emelt városban 1776-ban római katolikus püspökséget alapított. Az egykor tisztán német lakosság ekkorra nagyrészt elszlovákosodott, a város a XIX. században a szlovák kultúra egyik központja lett. A millennium idején már igen jelentős gyáripar is működött Besztercebányán, a lakosság egyre nagyobb hányadának adva kenyeret.
Breznóbánya
Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Garam völgyében, 1891-ben közel négyezer, túlnyomóan szlovák lakossal. Volt szolgabírói hivatala, kegyesrendi gimnáziuma, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, posta- és távíróhivatala. Lakói iparral (kádár- és szűcsipar), bányászattal, marhakereskedéssel és -tenyésztéssel foglalkoztak, és nagy mennyiségben készítettek juhtúrót (brinza), mely jelentős kereskedelmi cikknek számított. A város határában levő vashámor és huta a Prihradny-féle bikási vasbányaműhöz tartozott.
A települést a többi alsó-magyarországi bányavároshoz hasonlóan német telepesek alapították a tatárjárás után. Nagy Lajos kiváltságokkal látta el, a XV. században vásártartási jogot kapott, a XVII. században egy évszázadra szabad királyi város lett. A bányászat itt is visszaesett a XVIII. században, ráadásul 1779-ben egy nagy tűzvészben szinte az egész város leégett. A XIX. században már kevésbé az iparáról, inkább a sajtjáról volt nevezetes, mígnem a század végén nagy, ma is fennálló vasmű települt ide.
Gyetva (Herencsvölgy)
Nagyközség, 1891-ben bő hatezer szlovák lakossal, posta- és távíróhivatallal, vasúti állomással, posta-takarékpénztárral és élénk marhakereskedéssel. Az itt birtokos Csáky László alapította a véglesi uradalomhoz tartozó erdőben a XVII. század első harmadában abból a célból, hogy lakói az erdőt műveljék, szenet égessenek, illetve az irtásföldeken mezőgazdasággal foglalkozzanak. A gyorsan fejlődő település 1811-ben mezőváros lett.
Innen kirajzó telepesek irtásföldön alapították Herencsvölgyet, amely 1891-ben már hatezer szlovák lakosú nagyközség volt. Az I. magyar üveggyár-részvénytársaság itt gyárat alapított, mely évenként hatezer schock fúvott üveget és nyolcvanezer schock ablaküveget állított elő nyolcvan munkással. (A XIX. században az üvegiparban a német „schock” mennyiségi egységet használták a táblaüvegre, egy schock hatvan darab.) Részben az innen származó táblaüveget hordták szerte az országba a szlovák vándorüvegesek, az üvegestótók.
Libetbánya
Nagyközség, 1891-ben közel kétezer szlovák lakossal, kik közt sok volt a kádár. Jelentős volt a vasércbányája és vasgyára, melyek éves termése harmincezer métermázsára rúgott, ezenkívül réz-, nikkel- és kobaltércbánya is működött itt. A XIII. században az ország egyik legfontosabb aranybányája volt, a település kiváltságait Nagy Lajostól, Mária királynőtől és Zsigmondtól kapta, ezeket tovább bővítette Mátyás és II. Ulászló. A hódoltság idején a városban várat emeltek és a templomot is megerősítették. A lakosság a XVI. században reformált. Az aranytelérek már korábban kimerültek, 1692-ben azonban megindult a vasércbányászat, és a XIX. század végéig folytatódott a réz kitermelése is. A szabad királyi város címet 1832-ben kapta meg Libetbánya, 1876-ban rendezett tanácsú város lett, ám a század végére mindkét címét elveszítette, mivel lakóinak száma, ezzel párhuzamosan gazdasági és kulturális jelentősége jelentősen visszaesett.
Szalatna (Végles)
Nagyközség, járási székhely, 1891-ben kétezerötszáz szlovák lakossal, jelentős szűcsiparral. Volt vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Okmányokban a XIII. században említik először, a következő évszázadban már egyházas hely. A véglesi váruradalom központja volt, a XV. századtól mezőváros, ahol a XVIII. század elejétől üveghuta működött.
Végles ma is álló várát Nagy Lajos emeltette, ekkor vadászkastélyként szolgált. Egy ideig királynéi birtok, majd a cseh Giskra szerezte meg, tőle Mátyás visszavette, és ismét vadászkastéllyá alakíttatta. A hódoltság alatt megerősítették mint fontos végvárat. A kuruc mozgalmak idején többször megvívták, többször gazdát cserélt. A XVIII-XIX. században uradalmi központ volt, de annak inkább csak a nevét adta, az adminisztrációs központ Szalatnán működött. Tulajdonosa, Nemeskéri Kiss Miklós 1870-ben teljesen felújíttatta, a II. világháborúban azonban kiégett, rommá lett.
Zólyom
Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Garam mellett, lakóinak száma 1891-ben bő ötezer fő volt, közte ezer magyar, ötszáz német és háromezerötszáz szlovák. Volt számos közintézménye, államvasúti műhelye, a bécsi Unio-társulat lemezgyára (háromszázötven munkás), pipagyára, fabútorgyára, ecetgyára, ipariskolája, takarékpénztára és hitelbankja, élénk marhakereskedése, vasúti állomása, posta- és távírdahivatala és posta-takarékpénztára. Itt jelent meg a Zólyom vármegyei Hírlap. Hozzá tartozott a kis Borova hora fürdő.
Nagy múltú város, melynek korai történetét a vármegye ismertetésekor már érintettük. Szabad királyi jogát IV. Bélától kapta, I. Ferdinánd pedig a nemesi rangot jelölő vörös pecsét használatát engedélyezte a számára. Első vára a településtől kissé távolabb épült, Anonymus szerint a honfoglaló Bors vezér számára. Nagy Lajos emeltette a ma is látható erődítést a város melletti dombon. Ez a vár számos uralkodót látott vendégül, egészen Mohácsig afféle királyi nyaralóhelynek számított. A hódoltság alatt fontos végvár lett, ekkor kapta mai reneszánsz formáját. Itt született Balassi Bálint, és Révay Péter koronaőr (a Szent Koronáról szóló jeles munka szerzője) itt őrizte majd egy évig a magyar koronát. A település a XVIII. században elveszítette a megyeszékhelyi státust, céhes ipara és kereskedelme is visszaesett, a közeli Besztercebánya mellett jelentősége lecsökkent. A XIX. század második felében lendületes iparosítás kezdődött, 1871- ben nagy vasgyár, 1899-ben faárugyár létesült.
