A Balkán hadművelet

Veszélyt lát a Nyugat abban, hogy tízezrek köszöntötték Belgrádban Vlagyimir Putyint. Oroszország súlya a Balkánon ma már messze nem olyan nagy, mint egykor. Moszkva azonban beszállt a befolyásért folyó versenybe, és elkeseredetten küzd pozícióinak megtartásáért.

Fotó: MTI/EPA

Az utca embere élő legendaként, a pravoszlávok barátjaként emlegette Putyint. Tízezrek köszöntötték a Szent Száva-székesegyház előtt. A szerb nép hálájának jeléül Aleksandar Vucsics elnök egy három hónapos sárhegyi juhászkutyát ajándékozott neki. A külügyminiszter, Ivica Dacsics a díszvacsorán elénekelte tiszteletére a Kalinkát. Ezekből a gesztusokból is jól látszik, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt a legnagyobb szláv testvér vezetőjének kijáró barátsággal fogadták Belg­rádban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a látogatás ideje alatt több mint húsz megállapodást írtak alá, akkor nem csupán barátinak, hanem stratégiai­nak is nevezhetjük Szerbia és Oroszország viszonyát. Nem véletlenül nevezte az orosz elnök többször is országa egyik legközelebbi szövetségesének Szerbiát.

Ezt a barátságot megalapozza a közös történelmi múlt, a közös vallás és a kulturális közelség. Stratégiaivá teszik a közös érdekek és a kimondottan szoros gazdasági kapcsolatok. Az Oroszországgal szembeni szankciókból kimaradó Szerbia Moszkva egyik európai kapuja. A kereskedelmi forgalom tavaly 23 százalékkal nőtt, és ez a trend az idén sem tört meg. Moszkva részt vesz a szerb vasút fejlesztésében – erről egy 230 millió eurós megállapodást írtak alá –, és Oroszország 1,4 milliárd dollárt kész befektetni a Török Áramlat európai meghosszabbítását jelentő gázvezeték szerbiai szakaszának a megépítésébe. Szó esett a katonai-műszaki együttműködésről is, hiszen az idén kell megérkeznie hét Mi-35 típusú harci, valamint három, Mi-17-es szállító helikopternek. De tervben van 14 MiG-29-es korszerűsítése is. Tavaly a BARSZ-2018 kódnevű repülő harcászati gyakorlaton közös, orosz–szerb személyzetű MiG-29-es vadászgépek és Mi-8-as helikopterek vettek részt.

Vlagyimir Putyin belgrádi útja tehát már a két nép különleges és szoros kapcsolatai miatt is szimbolikusnak volt tekinthető. Még érdekesebbé tette ezt a vizitet, hogy arra a világrend átalakulása miatt egyre bizonytalanabbá váló nemzetközi helyzetben, a globális geopolitikai verseny kiéleződése közepette kerül sor. Ez a befolyásért kiéleződő küzdelem a Balkánt is a regionális és nagyhatalmak ütközésének a terepévé tette, pedig ebben a térségben enélkül is veszélyesen kiolvadtak a régi konfliktusok, amelyekhez jönnek még az egyéb természetű súrlódások.

Kiéleződött a szembenállás Szerbia és Koszovó között, mivel Pristinában és Tiranában Nagy-Albániáról álmodoznak. Bosznia-Hercegovina törékeny stabilitását a három népcsoport közötti feszültség mellett a korrupció elhatalmasodása veszélyezteti, míg a szomszédaival vitázó Macedóniát a szlávok és az albánok közötti ellentét feszíti. Nem véletlenül hangzik el mostanában mind gyakrabban, hogy a Balkán újra puskaporos hordó lehet. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nem is olyan régen még háború sújtotta régió országainak gazdasága továbbra is ingatag, így ezek az államok befektetések, széles körű pénzügyi támogatás nélkül kilátástalan helyzetbe kerülhetnek. Éppen ezért a befolyás növelésének kézenfekvő módja a fejlesztések finanszírozása. Ezt ígéri az Európai Unió, és ezzel operál, Törökország, Kína – és Oroszország is.

Ilyen körülmények között egyáltalán nem véletlen a Vlagyimir Putyin látogatását kísérő kiemelt figyelem. A nyugati elemzéseket olvasva úgy tűnik, mintha Oroszország térségbeli aktivizálódása destabilizálná a Balkánt. Szinte egyöntetűen állapítják meg, hogy Moszkva úgy akarja megtartani, illetve növelni befolyását, hogy aktívan belefolyik a régió konfliktusaiba, és így próbálja megakadályozni a Nyugat-Balkán országainak európai integrációját. Szerbiát is csak arra használja, hogy éket verjen e régió és a Nyugat közé.

Vlagyimir Putyin ezzel szemben az elutazása előtt a szerb sajtónak azt mondta, a Balkánt alapvetően az Egyesült Államok és néhány nyugati ország hegemonista politikája destabilizálja. E megnyilvánulásokból úgy látszik, mintha a Balkánért Oroszország és a Nyugat között folyna a harc. A valóság azonban az, hogy Oroszország mellett Törökország, Kína, a 2014 óta látványosan aktivizálódott Európai Unió, valamint az Egyesült Államok is verseng befolyása erősítéséért.

Vegyük csak a régió legnagyobb országát, a hétmilliós Szerbiát, ahol tavaly Kína fektette be a legtöbb tőkét, az elmúlt hét évben viszont mintegy 4,5 milliárd eurónyi vissza nem térítendő kölcsönnel az Európai Unió és tagállamai voltak a legnagyobb támogatók. Különleges figyelmet fordít Belgrádra az Egyesült Államok is. Washington ráadásul Koszovón és a NATO-tagokon, valamint az itt is megjelenő cseppfolyósított gázon (LNG) keresztül is hat nemcsak Szerbiára, de az egész Balkán jövőjére. Újra ráérzett a régió szépségére a muszlim közösségeken keresztül komoly befolyásolásra képes Törökország, és megjelentek egyes arab országok is.

A kilencvenes évek háborúi után magára találó Balkán stabilitására tehát nem Oroszország jelenti a veszélyt. A helyzet a korábbi évekhez képest megváltozott, többszereplőssé vált. A Nyugat akkor viszonylag könnyű helyzetben volt, mert a Szovjetunió szétesése után Oroszország meggyengült, és az Egyesült Államok egyedül maradt a globális porondon. Úgy tűnt, hogy a jövő a Nyugaté. Így látták ezt a Balkánon is, és ennek megfelelően igazodtak. Vlagyimir Putyin azonban visszahozta Oroszországot a globális játékba.

Oroszország fő célja, hogy megőrizze stratégiai befolyását a Balkánon. Ez a térség – benne elsősorban Szerbia – tekinthető ugyanis Oroszország szinte utolsó európai bástyájának. Ezt a befolyást veszélyezteti a Nyugat-Balkán euroatlanti integrációja – mindenekelőtt a NATO – és a Koszovóban, Albániában, Macedóniában és Bosznia-Hercegovinában felgyorsult iszlamizálódás.

A belgrádi látogatás pedig azért volt olyan fontos Moszkva számára, mert 2017-ben nem sikerült megakadályozni Montenegró csatlakozását a NATO-hoz, Szkopje és Athén megegyezését a névvitában, ami Macedónia előtt nyitja meg az utat az észak-atlanti szövetségbe. Egy Belgrád és Pristina közötti, immár nem is olyan elképzelhetetlen megállapodás Koszovót az albán testvérek után szintén behúzná a NATO-ba, de Szerbia integrációja elől is elhárulna a legfőbb akadály.

Belgrád ugyan katonai értelemben semleges akar maradni – ha tud –, az európai integrációt azonban egy friss felmérés alapján a lakosság 55 százaléka támogatja. Aleksandar Vucsics tavaly ugyan kétszer is járt Moszkvában, de kacsingat Brüsszel felé is. Vlagyimir Putyin éppen ezért nem tehette meg, hogy a tüntetések miatt annak kényelmetlen helyzetében a vizittel ne álljon ki szerb kollégája mellett. Még akkor sem, ha ezt a csapdahelyzetet talán szívesen elkerülte volna. Már csak azért is, mert Moszkvában is látják, hogy a kettős játékot játszó szerb elnök szép szavainál több garanciát jelentenek a befolyás megőrzésére a befektetések és Belgrád függő helyzetben tartása.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a Balkánon Oroszország kiszorításának irányába hat a régió két fő trendje, az euroatlanti integráció és az iszlám faktor. Ezt nem képes ellensúlyozni az, hogy az itteni, főképp szláv társadalmakban továbbra is erős az igény Moszkva barátságára. Ez inkább szimbolikus jelentőségű, a valóság pedig az, hogy a Kreml a nyugati sajtó félelmeivel ellentétben egyre kevésbé képes hatni a folyamatokra.

Az is jól látszik, hogy a befolyásért folyó verseny sokszereplőssé válása közepette új megközelítésre van szükség. Egyrészről partneri viszonyt kell kiépíteni a régió minden államával, másrészt lehetőség szerint együtt kell működni a hatalmi verseny szereplőivel is. Mindenek­előtt az olyan új játékosokkal, mint például Törökország és Kína. Amennyiben például Ankara is csatlakozna a BRICS-hez vagy a sanghaji együttműködéshez, ez a hármas a Balkánon már ellensúlyozhatná az euroatlanti fölényt.

Bár Oroszország politikai, gazdasági jelenléte ebben a régióban jelentős, ám a többi szereplővel összehasonlítva ennek ellenére néhány összevetésben, mondhatni szerény. Még Szerbia esetében is tízszer nagyobb az áruforgalom az Európai Unióval, mint Oroszországgal. Már katonai téren sem áll fenn egyensúly, hiszen háromszor gyakoribbak a közös hadgyakorlatok a NATO-val, mint Oroszországgal. Nem szólva a médiáról. A régióban ugyanis alapvetően az európai narratíva az uralkodó, ráadásul minimum 2016 óta felerősödött a mindenben Moszkva imperialista törekvéseit láttató oroszellenes propaganda. Igaz, éppen emiatt erősödött meg a társadalomban Oroszországnak mint globális szereplőnek az imázsa.

Összegezve, Oroszország Balkán-politikája valójában csak a nyugati médiában látszik hatékonynak. Moszkva ugyan mindent megtesz azért, hogy e számára történelmi és kulturális szempontból is közeli térségben megőrizze pozícióit, ám már csak a játszma sokszereplőssé válása miatt is osztoznia kell a befolyáson. Azt is felismerte, hogy a régi módszerek már nem jók. Az új körülmények között finomabb, összetettebb a játék, így például előnyt lehet kovácsolni abból, hogy a régió országai a külső hatalmak versengését a saját javukra fordíthatják. Mozgásteret biztosít az is, hogy az EU és Amerika három évtized alatt sem volt képes a saját képére formálni a térség társadalmait. Megszerzett jogok azonban nincsenek, a jelenlétért meg kell harcolni. Ezt látják Moszkvában is, éppen ezért nem sajnálják a vasútfejlesztésre és a gázvezeték építésre adott dollármilliókat. Mert azt szeretnék, hogy évek múlva is tízezrek várják Belgrádban Oroszország elnökét.