A barátság folytatódik

Immár megszokott, hogy az év vége közeledtével felizzik Minszk és Moszkva vitája az energiahordozók ára körül. Ilyenkor az orosz fél kicsit keménykedik, a belarusz elnök válaszul nyugati fordulattal fenyeget, majd megszületik a megegyezés. Már csak azért is, mert különböző mértékben és szempontból, de egymásra szorulnak. A belarusz gazdasági modell működésképtelen a moszkvai szubvenciók nélkül. Belarusz nagymértékben függ az oroszországi energiaellátástól és az orosz piactól. Exportjának majdnem a felét a keleti szomszéd veszi fel, míg az import több mint 50 százalékát orosz termékek adják. Ezenkívül Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Örményország mellett tagja az Eurázsiai Gazdasági Uniónak. Oroszország számára a már említett gazdasági összefonódásokon túl a hozzá legközelebb álló szláv testvér azért nagyon fontos, mert stratégiailag megkerülhetetlen előretolt bástya a „nyugati fronton”. Ennek a jelentőségét mutatja, hogy az Oroszország és Belarusz közötti vitákat látva a Nyugat – félredobva a Lukasenko elnök rendszerével kapcsolatos korábbi fenntartásait – aktivizálódott Minszk irányába, és Lengyelországgal az élen hirtelen szívügyének tekinti a belarusz szuverenitást, és igyekszik éket verni a két szláv testvér közé.

Az idei évforduló előtt azonban emelkedtek a tétek. A Kreml elérkezettnek látta az időt a két ország között húsz éve fennálló államszövetség szorosabbra vonására. Ezt a Nyugat és Oroszország kapcsolatainak kiéleződése közepette indokolja e stratégiai viszony megerősítésének szükségessége. Különösen az Ukrajna és Oroszország között jó ideje feszültté vált kapcsolatok tapasztalatainak fényében. Ehhez még hozzá kell venni, hogy hónapokkal ezelőtt felerősödtek azok a találgatások, amelyek szerint a két évtizede hatalmon lévő Vlagyimir Putyin mandátumának 2024-es lejárta után a két szláv államot magában foglaló államszövetség élén képzeli el a politikai jövőjét. Ez utóbbinak ugyan az átalakuló orosz politikai rendszer kirajzolódó körvonalait látva egyre kevesebb alapja van, a két ország vezetése között enélkül is felgyülemlett feszültség csökkentését azonban nem segíti. Eközben még bonyolítja a helyzetet az is, hogy a nyár elején újraválasztására készül az országát immár több mint negyedszázada kemény kézzel irányító Alekszandr Lukasenko. Ennek jegyében a belarusz elnök lépten-nyomon hangoztatja, hogy az ország szuverenitásáért fog harcolni, és nem akar Belarusz utolsó elnöke lenni.

Ebben a helyzetben Moszkva elérkezettnek látta az időt arra, hogy fokozza a nyomást Lukasenkóra, és a belarusz fél által kért árkedvezmény feltételéül a gazdasági és politikai kapcsolatok szorosabbra fűzését, a két állam integrációjának az elmélyítését szabja. Lukasenko ugyanakkor nehezményezte, hogy Belarusz az államszövetség tagjaként a gázt az orosz belső piac árainak duplájáért, míg a kőolajat másfélszereséért kapja. A mostani vita lényege, hogy a belarusz olajimport az úgynevezett orosz „adómanőver” miatt megdrágult. Ennek során ugyanis az elmúlt évek folyamán több lépésben gyakorlatilag megszűnt a kiviteli vám, miközben megnőtt az ásványianyag-kitermelési adó. Mivel tehát Oroszország korábban illetékmentesen szállított nyugati szomszédjának, az fokozatosan elveszíti az ebből származó előnyét. Az orosz olajat Belarusz jelenleg a világpiaci ár 83 százalékáért kapja, és az „adómanőver” folytatásával a most 17 százalékos nyereség 2024-re teljesen eltűnik. Minszk most a tavaly adódott 300 millió dolláros veszteség kompenzálását kéri, miközben a felek az orosz olajcégeknek leszállított tonnánként járó 10-12 dolláros prémium eltörléséről is egyezkednek.

Moszkva annyit rögtön engedett, hogy a földgázt továbbra is a tavalyi áron, 1000 köbméterenként 127 dollárért fogja szállítani, a kőolaj kérdésében azonban nem született megállapodás, és ragaszkodott ahhoz, hogy a szállításokról kizárólag üzleti alapon tárgyaljanak. Az olajszállítás erre januártól gyakorlatilag leállt, ami érzékeny veszteséget jelent az olcsó orosz olaj finomításából és az olajtermékek piaci áron történő reexportjából korábban jelentős bevételekhez jutó Belarusznak. Minszk erre alternatív források után nézett, és Norvégiából Litvánián keresztül be is szerzett egy 80 ezer tonnás szállítmányt. Elkezdett tárgyalni az importról Kazahsztánnal, Szaúd-Arábiával és Katarral is, a február elején Belaruszban megbeszéléseket folytató Mike Pompeo amerikai külügyminiszter pedig közölte, hogy az ország olaj- és gázszükségleteit az Egyesült Államok versenyképes áron képes biztosítani. Az orosz importnál azonban minden alternatív megoldás 20-25 százalékkal drágább, ráadásul nincs meg hozzá a szükséges infrastruktúra sem.

Lukasenko elnök azonban nem tett le az olajimport diverzifikálásáról, és a kormány feladatául szabta, hogy a finomítók nyersanyagellátásában 30-40 százalékra csökkentsék az orosz olaj arányát. Ez az ismétlődő viták fényében érthető, ám még hosszú távon sem egyszerű kihívás, Minszk ugyanis tavaly még Oroszországból szerezte be a 18 millió tonnás szükségletének egészét. Belarusz a nyomaték kedvéért közben február 1-jétől 6,6 százalékkal megemelte a Barátság kőolajvezeték tranzitdíját is, korábban pedig Lukasenko elnök hozott egy rendeletet, amelynek értelmében környezetvédelmi adót vetnek majd ki az olajtranzitra, és 50 százalékkal megnövelik a csővezeték-tulajdonosok profitadóját.

Mindez hosszabb távon talán javíthatja Belarusz pozícióit, a finomítókat azonban napokon belül le kell állítani, ha nem történik semmi. Miután Lukasenko elnök a végsőkig feszítette a húrt – ez érződött a GDP januári eséséből és a belarusz rubel árfolyamának gyengüléséből is –, Moszkva hosszú puhítás után elérkezettnek látta az időt a megállapodásra. Ezzel gyorsíthatja a gazdasági integrációt, amelynek keretében a Rosznyefty a sajtóértesülések alapján már a közeljövőben megszerezheti az egyik belarusz finomítót. A részletek még nem ismertek, a belarusz államfő azonban már ki is számolta, hogy Minszk megkapja a kompenzációként a tavalyi évre kért 300 millió dollárt. Csakhogy az orosz energetikai miniszter arról beszél, hogy ez az összeg a már említett prémium ötéves kivezetéséből adódik. Így 2024-re eltűnne a Belarusz által fizetett prémium és az exportvám is. Maradna Belarusz számára a világpiaci ár, amely az orosz olaj esetében még így is nagyjából 20 százalékkal alacsonyabb az alternatív megoldásoknál. A történetnek itt azonban aligha van még vége.