A béke még távol van

Változik az ukrán retorika. Korábban Kijev azt hangoztatta, hogy Vlagyimir Putyin a jelenlegi front mentén befagyasztaná a háborút, így az úgynevezett koreai szcenárió révén lélegzetvételhez jutna. Legutóbb azonban Volodimir Zelenszkij már arról beszélt, hogy Moszkva a végsőkig harcol, és Ukrajna teljes megszállására készül. Hasonló értelemben nyilatkozott tanácsadója, Mihajlo Podoljak, valamint az elnöki adminisztráció vezetője is. Andrij Jermak szerint az oroszokkal már teljesen lehetetlen megegyezni, nem akarnak tárgyalni, Ukrajna kapitulációját akarják. „De ilyen nem lesz, mi, akik Ukrajnában élünk, nem kötünk kompromisszumot a függetlenségünkről, területi integritásunkról, a szabadságunkról. Az elnök soha nem fog beleegyezni semmi olyanba, mint a minszki megállapodások vagy egy befagyott konfliktus”, mondta a Politicónak az ukrán politika szürke eminenciása, hozzátéve, hogy az emberek fáradtak ugyan, de hisznek a győzelemben.

Le kell szögezni: jelenleg sem Kijev, sem Moszkva, sem pedig a Nyugat nem kész a háború leállítására.

Az ukrán hozzáállás egyértelmű. A kijevi politikai vezetés harcolna a végsőkig. Annak ellenére is, hogy a társadalom fárad, tartalékai végesek, és a nyugati támogatások is akadoznak. A hatalom eltökéltségét mutatja, hogy éppen a napokban gyorsította fel az újabb mozgósításról szóló parlamenti egyeztetéseket. A Zelenszkij elnök nevét viselő tízpontos béketerv az 1991-es határokhoz térne vissza, és hallani sem akar a konfliktusnak a jelenlegi frontvonalak mentén történő befagyasztásáról.

Az úgynevezett koreai forgatókönyv lényegében Ukrajna kapitulációját jelentené, ezért aztán mind Kijev, mind pedig a Nyugat számára elfogadhatatlan. Egyelőre legalábbis. Kijev szerint ezzel Oroszország csak erőt gyűjtene egy újabb támadásra – nem mellesleg Moszkva is így gondolkozik ennek kapcsán Ukrajnáról –, de az Oroszország legyőzésébe magát belelovaló Nyugat sem tud elképzelni ilyen presztízsveszteséget. Ezért aztán nyíltan nem támogatnak ilyen kompromisszumot sem Berlinben, sem Párizsban, sem pedig Washingtonban.

A nyugati elitek körében elterjedt az a hamis és veszélyes elképzelés, hogy Oroszországot le lehet győzni konvencionális háborúban. Az ismert orosz elemző, Dmitrij Trenyin fogalmazta meg, hogy az Oroszország feletti ukrán győzelemhez fűzött remények összeomlása nem arra késztette az amerikaiakat és az európaiakat, hogy kilépjenek ebből a konfliktusból. Ehelyett új mozgósítási hullám indult meg Moszkva ellen. A reményt a félelem váltotta fel. Mi történik, ha Oroszország győz Ukrajnában, és Donald Trump megnyeri az amerikai választásokat? Ráadásul ott van a csalódás a kudarc miatt, hogy a posztszovjet Oroszországot nem sikerült az európai politika engedelmes tárgyává tenni. Rontja a helyzetet az európai elitek mélyen gyökerező meggyőződése, miszerint Oroszország barbár, Európával szemben ellenséges birodalom. Közben Oroszország határainak körzetében újraéledt a britek Oroszország elleni, a huszadik században elveszített „nagy játszmája”. A franciák a helyzetet arra használják, hogy bejelentsék igényüket az európai vezető szerepre. Ehhez jönnek még a lengyelek, a baltiak vagy a finnek történelmi sérelmei, és a sort még folytathatnánk.

S akkor még nem beszéltünk az amerikaiakról, akik számára az eurázsiai erőtér feletti politikai hatalomgyakorlás mindig is a globális hegemónia megszerzésének, illetve megtartásának egyik elsődleges tényezője volt. Ahogy ezt Zbigniew Brzezinski az „eurázsiai sakktábláról” elmélkedve megfogalmazta, ha Amerika meg akarja őrizni világhatalmi szerepét, ajánlatos megakadályoznia egy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalom létrejöttét. Ugyanerről beszél Henry Kissinger is, amikor azt mondja, hogy geopolitikai értelemben Amerika sziget a hatalmas eurázsiai földrész mellett, amelynek erőforrásai és népessége messze felülmúlja az Egyesült Államokét. Amerika számára tehát – akár van hidegháború, akár nincs – a legnagyobb stratégiai veszélyt az jelenti, ha egyetlen hatalom uralja Eurázsia bármelyik – európai vagy ázsiai – felét. Egy ilyen csoport ugyanis gazdaságilag és végső soron katonailag is Amerika fölé nőhetne.

Az amerikai politika mindenkori célja tehát az eurázsiai erőtér megosztása. Erről szól az orosz–kínai–iráni politikai és gazdasági szövetség létrejöttének megakadályozására irányuló törekvés, amely manapság éppen kudarcot vallni látszik. Annál sikeresebb a német–orosz gazdasági és politikai tengely megtörése, amelynek egyik eszköze a jelenlegi háború mellett szoros stratégiai szövetség fenntartása a közép- és kelet-európai térség néhány államával, így mindenekelőtt Lengyelországgal. Az európai országok Amerika iránti elköteleződését látva a jövőben az atlanti erőtér erősödése várható, amely mellett csak egy új ázsiai gazdasági térség alakulhat ki, de eurázsiai térség semmiképpen. Ehhez jön még az Oroszország, rajta keresztül Kína gyengítését célzó törekvés, a háborúval nemcsak az orosz–európai, de részben a kínai–európai kapcsolatok megtörésének kísérlete.

Egyelőre tehát nem tűnik aktuálisnak az úgynevezett koreai forgatókönyv. Pedig ez a szcenárió legfeljebb formális orosz győzelmet feltételezne, hiszen bár az eddig megszállt területek felett megerősítené az orosz fennhatóságot, megakadályozná Ukrajna megszűnését annak minden, az európai biztonságot is érintő hatásával. Megmaradna egy a korábbinál kisebb ukrán állam, amely előtt megnyílna az európai integráció lehetősége. Az ukrán állam megmaradása egyébként megnyugtathatná azokat is, akik irreálisan ugyan, de Oroszország európai inváziójától tartanak. Ami pedig azt az érvet illeti, hogy a konfliktus befagyasztásával Moszkva időt nyerne, jegyezzük meg, hogy időre jelenleg inkább Ukrajnának van szüksége, hogy összeszedje magát. Az úgynevezett koreai szcenárió elutasítása tehát egyáltalán nem logikus, és inkább az áll mögötte, hogy mind Kijevben, mind pedig a nyugati fővárosokban egyesek még komolyan hisznek a frontokon kialakult helyzet megfordíthatóságában, Oroszország legyőzhetőségében. Ezzel pedig nem lehet mit kezdeni addig, amíg végképp szembe nem jön a realitás. A jelenlegi erőviszonyok mellett Ukrajnának nem is igazán az orosz áttöréstől, Kijev vagy Odessza elvesztésétől kell tartania, sokkal inkább a hadsereg, a gazdaság, az állam szisztematikus felőrlődésétől, ami természetesen halottak újabb tízezreivel is jár.

Zelenszkij és köre azzal számol, hogy Ukrajna akár egy évtizedig is elhúzhatja ezt a háborút, közben Oroszország is gyengül, a nyugati támogatás pedig kitart. Kérdés, mennyire reális ez az elképzelés, mert a front összeomlása azonnal előtérbe helyezné a konfliktus befagyasztását, amely akkor már Moszkvának nem állna érdekében.

Itt azonban még nem tartunk, így érdemesebb azt megvizsgálni, hogy jelenleg hajlandó lenne-e a Kreml a konfliktus befagyasztására az aktuális frontok mentén, amennyiben komoly ajánlatot kap rá. Hogy miként reagálna Vlagyimir Putyin, azt csak akkor tudhatjuk meg, ha ilyennel Ukrajna és a Nyugat előáll. Addig csupán azt konstatálhatjuk, hogy egy ilyen helyzet a Kremlnek is komoly fejtörést okozna. Nem lenne ugyanis egyszerű dönteni arról, hogy adott esetben Moszkva elfogadjon-e egy ilyen ajánlatot, vagy elutasítsa. Utóbbi esetben előállhatna olyan feltétellel, amelyet Kijev biztosan elutasít.

Ez esetben számolnia kellene azonban a vereséggel a kommunikációs fronton. Jelenleg ugyanis Vlagyimir Putyin üzenete az, hogy Oroszország a béke mellett van, ám Kijev és a Nyugat a végsőkig harcolni akar, és nem hajlandó vele tárgyalni. Ez Moszkva üzenete az úgynevezett globális Délnek a koreai szcenáriót egyértelműen támogató – ez a kínai és a brazil béketerve alapja is – országai és a nyugati társadalmaknak a háború leállítását szorgalmazó része számára is. De jelentős részben ez az Oroszország legyőzése melletti ukrán és nyugati eltökéltség teszi elfogadottá a háborút az orosz társadalom szemében is. A Levada Központ legutóbbi felmérése alapján az oroszok 70 százaléka még mindig támogatja a „különleges katonai műveleteket” Ukrajnában, ám azért figyelmeztető a hatalom számára, hogy 2023 februárjában még 77, júliusban pedig 75 százalékos volt ez az arány. Közben a megkérdezettek 72 százaléka támogatná a háború befagyasztását a jelenlegi frontok vonalán.

Pedig az elutasítás mellett is volna azért érv. Például az, amit Kijev is emleget. A minszki megállapodásokat követő évek tapasztalatai, valamint Angela Merkel és François Hollande emlékezetes nyilatkozatai alapján Moszkva is joggal feltételezhetné, hogy Ukrajna csupán erőgyűjtésre használná fel az időt a revanshoz. Ehhez jön még, hogy a hadászat szabályai alapján Oroszország kilátásai érezhetően jobbak a győzelemre, pontosabban olyan körülmények teremtésére, amely a jelenlegi kiélezett helyzetben erősítené az ország biztonságát, mint Ukrajnának. A hagyományos háború ugyanis a veszteségek pótlását lehetővé tevő hatalmas ipari kapacitáson, a sorozatos vereségek elviselését lehetővé tevő földrajzi mélységen és a gyors szárazföldi mozgást megakadályozó műszaki feltételeken alapul. Ezekben a háborúkban a katonai műveleteket az államnak a veszteségek pótlására és új harcoló erőknek a létrehozására való képessége határozza meg, nem pedig a harcászati és műveleti szintű manőverek.

Az a fél tehát, amelyik a területfoglalás helyett az ellenséges erők megsemmisítésére összpontosít, nagy valószínűséggel győzni fog. Jelen állás szerint a Nyugat nincs felkészülve egy ilyen háborúra. Rövid és középtávon így Oroszországnak dolgozik az idő, ugyanakkor a háború túlságosan hosszúra nyúlása, elhúzódása már inkább a Moszkva gyengítését célzó amerikai elképzeléseknek kedvez. Nem lenne tehát egyszerű a döntés, egyelőre azonban Vlagyimir Putyinnak nem kell ezen a kérdésen gondolkodnia, hiszen Ukrajnának és a mögötte álló Nyugatnak még esze ágában sincs leállítani a háborút.