Visszafordíthatatlanul alakul a többpólusú világ
A biztonság oszthatatlan
A többpólusú világ kialakulása objektív és visszafordíthatatlan folyamat. A kérdés most nem az, hogy létrejön-e a multipoláris világ, hanem hogy sikerül-e nagyobb konfliktusok nélkül, a szabályok közös kidolgozásával megformálni – mondta a Demokratának Alekszej Jurjevics Drobinyin, az orosz külügyminisztérium külpolitikai tervezőosztályának igazgatója.– Ahhoz, hogy egy ország meghatározza a helyét a világban, pontos és reális képet kell alkotnia a körülötte zajló folyamatokról. Hogy látja, merre halad a világ, és hol helyezné el ebben az átalakuló világrendben Oroszországot?
– A globális átalakulást meghatározó alapvető feltétel az önálló gazdasági, műszaki és politikai potenciállal rendelkező döntéshozó központok létezésén alapuló többpólusú világrend kialakulása. Ez egy egész történelmi korszakot átívelő objektív, az egyes államok akaratától független, konfliktusok sorával járó, hosszú folyamat. Az azonban már most határozottan látszik, hogy a nyugati blokk befolyása folyamatosan csökken, míg a világ úgynevezett többségéé nő. Vegyük például Kína felemelkedését, amitől annyira tart a Nyugat. Úgy gondolják ugyanis, hogy Kína hegemón szerepre tör.
– Oroszország nem tart ettől?
– Nem. Mi úgy látjuk, hogy Kína egyszerűen visszatér abba a természetes globális pozícióba, amelyet történelme jelentős részében elfoglalt. Az Európában mintegy ötszáz éve megkezdődött ipari forradalom és a nagy földrajzi felfedezések előtt Kína a mostanihoz hasonló helyet foglalt el a világgazdaságban. Az, hogy ezt a visszatérést a versenytársak megpróbálják akadályozni, talán érthető, hiszen mindenki igyekszik megőrizni a pozícióit. Ez azonban egy objektív folyamat, amelynek a megakasztása konfliktusok sorával jár. Ezt Oroszország nem helyesli és nem is támogatja. Ami pedig a kérdését illeti: miért kellene Oroszországnak félnie Kína felemelkedésétől? A kétoldalú vitás kérdések, mint például a sokáig nyitott határrendezés ügye megoldódtak. Oroszország a politikai realitásokból indul ki, és a kapcsolatok elképesztő magasságokba jutva nemcsak stabilak, de mind gazdasági, mind pedig politikai értelemben gazdag tartalommal bírnak, így új minőséget képviselnek a kétoldalú partnerségben. Úgy látjuk, hogy az orosz–kínai tandem fontos, egyes államok hegemón törekvéseit feltartóztató és stabilizáló tényező a nemzetközi politikában. Így aztán határozottan üdvözöljük Kína globális felemelkedését. Ugyanígy támogatjuk India és az olyan formátumok globális megerősödését, mint például a BRICS. Ez a folyamat a jelenleginél igazságosabbá teszi a reményeink szerint a jövőben egyenjogú kapcsolatokra és kölcsönös tiszteletre épülő világrendet. Ezek az alapelvek határozzák meg az egyre látványosabban erősödő olyan szervezetek működését, mint a BRICS vagy a Sanghaji Szerződés Szervezete. A többpólusú világ kialakulása tehát szerintünk természetes és visszafordíthatatlan folyamat. Ennek az átalakulásnak logikus velejárója a hullámra felülni nem akaró, inkább a folyamatot megakasztani, másokra a saját neoliberális értékeit ráerőszakolni próbáló nyugati civilizáció válsága.
– Említette, hogy hosszú folyamatról van szó. Mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy az új erőegyensúly kialakuljon?
– Vegyük 1991-et, a Szovjetunió szétesését, ezzel a kétpólusú világ megszűnését. Ez viszonylag gyorsan ment végbe, és egyedül maradt a színen az Egyesült Államok. De ez sem tartott túl sokáig, hiszen az 1990-es évek végén már megjelentek a világ multipolárissá válásának jelei. Már az akkori orosz külügyminiszter, Jevgenyij Primakov a többpólusú globális berendezkedés elkerülhetetlenségéről, az orosz–kínai–indiai háromszög erősödésének szükségességéről beszélt, és ennek jegyében a legmagasabb szinten deklarálta az együttműködést az új világrend megteremtésében Oroszország és Kína. Ekkor indult el az egységes valuta bevezetésével a stratégiai autonómia irányába az Európai Unió is. Aztán formálisan is az egypólusú világ végét jelentette 2008-ban a globális pénzügyi válság, amely végképp megmutatta, hogy az Egyesült Államok képtelen kiteljesíteni nagyra nőtt ambícióit. Innen egyenes út vezetett több döntéshozó központ megjelenéséhez, ezek szuverenitásának megerősödéséhez, majd a folyamatot végképp felgyorsította és láthatóvá tette 2022-ben a Nyugat Oroszország érdekeit semmibe vevő lépéseire válaszoló, Ukrajnában megindított különleges katonai művelet. Ma már ott tartunk, hogy senki sem utasíthatja semmire például Narendra Modi indiai miniszterelnököt vagy Recep Tayyip Erdoğan török államfőt. A kérdés most nem az, hogy létrejön-e a multipoláris világ, hanem hogy sikerül-e ezt nagyobb konfliktusok nélkül, a szabályok közös kidolgozásával véghez vinni. Azt kell eldönteni, hogy milyen normatív jogi alapon tudunk a jövőben együttműködni.
– Egyetértünk abban, hogy a világ átalakul, és a Nyugat ezt nem igazán akarja elfogadni. A 2022. február 24-én kirobbant háború is ennek a következménye? A tétek nagyok, mert ennek a konfliktusnak a kimenetelétől Oroszország jövőbeli globális pozícióitól a belső stabilitás megőrzéséig nagyon sok minden függ. Nem mindegy tehát, hogy mikor jön létre az új erőegyensúly és stabilizálódik az új világrend. Van erre esély a közeljövőben?
– Az erőegyensúly akkor jön majd létre, amikor az érintettek megértik, hogy a céljaikat katonai eszközökkel már nem tudják elérni. Jelenleg még ott tartunk, hogy az úgynevezett kollektív Nyugat – ebbe beletartozik a NATO, az EU, a G7-ek – stratégiai vereséget akar mérni Oroszországra. Messze vagyunk tehát még az új erőegyensúlytól. Az európai biztonság megrendülésének okai messzire vezetnek, ezek közül érdemes kiemelni, hogy amikor Oroszország ennek kapcsán az aggodalmait hangoztatta, az érveit mindig lesöpörték az asztalról. Említhetjük a NATO keleti terjeszkedését, de például az Ukrajna körüli válság 2014-es kiéleződésében az Európai Unió agresszivitása is komoly szerepet játszott.
– Azért az Egyesült Államokat se hagyjuk ki a sorból, mert a végén Victoria Nuland még megsértődik…
– Ennek a helyzetnek a kialakulásában az egész Nyugat felelőssége kimutatható. A lényeg, hogy hibás megközelítése a történteknek az, hogy 2024. február 24-én Oroszország felébredt és rátámadt Ukrajnára. Ennek hosszú előzménye van.
– Hát igen, a nyugati narratíva szerint a jelenlegi háborúhoz az orosz birodalmi ambíciók feléledése vezetett…
– Ez őrültség. Milyen birodalmi álmokról beszélünk, amikor például 1990 szeptemberében a német egyesítésről szóló moszkvai megállapodás idején a szovjet csapatok ott állomásoztak az NDK-ban és Közép-Európában, míg most a Bundeswehr áll az orosz határoknál? Akkor kinek is vannak birodalmi ambíciói? Mit keresnek a német csapatok a Baltikumban? De a hibrid háború ilyen, kiemelt frontja az információs tér, a valóság elferdítése. Értjük mi ezt, és kiállunk az igazunk mellett.
– Maradjunk Európánál. A közelmúltban Szergej Lavrov beszélt arról, hogy az Európai Unió és a NATO nem tárgyalópartnere Oroszországnak. De mi lesz így a kétoldalú kapcsolatokkal? Magyarországnak is választania kell a Kelet és a Nyugat között?
– Optimális esetben mi mint szomszédok viszonyulunk egymáshoz, közös a kultúránk, és Eurázsia természetes része Európa is. Erről hosszan lehetne beszélni, de az együttműködés eddigi euroatlanti modellje életképtelenné vált. Elsősorban amiatt, hogy a nyugati blokk nem olyan egyenrangú partnerként tekint Oroszországra, amelynek az érdekeit figyelembe kell venni. Oroszország ezért ezt a modellt elveti, nem lát benne perspektívát. Ami pedig a nyugati blokk egyes országait illeti, Oroszország ezekkel a kölcsönös előnyökre alapozva kész egyenrangú párbeszédet folytatni. Látjuk például, hogy Magyarország a NATO és az EU tagjaként megszavazza az Oroszországgal szembeni lépéseket, így az orosz felfogás szerint nem baráti ország. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a jelenlegi magyar kormány a nemzeti érdekekből kiindulva látja, hogy mindenekelőtt gazdasági téren az együttműködés Oroszországgal életbevágóan fontos Magyarország számára. Azt is látjuk, hogy az ukrajnai konfliktus kérdésében is egybeesnek néhol az álláspontok, és Magyarország az emiatt rá nehezedő nyomás ellenére az Oroszországgal szemben ellenséges nyugati országokkal ellentétben kész a párbeszédre. Ezért aztán értékeljük Magyarországnak ezt a különleges szerepét, és pozitívan viszonyulunk a magyar kormányhoz.
– Ahogy ön is utalt rá, Magyarország az Európai Unión belül talán a leghatározottabban kiáll az Ukrajnában dúló háború mielőbbi megállítása mellett. Erre törekszik Donald Trump is. Mit gondol, a megválasztott amerikai elnöknek mekkora esélye van a háború lezárására?
– A külügyminisztérium képviselőjeként erre Vlagyimir Putyinhoz és Szergej Lavrovhoz hasonlóan csak azt mondhatom, hogy megvárjuk Trump beiktatását és az ajánlatát. Helyi értékükön kezeljük a kampányban elhangzottakat, értjük e helyzet sajátosságait, de más az elnöki székből valamit mondani. Nincsenek illúzióink az amerikai politikai osztályban tapasztalható russzofób hangulat megváltozásával kapcsolatban, hiszen látjuk, hogy e kérdésben már régen kétpárti konszenzus alakult ki. Várjuk ugyanakkor a konkrét lépéseket, és nyitottak vagyunk a párbeszédre. Elemzőként azonban nem nagyon látok lehetőséget a megállapodásra, ugyanis amit most hallunk, az elég messze van az orosz céloktól. Trump előző ciklusa sem ad okot túlzott optimizmusra, a republikánus taktika ugyanis e tapasztalatok alapján erővel teremtene békét. Láthatóan Trump jelenlegi csapata is ezt a modellt részesíti előnyben. Erről Izrael jut eszembe, ahol dolgoztam. Ott az az elv, miszerint ha az erő nem működik, akkor még több erőt kell kifejteni. Így ha jön majd egy ajánlat, amelyet Moszkva mondjuk nem tud elfogadni, akkor a Fehér Ház nyomást gyakorol rá. Oroszország azonban nem az az ország, amelynél erővel, nyomásgyakorlással célt lehet érni. Így nem lesz béke.
– Mi úgy látjuk, hogy az Ukrajna körüli konfliktus nem oldható meg az európai biztonsági struktúra újragondolása nélkül. Milyen elképzelései vannak ezzel kapcsolatban Oroszországnak?
– Az európai biztonsági struktúra koncepciója az Egyesült Államok uralta NATO-val a középpontban az euroatlanti modellen alapult. Rögtön felmerül a kérdés: kitől kell megvédeni Európát? Ki fenyegette az 1990-es évek végén? Miért van szükség egyáltalán a NATO-ra, amely nemcsak fennmaradt a Varsói Szerződés megszűnése után is, de elkezdett keletre terjeszkedni? Ez a modell Oroszország véleménye szerint életképtelen, ezért az európai biztonság egész eddigi, az EBESZ dokumentumaiban lefektetett koncepcióját át kell gondolni. Ez ugyanis nem egyszerűen mély válságban van, hanem egyenesen összeomlott. Az említett dokumentumokban az olvasható, hogy a biztonság oszthatatlan. Ehhez képest amikor 2021-ben Oroszország javasolta, hogy ezt az elvet jogi értelemben is erősítsék meg, akkor azt a választ kapta, hogy a biztonság csak a NATO-n belül oszthatatlan, a szervezeten kívül állókra nem terjed ki. De ez ugye visszafelé is érvényes, és azt is jelenti, hogy az Oroszországgal szemben álló oldal sincs biztonságban. Az új eurázsiai biztonsági építmény kialakításakor Oroszország ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy a biztonság valóban oszthatatlan legyen, és az egyik ország biztonságának növelése ne egy másik országénak a kárára történjen. Ez a struktúra Moszkva elképzelései szerint nyitott kell legyen Eurázsia minden – beleértve Európát is – országa és regionális szervezete előtt. A NATO országainak el kell gondolkodniuk azon, hogy kockára tegyék-e a biztonságukat egy Oroszországgal esetlegesen kibontakozó konfliktus miatt. Ha a jelenlegi helyzetet nézzük, akkor álláspontunk szerint a NATO azáltal, hogy engedélyezte nagy hatótávolságú rakéták bevetését mélységi orosz területek ellen, közvetlen konfliktusba került Oroszországgal. Ez a NATO tagországainak a döntése, amelyet nem Oroszország velük szemben ellenséges fellépése váltott ki. Vegyük Friedrich Merz ultimátumát, amely fenyegetés beváltása adott esetben Németország biztonságát veszélyezteti. A Taurusok Oroszország elleni használatának engedélyezése öngyilkos lépés lenne, és e felelőtlenség kontextusában lehet értékelni a szlovák vagy a magyar kormány példamutatóan józan, a saját országuk biztonságát figyelembe vevő álláspontját.
– Említette, hogy Oroszország senkit nem fenyeget, ezzel szemben az európai fősodor orosz támadásra, az atomfegyver bevetésére számít…
– Miért kellene ez nekünk? Honnan veszik ezt? Az orosz külpolitika hosszú évek óta az eseményeket követi, azokra reagál, amiből egyáltalán nem következik az, hogy Oroszország egy Európát megtámadó kalandba bocsátkozna. De vegyük a 2008-as orosz–grúz háborút. Oroszország támadott? Nem. A figyelmeztetések ellenére Szaakasvili elkezdte lövetni a Dél-Oszétiában lévő orosz békefenntartók laktanyáját. Erre mit kellett volna lépni? Bármelyik ország azt tette volna, amit Oroszország. Hol itt a sokat emlegetett orosz agresszivitás? Persze, értem én, folyik egy információs háború is.
– A jelenlegi helyzetben érthető az orosz külpolitika kelet felé fordulása. Az egy ideje sokat emlegetett eurázsiai gondolat a globális folyamatokból adódó szükségszerűség, avagy van valamiféle ideológiai töltete is?
– Oroszország már az 1990-es évek közepétől kereste és erősítette a kapcsolatokat Kínával, Indiával, valamint a Kelet és a Dél más országaival. Létrejött a Független Államok Közössége, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, a „sanghaji ötök”, amelyből kifejlődött a Sanghaji Együttműködés Szervezete, és megalakult az Eurázsiai Gazdasági Unió is. Ez tehát nem új dolog. Akkor azonban a természetesnek tartott európai, nyugati irány még prioritást élvezett. Nem mondanám tehát, hogy az orosz külpolitika éles keleti fordulatot vett volna, hiszen Oroszország hagyományosan a világ minden irányába építi a kapcsolatait. Egyszerűen az történt, hogy a jelenlegi válságban összeomlottak a nyugati kapcsolatok. A Nyugat képletesen szólva falat húzott maga és Oroszország közé, és miközben ez a kapcsolatrendszer leépült, addig a többi látványosan megerősödött. Nem fordulatról van tehát szó, hanem a globális folyamatok alakulásából fakadó objektív helyzetről.