Vármegyék könyve

Beszterce-Naszód

Hazánk erdélyi részének legészakibb, négyezer négyzetkilométeren elterülő megyéje volt, lakossága 1891-ben százötezer lélek. A népesség évente egy százalékkal gyarapodott, Beszterce-Naszód mégis hazánk legritkábban lakott megyéi közé tartozott Máramaros és Csík után. A lakosok közt volt ekkor ötezer egyéb nemzetiségű mellett ötezer magyar, huszonötezer német (szász) és hetvenezer román. A magyarság csak szórványosan lakott a románok közt, míg a németek Naszód, Beszterce és Szászújfalu közt, továbbá a megye délnyugati szögletében éltek. A megye négy járásra – naszódi, óradnai, jádi, besenyői – oszlott, egyetlen városa a székhely Beszterce volt, közel száz községe közül tizenegy volt nagy- és nyolcvanhat kisközség, utóbbiak is zömmel középnagyságúak. Beszercén kívül kétezernél többen tíz községben éltek, legtöbben, közel négyezren Óradnán. 

A közművelődés meglehetősen alacsony fokon állott, habár csak egy községnek nem volt iskolája, mégis a hét éven felüli lakosság kétharmada nem tudott sem írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekek hatoda nem járt iskolába. Bár külön statisztika nem készült, a románok között az arány még rosszabb volt, hiszen az átlagba beszámító németek (és magyarok) hagyományosan magas műveltségi szinten éltek. A népiskolák száma százharmincegy volt (köztük tíz állami), azonkívül két kisdedóvó, egy polgári iskola (Beszterce), evangélikus főgimnázium és tanítóképző intézet, állami földműves iskola, alsófokú ipari és kereskedelmi iskola (valamennyi Besztercén), Naszódon pedig görögkatolikus főgimnázium működött. A szellemi és anyagi élet központja egyaránt Beszterce volt. 

Az egykori vármegye területének nagyobb részét magas hegyek borítják, a hegységeket a Nagy-Szamos és Beszterce folyók völgyei három csoportra osztják. A Nagy-Szamos völgyétől északra emelkedő hegycsoport Radnai havasok néven ismert. E hegység főgerince a megye északi részén, részben határán vonul végig, legmagasabb csúcsa Ünőkő (2280 m). Nyugat felé a Romuli-hágó választja el a Cibles-csoporttól. Ezt a Nagy-Szamos forrásvidéke felett az 1257 méter magas Radnai hágó a Borgói csoporttól választja el, attól délre a szintén tetemes magasságra emelkedő Kelemen-havasok már az erdélyi trachitláncolat tagja, és mint ilyen, lényegesen különbözik a többnyire kristályos kőzetekből álló Borgói és Radnai csoporttól. A Kelemen-havasok végső ágai Besztercénél a Beszterce folyó magas fekvésű völgyére ereszkednek, ezen túl a Nagy-Szamosig halmos vidék terül el. 

Lapály a megyében sehol nincs, völgyei is meglehetős keskenyek, de földművelésre, sőt alsóbb részeikben szőlőtermelésre is alkalmasak. A hegységeket az előző századfordulón óriás kiterjedésű erdőségek borították, a legmagasabb gerinceken pedig terjedelmes havasi legelők voltak. A megye folyóvizei a Dornán és néhány mellékvizén, valamint a határt képező Aranyos-Besztercén kívül, melyek a Szeretbe futnak, mind a Nagy-Szamos mellékágai, mely több forrásból a Lopacsna hegy alatt fakad. E magas hegyek övezte megye éghajlata zord és hideg, legenyhébb a völgyekben, de a hegyes vidéken jóval hidegebb. 

A vármegye története 

A vármegye az erdélyi szász vidékek közül a déli területektől elkülönülő, Beszterce városa körül kialakult szász földeket egyesítette. Ebben a formájában a kiegyezést követően, 1876-ban született a szászok földjéhez tartozó Beszterce vidéke és Naszód vidéke összevonásával, hozzácsatolva Doboka és Belső-Szolnok vármegye egyes vidékeit. A különböző területek történetében közös vonás, hogy az addig majdhogynem lakatlan vidéket II. Géza király a XII. század első felében németekkel, elsősorban bányász családokkal népesítette be, és a letelepülők mindenütt több-kevesebb önkormányzatot vívtak ki maguknak. A következő században már virágzó és vagyonos telepek voltak itt, külön hatóságokkal, úgynevezett királygróffal és a szepesi németekéhez hasonló szervezettel. 

A tatárok 1241-ben és 1285-ben e virágzó telepeket elpusztították, és tönkretették az akkor több ezer lakost számláló Óradnát is, de a szorgalmas nép csakhamar kiheverte a pusztítás nyomában járó nyomort. Később a királygróf (Comes Bistriciensis) méltósága és jövedelmei a székelyek grófjára szálltak át, ami gyakori belvillongásokra és a faluhelyen lakó szász nemesek elégedetlenségére adott okot. Nagy Lajos király azonban 1366-ban ugyanazon jogokat és szabadalmakat biztosította Beszterce vidékének, amelyekben a nagyszebeniek részesültek, így jogi ügyekben a nagyszebeni grófhoz fordulhattak, aki a király után a legfőbb bírájuk volt. 

V. László 1453-ban Beszterce városát és vidékét Hunyadi Jánosnak adományozta, akit örökös besztercei gróffá nevezett ki, és ezzel az egyik első örökletes grófi címet alapította Magyarországon. Hunyadi a hajdani királygrófnak csak jövedelmeit élvezte, a beszterceiek jogait és kiváltságait azonban csorbítatlanul hagyta, sőt 1453-ban megerősítette. Ugyanakkor várat építtetett a város felett uralkodó dombon, amit a város – nem alaptalanul – a földesúri fennhatóságra való törekvés jeleként értelmezett. Ezért midőn Hunyadi halála után Szilágyi Mihály vette át az örökös grófságot, Beszterce lakói 1458-ban Thümel bíró vezérlése alatt ellene fellázadtak, Szilágyi azonban legyőzte őket, és feldúlta a várost. 

Mátyás király a besztercei örökös grófságot 1465-ben eltörölte, és Beszterce vidékét a Szebenben székelő szász gróf hatósága alá rendelte. Ezért, vagy ettől függetlenül, mindenesetre ettől fogva Beszterce gyors virágzásnak indult, Lengyelországgal, a Fekete-tenger partmellékeivel és a Balkán-félszigettel élénk kereskedést tartott fenn. A XVI. és XVII. század viszontagságai, Péter moldvai vajda betörése 1530-ban, majd a tizenötéves háború erdélyi küzdelmei, Basta császári hadvezér önkényeskedése (1602–1603), melyet iszonyú éhínség és pestis követett, eltüntette a régi virágzás minden nyomát, de a szorgalmas lakosság csakhamar újra felküzdötte magát. 

Beszterce vidéke a fejedelemség további évtizedei alatt, majd a Habsburg-kormányzás idején is megtartotta jogait, és mint külön közigazgatási egység, a kiegyezést követő évtizedig fennállott. A radnai vagy naszódi kerületből azonban 1772-ben, amikor az erdélyi határőrvidék létrejött, a II. román gyalogezred alakult, amelynek széke Naszód lett. Ekkor a határőrezredek (a déli és a keleti határon) területi egységek is voltak, melyek bizonyos mértékig katonai igazgatás alatt állottak, és legénységi utánpótlásukat, valamint hadtápjukat az adott területről szerezték be. Az ezredhez negyvennégy község tartozott, melyet kizárólag csak határőrök laktak. 

A szászokat megkímélték a katonáskodástól, sőt Naszód vidékéről elköltöztették őket, és helyükbe románokat telepítettek. Midőn a végvidéket eltörölték (1851-ben), Beszterce és Naszód vidékét külön meghagyták, de Erdélynek Magyarországgal való egyesítése után az 1870. évi XLII. törvénycikk a vidékek kiváltságait eltörölte, és a magyarországi törvényhatóságokkal egyformán rendezte. Végül az 1876. évi XXXIII. törvénycikk Beszterce vidékéből, továbbá Naszód vidékéből (kivéve ennek azon darabját, mely elkülönítve Torda megyében feküdt), Doboka megyének azon részeiből, melyek Beszterce vidék két része közt, valamint Beszterce és Naszód vidéke közt terültek el, végül Belső-Szolnok megyének Beszterce és Naszód vidékek közé benyúló részéből Beszterce-Naszód néven új megyét alakított. 

Gazdasági élet

A lakosság főfoglalkozása a föld- és erdőművelésen kívül a bányászat, elsősorban az óradnai kincstári bánya és fémkohó volt, mely több mint ötezer embernek nyújtott kenyeret. A megye hegységei ásványkincsekben nem szűkölködnek, de azokat nem aknázták ki eléggé. A hegyekben arany, ezüst, vas, ólom, ón és cinóber fordul elő, tényleg azonban csak aranyat, ezüstöt és ólmot bányásztak az óradnai kincstári bányákban, ahol az 1890. évi termelés volt öt kilogramm arany, ötszáznyolcvan kilogramm ezüst és bő két tonna ólom. Nagyobb iparvállalat volt még Borgóprundon (papírgyár) és Borgóbesztercén (fűrésztelepek), Besztercén és Naszódon (sörfőző és ipari szeszgyárak). A kisipar ágai közül a faipar (asztalos-, kádár-, kerekesipar) malomipar, tímár-, szűcs-, szíjgyártó- és csizmadiaipar volt leginkább elterjedve. 

A kereskedelem főtárgyai ló és marha (a legnagyobb marhavásárok Besztercén, Borgóprundon, Lekencén, Monoron, Naszódon és Óradnán), gabona és disznózsír (Beszterce) voltak. Igen jelentékeny volt a fakereskedelem. A kolozsvári fakereskedő részvénytársaság kitűnő fűrészáruival nagy forgalmat tartott fenn. Az áruforgalmat sokáig majdnem kivétel nélkül szekereken tartották fenn, miután a 1890-ben a megyének csak tizenöt kilométer hosszú vasútja volt Besztercéig. A Romániával való áruforgalom, mely a középkorban igen jelentékeny volt, utóbb nagyon visszaesett. 

A földművelést csak az alsóbb völgyekben vitték sikerrel. A megye összes termőterületének csak húsz százaléka volt szántóföld, a többi erdő, rét és legelő, valamint kevés szőlő. A legfőbb termény itt is a búza volt, valamint a zab. Kétszerest, rozsot, árpát keveset termesztettek, hasonlóképp kölest és tatárkát csak elenyésző csekély mennyiségben. Annál több volt a kukorica. Minden egyéb termény igen csekély mértékben szerepelt. Jelentékenyebb volt a külföldre is szállított gyümölcs termelése. Beszterce-Naszód erdőségei (ötvenhat százalék fenyves, harmincnyolc bükkös, a többi tölgyes) tömérdek mennyiségű fát szolgáltattak. Az állattenyésztés kevéssé volt jelentékeny, a megyében az 1884. évi összeírás szerint tizenkétezer ló, ötvenkétezer szarvasmarha, kilencvenezer juh és birka, huszonötezer sertés, továbbá bivaly, szamár, kecske, tyúk, pulyka, lúd, kacsa, galamb, végül hatezer méhcsalád találtatott. A halászat és vadászat jelentékeny volt, a megye magasabb hegyeiben a nagyobb vad is bőven előfordult. 

Fontosabb települések

Beszterce 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely szabad királyi város címmel a Kelemen-havasok lábánál, az azonos nevű folyó jobb partján, igen szép völgyben a Bukovinába vezető országút mellett. Lakosainak száma 1891-ben kilencezer fő volt, köztük ezer magyar, ötezerötszáz német és kétezer-ötszáz román. Egyike volt Erdély legrégibb és legszebb városainak. Főutcái a szép piacra szolgáltak, melyen az 1563-ban befejezett csúcsíves evangélikus templom (hetvenkét méter magas tornya 1519-ben épült) közelében a díszes evangélikus főgimnázium, az árucsarnok épülete és az úgynevezett lábasházak állnak. A várost régi bástyafalak és tornyok romjai övezték, azok közt szép árnyas sétahelyek terültek el. Közigazgatási központ lévén számos közintézmény kapott benne helyet, ezenkívül volt evangélikus főgimnáziuma, tanítóképzője, alsófokú ipariskolája, az erdélyi szász egyetem által fenntartott földművesiskolája, több kórháza, számos társadalmi, ipari és közhasznú társulata. Vásárai igen élénkek voltak, lakosai jelentékeny kereskedést űztek, főleg Moldva felé. 

Besztercét a XII. században betelepített szászok alapították. A tatárjárás idejére már jelentős várost a tatárok elpusztították, azután azonban csakhamar ismét felvirágzott, több szerzetesrend alapított benne rendházat, és pénzverő kamara is létesült a bányászott nemesfém feldolgozására. Az Árpád-ház kihalását követő trónharcok során először Kán László erdélyi vajda szerezte meg, majd ismét királyi birtok lett. Ekkor kikerült az erdélyi vajda joghatósága alól, és közvetlenül királyi (királynéi) igazgatás alatt állt. Nagy Lajos személyesen látogatott el Besztercére, és három oklevélben is megerősítette a város kiváltságait. V. László 1453-ban Hunyadi Jánosnak a besztercei grófi címet adományozta, aki a város mellett, hogy azt ellenőrzése alatt tartsa, várat emeltetett. A cím később Szilágyi Mihályra szállott, Mátyás azonban eltörölte a besztercei grófságot, és megengedte, hogy Beszterce polgárai a várat elbontsák, a köveket a városfal megerősítésére felhasználják. 

A város a XV. századtól tagja lett az összes erdélyi szász települést és vidéket magában foglaló önkormányzatnak, a szász egyetemnek. Megszerezte az ezüstbányáiról híres Radnát és számos falut, és az erdélyi szászság egyik legfontosabb központjává emelkedett. Árumegállító joga volt, tehát az áthaladó kereskedőket arra kényszeríthette, hogy portékájukat a város piacán kirakják, és meghatározott ideig vásárlásra felajánlják a lakosoknak. Beszterce életében emlékezetes esemény, hogy Báthory István lengyel királlyá választásakor ide országgyűlést hirdetett. A lakosok a XVI. században felvették a lutheri reformált hitet. A város tovább gazdagodott, kereskedelme tovább erősödött, elsősorban Moldva, Lengyelország és Oroszország felé. Virágzását Basta császári generális hadainak 1602-ben bekövetkezett dúlása és az ezt követő pestis megszakította, régi fényét ezután már nem nyerte vissza. A török kiűzése után fejlődése megakadt, a XIX. századra kifejezetten visszaesett, Beszterce jelentéktelen határszéli várossá süllyedt. 1857. április 18-án a város jelentős része lángok martaléka lett, azt követően újjáépült, és a század végére ismét fejlődésnek indult. 

Borgó-Beszterce 

Nagyközség a Kelemen-havasok aljában, 1891-ben kétezer román és német lakossal. A XIV. századtól ismert település, a középkorban Felsőborgó része. A kolozsvári fakereskedő részvénytársaságnak itt nagy gőzfűrésztelepe volt, melyen a naszódi havasok nagy terjedelmű erdőségeiből leszállított fát dolgozták fel. A közelében feküdt Kolobica magaslati üdülőhely. 

Naszód 

Nagyközség, korábban mezőváros, járási székhely, 1891-ben háromezer, zömmel román lakossal. Volt görögkatolikus főgimnáziuma, többféle egyesülete, ipari vállalata, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Élénk vásárai voltak. Az egykori szász vidék székhelyét, Naszódot Mária Terézia a II. román határőrezred székhelyévé tette meg, az eredetei szász lakosságot elköltöztették, és a helyükre románokat telepítettek. A határőrvidék megszűnte után az ezred vagyonát a román főgimnázium javára rendelték, minek következtében a község az erdélyi román kultúra egyik központja lett. 

Óradna 

Nagyközség, járási székhely a Radnai-havasok déli lábánál, 1891-ben négyezer román és magyar lakossal. Az Árpád-korban Magyarország legjelentősebb ezüstlelőhelye volt, a XIII. században már mint városról írtak róla. Királynéi, majd királyi birtok, királyi vára a XIII., királyi lakóháza (palatinuma) a XIV. században épült. Német (szász) polgársága a nemesfém-bányászatból és a kereskedelemből meggazdagodott, a város kiváltságokat vívott ki magának. A XV. századra azonban elvesztette jelentőségét, mert Körmöcbányán még gazdagabb nemesfémlelőhelyeket tártak fel, és a bányászat és pénzverés központja oda tevődött át. A kincstár azonban továbbra is fenntartotta a radnai bányákat, ahol az előző századfordulón kétszáz munkás évi három-négy kilogramm aranyat, háromszáz kilogramm ezüstöt és két tonna ólmot termelt ki. Óradnához tartozott Borvölgy vagy Borberek fürdő, ahol vastartalmú gyógyvíz fakadt. A közelében volt Újradna nagyközség, 1891-ben ezerötszáz román lakossal.