Al-Zaidi saját bevallása szerint tettét a harag ihlette. Feldühítette, amikor az amerikai elnök mosolyogva méltatta az Irakban elért eredményeket. Szerinte ugyanis több mint egymillió ember halála, illetve mecsetek és otthonok elpusztítása koránt sem nevezhető eredménynek.

Érvelése egyáltalán nem hatotta meg az iraki bíróságot, amely külföldi diplomáciai vendég elleni támadásért három év börtönbüntetésre ítélte. Irak és az arab világ felháborodással fogadta a döntést. Marokkótól Egyiptomon és Gázán át Jemenig szimpátiatüntetések voltak. Zaidi mellett, az egykori „Gonosz tengelyének” szinte valamennyi tagja felsorakozott.

Szíria és Líbia mellett tettét Hugo Chavez venezuelai elnök is méltatta, az Észak-Koreai Minju Chosun című állami lap pedig vezércikkben állt ki az iraki újságíró mellett. Al-Zaidi a popkultúrában is hódított. Dicsőségét pólókon, dalokban és filmjelenetekben hirdették, sőt számítógépes cipődobáló-szimulátor játékok is született róla. De nemcsak al-Zaidi, hanem a történet másik fő szereplőjének ázsiója is megugrott. No nem Bush elnöké, hanem a cipőé, amit az újságíró az amerikai államfőhöz vágott.

Egy szaúdi üzletember tízmillió dollárt ígért érte, iraki tisztelői viszont azt látták méltányosnak, ha a lábbeli a nemzeti múzeumban kerülne kiállításra. A vitára a hatóságok tettek pontot, megsemmisítették Zaidi cipőjét. Ezzel egy időben megindultak a találgatások a néhai lábbeli gyártmányáról. A labdát elsőként a török Baydan Cipőgyár ütötte le, aki saját, 271-es Ducati Modeljének egyik példányát vélte felfedezni a repülő cipőben.

A model nevét azonnal átkeresztelték „A Bush Cipőre”, melyet később a „Bye-bye Bush” névre módosítottak. Zaidi testvére később azt nyilatkozta, hogy öccse cipőjét a bagdadi illetőségű Alaa Haddád cipőkészítőtől vásárolta. Mondani sem kell, Haddádék forgalma hamar az egekbe szökött. A lábbeli karrierje csúcsát január 29-én érte el, amikor Szaddám Huszein szülővárosában, Tikrítben háromméteres cipőszobrot emeltek az affér tiszteletére.

A közvélemény nyomására a bíróság végül elengedte al-Zaidi büntetését és szabadon bocsátotta a férfit. Barátai és tisztelői szabadulása után sem feledkeztek meg az újságíróról. Munkaadója, az al-Baghdádijja TV házat vásárolt neki. Muammar al-Kaddáfi líbiai vezető bátorság érdemrendet ajánlott fel az újságírónak, Öbölországok-beli emírek drága ajándékokkal halmozták el, számos törzs és családfő pedig jelezte: szívesen hozzáadná lányát feleségül. Felmérések szerint az irakiaknak 62 százaléka nemzeti hősnek tartja al-Zaidit, miközben csupán 24 százalékuk mondja róla azt, hogy bűnöző.

A lakosság alig egynegyedét kitevő kisebbség vélhetően a Núri al-Máliki vezette al-Daawah párt támogatói köréből származik. Az újságíró egekbe szökő ázsióját mi sem mutatja jobban, mint hogy az Arabian Business Power nevű magazin, 2009-es, legbefolyásosabb arabokat számbavevő 100-as listáján al-Zaidi a harmadik helyet szerezte meg. Igazi, ezeregyéjszakába illő mese ez egy bagdadi fiúról, aki bátor tetteivel végül herceggé válik. A dolgok azonban a mesés Közel-Keleten sem mindig olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak.

Al-Zaidi ikonná vált. Hitelét erősíti, hogy rabsága idején – többi rabtársához hasonlóan – őt is kínzásoknak vetették alá, amit orvosi látleletekkel is bizonyítani tud. A fiatal újságírót korábban is érték atrocitások. 2007 novemberében felkelők rabolták el, az amerikai rendfenntartók pedig kétszer is letartóztatták. Az országos és nemzetközi ismertséget kétségkívül a cipődobálós eset hozta meg neki. Irak új ikonja minden bizonnyal tisztában van vele, hogy minden kiejtett szavának súlya van.

Al-Zaidi szabadulása utáni sajtótájékoztatóján hosszan sorolta az amerikaiak által Irakban elkövetett bűnöket, majd a múltba visszatekintve így fogalmazott: „Olyan nemzet voltunk, ahol megosztotta egymással kenyerét az arab, a türkmén a zaidita és az asszír, ahol a szunnita a síitával együtt imádkozott, a muszlimok pedig a keresztényekkel ünnepelték Jézus – béke legyen vele – születésnapját. Egészen addig, míg jött a megszállás és szembefordította egymással a testvéreket” – nyilatkozta szabadulása után. Szavaiból kitűnik, hogy al-Zaidi nosztalgiával tekint a Szaddám Huszein nevével fémjelzett rezsimre.

A Szaddám-nosztalgia az újságíró új külsejéből is sugárzik. A korábban latinos bajszot viselő fiatal férfi börtönéből dús szakállal jött ki. Csakúgy, mint az egykori elnök, aki az amerikaiak Irakba való bevonulása idején a 70-es évek baloldali aktivistáira jellemző kefebajusszal tűnt el a nyilvánosság elől, amikor pedig megtalálták, arcát dús szakáll díszítette, amit egészen kivégzéséig büszkén viselt.

Al-Zaidi szabadulásának szimbolikája szintén a nosztalgia jegyében született. Az újságíró rokonai iraki zászlókat lengetve várták szerettüket. De nem ám az új, Máliki kormány által bevezetett lobogót, hanem a huszeini zászlót, melyen az Allah Akbar felirat mellett még a három zöld csillag is ott díszeleg. Zaidi szabadulása mondhatni retro-Szaddám érzetet keltett Irakban és szerte az arab világban.

Csakhogy al-Zaidi és családja síita. Nem is akármilyen. A família a Bagdad szegény, síiták-lakta külvárosából, Szadrvárosból származik, s mint ilyenek, alig hihető, hogy elkötelezett hívei lennének az egykori, Szaddám Huszein és tikríti szunnita klánja nevével fémjelzett rezsimnek. Különösen, hogy a baathista rend idején az al-Zaidi família több tagját börtönbe zárták politikai okokból.

Valószínű, hogy al-Zaidiék a Szaddámérában üldözött síita vallástudó dinasztia, az al-Szadr klánt támogatják. Fontos leszögezni, hogy a tradicionális berendezkedésű iraki társadalomban az egyén, ha akarja, sem tudja függetleníteni magát családjától. A társadalom akarva-akaratlanul származása szerint ítéli meg az embereket. A politikai lojalitás szintén nem egyéni pártszimpátia kérdése, hanem kollektív döntés, melyet a törzsek vagy családok vezetői hoznak meg és ami onnantól kezdve a nemzetség összes tagjára nézve kötelező jellegű. Al-Zaidi tehát ha akarná, sem függetlenítetné magát családja szadrista múltjától. Újságíróként al-Zaidi személyes kapcsolatait kihasználva gyakran tudósított a Szadrvárost fojtogató nyomorról, illetve az amerikai katonák, polgárok civilek sérelmére elkövetett túlkapásokról. A szadri vonal a börtönben is elkísérte al-Zaidit, mivel Akíd Abdul Huszein, a szadrista tömörülés egyik képviselője volt az, aki folyamatosan parlament napirendjén tartotta ügyét. Vélhetően nem csupán személyes szimpátiából.

A Muktada asz-Szadr eszmei a legnagyobb kihívója a legerősebb kormánypártot adó, szintén síita Daawah pártnak. Az egykori baathista szunnitákkal egyedül annyi a közös bennük, hogy ellenszenvvel tekintenek Núri al-Máliki kormányára.

Érdekes kérdés, hogy a vallásos szadri irányt képviselő al-Zaidi hogyan került az al-Baghdadijja TV (A bagdadi TV) televízióhoz. Saját internetes honlapján a 2005 óta sugárzó adó úgy hirdeti magát, mint szekuláris, valamennyi irakihoz szóló csatornát, mely élesen elítéli a polgárok felekezeti alapú megkülönböztetését.

Pán-iraki ars poeticája ellenére azonban a híradások retorikája arra enged következtetni, hogy a csatorna valójában szunnita lelkületű. Annyiban legalábbis mindenképp, hogy a lehető legkritikusabban áll a síita többségű Máliki-kormány politikájához.

Szunnita kötődésre utal az is, hogy az csatorna főhadiszállása a nevére rácáfolva nem az iraki fővárosban, hanem Kairóban van, főműsoridőben pedig mozikból kifutott egyiptomi filmeket játszik, melyek sugárzási díjához aránylag olcsón jut hozzá, és melyek bemutatása által mára az egyik legnépszerűbb csatornává vált azon szekuláris iraki szunniták körében, akik annak idején a baathista rezsim támogatóinak gerincét adták. Internetes fórumokat böngészve hamar rájövünk, hogy az irakiak – legalábbis a fórumozók nagy többsége – szunnita adóként tekintenek az al-Baghdadijjára. Csakhogy ahogy al-Zaidinál, úgy itt is van egy bökkenő. A csatorna alapítója egy bizonyos Awn Huszein al-Khaslok, aki – mint középső nevéből is látszik – síita származású. Mindez persze nem jelentene semmit. Egy valóban egységes Irakban teljesen mindegy, hogy valaki síita vagy szunnita vallású, illetve hogy arab, kurd, türkmén vagy éppenséggel asszír vér folyik az ereiben.

Az iraki belpolitikát és közel-keleti erőviszonyokat ismerve azonban az elemző óhatatlanul összeesküvést kiált. Tudni kell, hogy al-Máliki kormánya legfőbb támogatója Irán. A kormányzó al-Daawah párt számos elemet átvett az iráni iszlám forradalom ideáiból. Ugyanakkor Teherán nemcsak az al-Daawah pártot, hanem szintén síita riválisát, az asz-Szadr mozgalmat is támogatja. Olyannyira, hogy annak vezetője, Muktada asz-Szadr az esetleges merényletektől tartva jelenleg is Iránban él. Teherán tehát ügyesen taktikázik – mások szerint bábozik – a két rivális síita csoporttal, ezzel garantálva saját befolyását az iraki belpolitika felett. Érdekes egyébként, hogy al-Zaidi ügyében az iráni vezetés tartózkodott az eufórikus tetszésnyilvánítástól, holott az újságíró éppen az ő legfőbb ellenségüket illette a sértő gesztussal.

Az is érdekes, hogy ezzel szemben a sajtószabadságra és emberi jogokra más esetekben érzékenynek nem mondható egyiptomi kormány teljes támogatásáról biztosította al-Zaidit és családját. Minő véletlen, Egyiptom és nagy regionális szövetségese Szaúd-Arábia diplomáciailag igen fagyos viszonyban áll Núri al-Málikival, nem is beszélve nagy patrónusáról, Iránról. Az ügy tanulsága tehát, hogy Irakban az érdekek lassan kezdik felülírni a felekezeti lojalitást. Az egykori ellenségek, a politikailag perifériára szorult szunnita baathisták és szegény síita tömegeket képviselő szadristák immár – ha nyilvánosan nem is, a háttérből mindenképp – közösen próbálják felvenni a harcot a Núri al-Máliki vezette kormánnyal.

Az összeborulást mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy a Szaddám Huszein szülővárosában, Tikrítben kiállított cipőszobrot egy bagdadi művész, bizonyos Laith al-Amari készítette, aki – minő meglepetés – síita származású. Al-Zaidi szabadon bocsátásának másnapján egy Ahmed Latif nevű 32 éves férfi hangos kiáltás kíséretében hozzávágta cipőjét az éppen elhaladó amerikai konvojhoz. A katonák azonban lábbelijét gránátnak hitték és tüzet nyitottak rá. A vallása szerint szunnita férfi kórházba szállítása után életét vesztette. Rokonai szerint a szellemileg visszamaradott Latifot olyannyira megihlette al-Zaidi története, hogy úgy döntött, maga is nyomdokába lép.

Sayfo Omar