Vármegyék könyve

Fiume

Önálló város és kereken húsz négyzetkilométer kiterjedésű kerület volt az Adriai-tenger északkeleti végén, az Isztriai-félsziget tövében, a Fiumara (horvátul Riecina) folyó torkolatában, magas hegyek félkörében. Fiume város lakosainak száma az 1880. évi népszámlálás szerint huszonegyezer fő volt, 1890-ben már közel harmincezer, kik között tizenháromezer volt olasz, hétezer illír (dalmát), négyezer horvát, közel háromezer szlovén, ezerötszáz német és ezer magyar. Húsz évvel később, 1910-ben már negyvenhatezer ember lakott Fiuméban, köztük huszonnégyezer olasz, tizenháromezer horvát (ekkor nem különböztettek meg dalmátokat és szlovéneket), hatezerötszáz magyar és kétezer német. Ilyenformán a város négynyelvű volt, és a többség valamilyen szinten beszélte is mind a négyet. A lakosság döntő többsége római katolikus volt, az egyéb felekezetűek az ezer főt sem érték el.

Fiume néven korábban létezett egy ezerhatszáz négyzetkilométer területű, nyolcvanezer lakosú vármegye is, mely azonban Fiume városát nem foglalta magában. Ezt a vármegyét 1881-ben Modrussal egyesítették, és létrehozták az 1918- ig fennállott Modrus-Fiume vármegyét. 

Fiume évszázados hagyományokra alapuló sajátos jogállással rendelkezett, nem volt része sem Magyarországnak, sem Horvátországnak, hanem elkülönült testként közvetlenül a Szent Korona alá volt rendelve, és a magyar király, mint a Szent Korona jogainak gyakorlója által kinevezett kormányzó irányítása alatt állott. Jogi értelemben tehát Magyarországgal (és Horvátországgal) mellérendelt viszonyban volt, gyakorlatilag azonban a magyar közvélemény az ország részének tekintette, lényegében mint hatvannegyedik vármegyét. 

A város közművelődése a kor viszonyaihoz képest igen jól állott. Számos iskola működött benne, így a Haditengerészeti Akadémia százharminc bennlakó növendékkel, német tanítási nyelvvel, az állami horvát, az állami olasz főgimnázium, valamint a szintén olasz tannyelvű kereskedelmi akadémia és tengerészeti főiskola, a magyar nyelvű állami elemi és polgári fiúiskola és állami elemi és felsőbb leányiskola, továbbá számos városi és egyházi elemi iskola és óvoda. Működött továbbá Fiuméban városi könyvtár, tengerészeti múzeum, természettudományi társulat, irodalmi kör, tanító egyesület, francia kör, hazafias kaszinó és számos egyéb egyesület, megjelent három olasz nyelvű napilap és egy magyar hetilap. 

A város az Adriai-tenger északkeleti csúcsán levő Quarnero-öbölben fekszik a liburni Karszt-hegység déli lejtőjén, északról kopár sziklaszirtek, keletről a Recsina folyó, illetve a Fiumara-csatorna, nyugat felől Isztria, délen a tenger határolják. A nyílt tengertől az előtte fekvő Veglia és Cherso szigetek elzárják, a Fiumei-öböl az Adriai-tengerrel e szigetek és a part közt csupán három hajózható tengerszoros, illetve csatorna által áll összeköttetésben.

Gazdasági élet 

A gazdaság legjelentősebb tényezője a kikötő volt, a lakosság többsége valamilyen formában abból, valamint a hajózásból élt, a népes hivatalnokréteg a különböző hajózási hivatalokban dolgozott. Korábban a tengeri hajózás szerény igényeit a kikötőül szolgáló Fiumara-torkolat és a természetes part is kielégítette, és csupán a vesztegzár alá került hajók menedékhelyéül épült a XVIII. század elején egy kisebb terjedelmű kikötő. A rendszeres kiépítés István nádor idején, 1847-ben kezdődött, azonban az építkezések igen lassan haladtak előre. A kiegyezés után nagy erőkkel indult meg a városnak a vasúthálózatba való bekapcsolása, valamint egy korszerű tengeri kikötő építése. A tengerpartot a budapesti Duna-parthoz hasonlóan, csak sokkal nagyobb terület bevonásával másfél kilométeren feltöltötték, rakpartokat és mólókat alakítottak ki, és egészen a vízpartig vágányokat fektettek. 

1874-ben elkészült a Károlyváros-fiumei vasút, Fiuméban a tengerpart feltöltésével megépült az államvasúti pályaudvar. Egészen 1888-ig szakadatlanul folyt a kikötő építésének első szakasza. Ugyanezen időszak alatt épült a tengerészeti hatóság palotája, más közintézmények, egy sor nagy raktár, vasból készült világítótorony. 1889-94-ben újabb kikötő létesült, párhuzamosan tovább folyt a vasút kiépítése, raktárak és mólók építése és bővítése. Az előző századforduló egészében véve a lázas építkezések korszaka volt Fiuméban, a város rohamosan fejlődött, forgalma bővült. A villamos világítás 1892 novemberében lépett működésbe.

A város legjelentősebb iparága régebben, amikor még vitorlás fahajók közvetítették a tengeri forgalmat, a hajóépítő ipar volt, amely évente húsz-harminc hajót bocsátott vízre. A gőzhajózás terjedésével a fiumei hajóépítő ipar visszaszorult, és 1883-ban végleg megszűnt, csupán a millenniumot követő években, állami támogatással éledt újjá. A többi iparágak képviselői között említést érdemelt az 1827-ben alapított Smith és Meynier-féle papírgyár, 1851-ben kezdte meg működését a magyar királyi dohánygyár, világszerte ismeretes volt a Withehead-féle torpedógyár. Sok más üzem mellett ugyancsak nevezetes volt a rizshántológyár, továbbá az 1883-ban felállított kőolaj-finomító és a gázgyár. 

A mezőgazdaság a város életében nem volt számottevő, a környező falvakban azonban fontos megélhetési forrásnak számított. A város feletti sziklás vidéken a mélyedésekben felhalmozódott agyagföldön kerti vetemények, szőlő, füge, olajbogyó, valamint egyéb gyümölcs teremtek. A természetes növényzet legjellemzőbb fajai a bükk, cser, virágos kőris, gyertyán és égerfa, a piros bogyójú boróka, a veres gyűrű, kökény, mogyoró és barkóca voltak, magában Fiuméban a platán, hárs és juhar, a fenyő és babér volt elterjedt, a kertekben a délszaki növényvilág gazdag flórája pompázott. 

Története 

Az Adria partjain az ókorban számos kultúra virágzott, és a legtöbb Fiuméban is nyomot hagyott. A Krisztus születése körüli időkben az illír libur törzs alakított itt ki uralmi központot. Krisztus előtt 28-ban, Augustus uralma alatt Liburnia a rómaiak kezébe került, kik a tartományt kis autonóm területekre osztva találták, és ezt a felosztást „Civitates” nevezet alatt meg is tartották. Ezek egyike volt Civitas Flanates, melynek határát az istriai Arsas és a Fiumét Horvátországtól elválasztó Fiumara folyó képezték, mely utóbbit Enea névvel Strabon és Plinius említi. A római korban a település helyén Tersatica nevű város állt, amely a VI. században a Keletrómai, azaz Bizánci Birodalom fennhatósága alá került, a VIII. században pedig a frankok hódították meg. Nagy Károly hadai 799-ben feldúlták, majd felégették a várost. 

A horvátok a VII. században vándoroltak be a vidékre, és a frankok által lerombolt város mellett alapították meg új településüket. Midőn Horvátország 840-ben függetlenné lett, a város valószínűleg tovább is frank befolyás alatt maradt, a neve a védőszentje, Szent Vitus nyomán Vitapolis lett. Az aquileiai pátriárkátus 1077-ben lett a város hűbérura, onnan alhűbérként a Duino grófok birtokába került. Az ő kezükön maradt aztán egészen a XIV. század végéig.

A Duino-ház uralkodása alatt Fiume fölvirágzott, és a konstanzi béke után, 1183-ban autonóm kormányzatot nyert. A család férfiágának kihalása után a város a Habsburgokra szállott, akik 1399-ben Wallsee Rambert grófnak, Duino Katalin férjének adták hűbérül. A XV. században a birtokjogot III. Frigyes császár szerezte meg, ettől kezdve Fiume birodalmi város volt, amelynek elöljáróját a német-római császár nevezte ki. 

Miksa császár 1515-ben a városnak a „leghívebb” (fidelissima) címet adományozta, 1530-ban I. Ferdinánd önállóságát és statútumait megerősítette, így Fiume gyakorlatilag birodalmi városállam lett, törvényeit maga alkotta. Ezek a kiváltságai jogi értelemben egészen 1836-ig érvényben voltak. Az önállóság jeleként Lipót császár a város számára saját tengeri lobogót engedélyezett. III. Károly 1723-ban szabad kikötővé tette, és a pragmatica sanctio, a Habsburg-ház örökösödési rendjét szabályozó dokumentum aláírására is meghívta. Mária Terézia 1776-ban Horvátországhoz csatolta, de így csak 1779-ig maradt, midőn Magyarország része lett.

1768-ban nyolcvankét görög ortodox család menekült Török-Boszniából Fiuméba, kiknek Mária Terézia megadta az osztrák állampolgári jogot, II. József császár ingyen adott nekik telket paplakra és templomra, és megengedte nekik egy kereskedelmi társulat alapítását, továbbá külön törvényszéket állított fel a számukra. A város sokat köszönhetett ennek a betelepülésnek, mely egészen új életet öntött a kereskedelmébe. A fejlődéshez hozzájárult I. Ferenc császár alatt, 1800- ban a Lujza út építése, mely Fiumét Károlyvárossal, illetve Szlavóniával és a Dunántúllal összekötötte. Ennek volt köszönhető, hogy Fiume kereskedelmi forgalma akkoriban az egyébként kedvezőtlen körülmények dacára csaknem kétmillió bécsi mázsára (több mint egymillió métermázsára) rúgott. A XVIII. században Fiuméban és a magyar-horvát tengerpart más kikötőiben, Buccariban, továbbá Porto-Rében, melyet a Karolina út, és Zenggben, melyet a József út kötött össze Károlyvárossal, illetve Szlavóniával és Magyarországgal, élénk kiviteli kereskedelem zajlott. A tűzi- és épületfa, deszka, léc és hordódonga, dohány, repce és gabona voltak a legfőbb kiviteli árucikkek, a behozatal főbb termékei gyarmatáruk, fűszerek, olaj és déligyümölcsök.

Napóleon hódításai nyomán, 1809-ben a város közvetlen francia uralom alá került, 1813-ban az angolok szállták meg, és a kikötőjében levő hajókat mind felégették. A napóleoni háborúkat lezáró békék Fiumét Habsburg-irányítás alá rendelték, de már 1822-ben ismét Magyarország része lett, mint elválasztott test (corpus separatum). 

Az 1848-as szabadságharc alatt a horvátok szállták meg, és egész 1868-ig közigazgatásilag Zágráb alá tartozott, mígnem a magyar törvényhozás a magyar-horvát kiegyezést becikkelyező 1868. XXX. törvénycikk 66. paragrafusában kimondta, hogy Fiume város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacre regni coronae adnexum corpus) képez. A kiegyezés úgy rendelkezett, hogy a magyar és a horvát törvényhozás, valamint a város képviselői együttesen állapodjanak meg Fiume jogi helyzetének végleges rendezéséről, erre azonban nem került sor. A magyar kormány javaslatára uralkodói rendelet született, amely átmeneti jelleggel a magyar kormányt bízta meg a kormányzó kijelölésével, ezzel a várost a magyar miniszterelnök közvetett fennhatósága alá utalta. 

Az 1918-ig érvényben maradt rendeletet a magyar közvélemény úgy tekintette, hogy Fiume magyar kikötővé vált, és a magyar költségvetés nagy összegű támogatásával a város és kikötője ettől kezdve a nagyarányú és rohamos fejlődés korszakába jutott. 

Említést érdemel, hogy a soknemzetiségű városban etnikai feszültségek nemigen keletkeztek, részben azért, mert az abszolút többségben lévő olaszoknak tulajdonképpen megfelelt a köztes állapot, sem a magyar, sem a horvát, sem a német túlsúlytól nem kellett tartaniuk.

Kormányzók a millenniumig 

Mióta Mária Terézia az 1779. április 23-án kelt diplomával Fiumét Magyarországhoz csatolta, a város – mint külön államtest – királyi kormányzók igazgatása alatt állt. A tisztséget a következők viselték: Majláth József (1779-1783), gróf Almássy Pál (1783-1788), gróf Szápáry János Péter (1788-1791), Pászthory Sándor (1791-1801), Klobusitzky József (1801-1809), 1809-1823-ig nem volt kormányzó, Ürményi Ferenc (1823-1837), Nemeskéri Kiss Pál (1837-1848), gróf Erdődy János (1848). 1848-tól 1867-ig mint a horvát-szlavón koronatartomány külön területét kormányozták, 1867-1870 között Cseh Ede királyi biztos állt a város élén. Ismét kormányzók voltak gróf Zichy József (1870-1872), gróf Szápáry Géza (1872-1883) gróf Zichy Ágoston (1883-1892) és gróf Batthyány Lajos (1892-).