A béke ára

„Azt gondoltam, hogy mostanra már megoldjuk, de rengeteg ott a gyűlölet” – konstatálta kissé lemondóan Donald Trump, hogy az alaszkai majd a washingtoni csúcstalálkozó után ismét folytatódott a szokásos játszma. Az ukrán/európai és az orosz fél egymást vádolják a rendezési folyamat lassításával. Eközben Kijev és Moszkva is egymásra mutogat, próbálva megőrizni Donald Trump jóindulatát, és benntartani Washingtont a békefolyamatban. Mindkét fél le szeretné már zárni ugyanis ezt a háborút, de a saját feltételei mentén, és a kompromisszumoktól jobban tartanak, mint a háború folytatásától. Donald Trump most azt ígéri, két héten belül dönt arról, hogy milyen irányban lép tovább az ukrajnai háború ügyében. „Ez egy nagyon fontos döntést lesz arról, hogy lesznek-e súlyos szankciók, vámok, vagy mindkettő. Avagy semmit nem teszünk, hanem azt mondjuk, a ti harcotok” – fogalmazott az elnök, hozzátéve, hogy a döntése a két oldal hozzáállásán is múlik. „Meglátom majd, hogy kinek a hibája, és melyek az okok” – fejtegette Trump.

Az amerikai elnök csalódottsága érthető, hiszen talán neki a legsürgetőbb az ukrajnai háború lezárása. Nem csak azért, mert alkatilag sikerorientált, és az üzleti életből magával hozta a gyors eredményekre kondicionáló gondolkodást. De még csak a nem is csupán az olyannyira vágyott Nobel-békedíj miatt. Donald Trump győzelmi kényszerben van, mert a téteket maga előtt is magasra téve, a háború gyors lezárását ígérte, ami mellett közelednek a 2026-ban esedékes félidős választások, amelyen egy látványos külpolitikai siker javíthatná a republikánusok esélyeit. Az amerikai elnök eközben azt sem engedheti meg magának, hogy Ukrajna összeomoljon, ezáltal a Nyugat látványos vereséget szenvedjen. S egyre valószínűbbnek tűnik, hogy minél tovább tart ez a háború, Kijev annál rosszabb feltételek mellett kényszerül békét kötni.

Az európai „tettre készekkel” ellentétben a Fehér Ház azt is látja, hogy a háború eredeti céljait a Nyugat nem érheti el, Oroszországot gyengítheti, de le nem tudja győzni. Közben amerikai szempontból vészesen közel került egymáshoz Moszkva és Peking, és nem csak Kína, de a „globális Dél” is megengedhetetlennek tartja Oroszország vereségét ebben a háborúban. Arról már nem is beszélve, hogy az Egyesült Államok számára Ukrajnánál nagyobb prioritást élvez a Közel-Kelet és a csendes-óceáni térségben érlelődő konfliktus is. Sőt, potenciálisan az orosz-amerikai kapcsolatok normalizálásában is több van, mint a szembenállás ilyen fokú fenntartásában. Tehát Washington úgy gondolkozik, hogy ebből a háborúból mind gazdasági, mind geopolitikai értelemben kihozta, amit lehetett, így ezt a konfliktust el kell engedni, a további terheket Európára kell hárítani, és a lehető legjobb kompromisszumot elérve realizálni kell a hasznot.

A háborút már Oroszország is lezárná – ilyen mértékben bele sem akart bonyolódni –, de csakis úgy, ha a céljai nagy részét eléri, tehát győzelemként értelmezhető békét köt. Túlságosan nagy áldozatot követelt már eddig is a konfliktus. Moszkva ráadásul kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az elhúzódó háború jelentette kihívásokhoz, a felőrlő stratégia egyre több eredményt hoz, és megalapozottan érezheti úgy, hogy az idő a fronton neki dolgozik. A hátországra, mindenek előtt a gazdaságra nehezedő nyomás ugyanakkor a háború lezárása felé löki, és a jövőbeli globális pozícióit sem javítja, ha beleragad ebbe a konfliktusba. Arról már nem is beszélve, hogy Donald Trump visszatérése olyan esélyt jelent a háború lezárására és nagyhatalmi státus erősítésére, amelyet nem hagyhat ki.

Moszkva azonban már csak azért sem tehet fel mindent Trump elnökre, mert egyrészről tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok továbbra sem Oroszország barátja, ráadásul az amerikai elnök hazai és nemzetközi mozgástere is óvatosságra inti. Az orosz diplomácia ugyanakkor taktikusan használja ki Donald Trump sietségét, és Alaszkában Vlagyimir Putyinnak sikerült őt meggyőzni arról, hogy a tűzszünet helyett a békemegállapodásra koncentrálva és a katonai helyzet realitásainak elfogadásával lehet a leggyorsabban lezárni a háborút.

Ennek jegyében Moszkva felvetette a területcserét – a donyecki régió mintegy 7000 négyzetkilométerének feladásáért cserébe az oroszok kivonulnának a harkivi, szumi, dnyiprói régiókban a kezükön lévő nagyjából 1500 négyzetkilométerről –, Donald Trump pedig megértette, hogy a Donbassz teljes megszerzése nélkül – ennek alapvetően belpolitikai okai vannak – Oroszország nem állhat le. Putyin közben már nem ragaszkodik a herszoni és zaporizzsjai régiók teljes területéhez, és a frontvonalak mentén húznák meg a demarkációs vonalat, és elfogadja azt is, hogy Ukrajna kapjon bizonyos biztonsági garanciákat. Nincs már szó a teljes demilitarizációról sem, Moszkva ugyanakkor elfogadhatatlannak tartja, hogy a NATO tagországainak katonái jelenjenek meg Ukrajnában békefenntartókként. A Kreml csak azokat a garanciákat fogadná el, amiket az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és Oroszország együtt dolgozna ki Ukrajna számára, és szerinte fenti országoknak egyenlő alapon kell részt venniük a biztonságos béke megteremtésében. Moszkva továbbra is ragaszkodik Ukrajna katonai semlegességéhez, és mint Szergej Lavrov külügyminiszter fogalmazott, az Európai Unió azon erőfeszítései, hogy a NATO Alapokmányának 5. cikkéhez hasonló megállapodásokat kössenek az Egyesült Államokkal, sehová sem vezető út.

Ukrajna nagyon ügyel arra, hogy megőrizze Trump elnök jóindulatát. Ennek érdekében Volodimir Zelenszkij ezúttal még öltönyt is felvett, és az Ovális Irodában folytatott kétoldalú találkozó első négy percében 11-szer mondott köszönetet az amerikai államfőnek. Nem utasította el egyértelműen a területcserét sem – erről inkább hallgatott –, elfogadni látszott azt a közös orosz-amerikai álláspontot is, hogy a békeszerződés előtt nem lesz tűzszünet, és inkább a biztonsági garanciákra, ezen belül is az amerikai szerepvállalásra koncentrált. Ennek érdekében európai pénzből még egy 100 milliárd dolláros fegyvervásárlási csomagot és 50 milliárdos közös drón gyártási programot is bedobott „vesztegetésként”. Aztán ahogy Washingtonból hazaérve az európaiak is elkezdtek ötletelni, úgy Zelenszkij is egyre bátrabban kezdte el fellazítani a megállapodásnak a Fehér Házban kirajzolódni látszó kereteit.

Mint azt már megszokhattuk, a legnagyobb ellenállást ezúttal is az európai „hajlandók” koalíciója tanúsítja Donald Trump elképzeléseivel szemben. Ugyan a Fehér Házban alapvetően Trump hiúságára alapozva elsősorban a hízelgésre koncentráltak – Giorgia Meloni olasz kormányfő és Alexander Stubb finn elnök bevonásával még a delegációt is ezt figyelembe véve állították össze –, és még azt is mosolyogva tűrték, hogy az amerikai elnök a fogadásuktól a várakoztatáson át az ültetésig következetesen éreztesse velük, hol a helyük. A nagy felvonulással azonban messze nem csak Zelenszkijt próbálták óvni az újabb hibák elkövetésétől. Mindent megtettek azért, hogy ellensúlyozzák az alaszkai találkozót, és a jelenlétükkel azt is igyekeztek nyomatékosítani, hogy nélkülük, illetve az európai érdekek figyelembe vétele nélkül nem lehet gyorsan lezárni a háborút. Friedrich Merz kiszólva a bólogató kórusból még azt is megengedte magának, hogy ragaszkodjon az előbb a tűzszünet, aztán a békemegállapodás forgatókönyvhöz.

Bőszen lobbiztak amellett is, hogy az Egyesült Államok is vállaljon valamilyen kötelezettséget a béke fenntartásában, Ukrajna jövőbeli területi integritásának biztosításában. Trump elnök meg is lebegtetett egy nem részletezett légi támogatást, mint ahogy az is egyértelműsödött, hogy a biztonsági garanciák és Ukrajna fenntartásának a költségeit ugyan Európának kell vállalnia, Amerika azonban nem fordul el teljesen Ukrajnától.

A washingtoni zarándoklat legfőbb célja azonban az volt, hogy Európa ne maradjon ki teljesen a rendezési folyamatból. A „tettre készek” Zelenszkijt maguk előtt tolva próbálják elérni, ha a képzeletbeli asztal végén is – adott esetben az Ovális Irodában a megalázó oktatási alakzatban ültetve –, de benne legyen a béketeremtésben, globális értelemben ne marginalizálódjon teljesen. Donald Trumpnak pedig el kell fogadnia, hogy az európaiak annyira még nem gyengék, hogy ne tudják lassítani a rendezési folyamatot, így aztán bizonyos tekintetben az ő érdekeiket is figyelembe kell venni.

A washingtoni tárgyalásokról hazatérve aztán még nyíltabban igyekeznek ezt éreztetni a Fehér Házzal, és Zelenszkijjel összefogva – ha kell a korrupcióval és a választásokkal sakkban tartva – türelmesen dolgoznak azon, hogy visszahúzzák az „orosz oldalról” az amerikai elnököt. Trump türelmetlenségére építve ennek jegyében a területcsere kérdése egyre inkább elsiklik – Kijev és az Európai Unió kategorikusan visszautasítják területek feladását –, a biztonsági garanciák tekintetében pedig egyre inkább az olyan ötletek – európai békefenntartók, a NATO Alapokmányának 5. cikkéhez hasonló megállapodás, az ukrán hadsereg állig felfegyverzése – kerülnek előtérbe, amelyeket Moszkva csak elutasíthat. Mint ahogy azt is, hogy ilyen helyzetben, előkészítetlenül nem lehet két vagy háromoldalú – Putyin–Zelenszkij–(Trump) – csúcstalálkozót tartani.

Így ezzel párhuzamosan felpörgött a médiagépezet is, és a politikusok valamint a fősodor sajtó egymást erősítve igyekeznek bebizonyítani, hogy Vlagyimir Putyin nem akarja befejezni a háborút. A „tettre készek” és Kijev reményei szerint ez cselekvésre fogja ösztönözni az amerikai elnököt, és ismét előtérbe kerül a nyomásgyakorlás Moszkvára. A cél egyértelműen az, hogy Washington ne vonuljon ki a békefolyamatból, Kijevet pedig ne vádolja az előrelépés akadályozásával.

Az európai vezetők stratégiája, hogy folyamatosan Trump kedvében járnak, közben pedig az egyre türelmetlenebb elnököt igyekeznek rávenni a Moszkvával szembeni keményebb fellépésre. Közben – mint a Politico is elismerte – nem azért üdvözlik az amerikai békeközvetítői kezdeményezést, mert hisznek annak sikerében, hanem azért, mert azzal egyértelműen tesztelik az orosz szándékokat. A kidolgozandó biztonsági garanciák pedig reményeik szerint hozzásegítik majd Ukrajnát ahhoz, hogy az erő pozíciójából tárgyaljon.

Amit a fronton nem sikerült elérni, azt a tárgyalóasztal mellett próbálják kiharcolni, a logikus elutasítást pedig igyekeznek Moszkva ellen fordítani. Azért nincs egyszerű dolguk, mert a Moszkvához hasonlóan rideg realista világnézetet képviselő Trump-adminisztrációt abból a Putyinnal közös koordinátarendszerből kellene kimozdítani, amelynek az értékekre, ideológiákra építő európai gondolkodással ellentétben a nemzeti és geopolitikai érdekeken és félelmeken alapulnak. De hogy ez a taktika azért – rövid távon legalábbis – mennyire nem eredménytelen, azt nem csak az mutatja, hogy az európai sajtó szinte teljes egészében átvette ezt a narratívát, de maga Donald Trump is elismerte: lehet, hogy Putyin elnök nem jóhiszeműen tárgyal.