A destabilizáció veszélyei

A közel-keleti és az ukrajnai konfliktus természete alapvetően eltérő. Míg az egyik esetben évszázadokra nyúlnak vissza a szembenállás gyökerei, és a háború zsidók és a palesztinok között lényegében az élettérért folyik, addig az ukrán–orosz konfliktusban a történelmi előzmények inkább csak színezik és csupán részben magyarázzák a történteket. Ezt a háborút sokkal inkább biztonság- és geopolitikai okok mozgatják. Olyannyira, hogy a két nép – legalábbis ez idáig – testvérként tekintett egymásra. Izrael mögött is ott áll a Nyugat, míg a palesztinok mögött az arab világ, itt azonban nem beszélhetünk proxiháborúról. Ezzel szemben Ukrajna Oroszország és az Egyesült Államok vezette Nyugat közötti geopolitikai szembenállás terepe, és el nem vitatva a megtámadott ország honvédő harcát, lényegében eszköz a rajta keresztül Oroszországot gyengíteni kívánó Amerika kezében. Kétszeresen is áldozat, egyrészről egy agresszió, másrészről egy geopolitikai térnyerési kísérlet és a belőle fakadó ütközés áldozata.

Közös a két konfliktusban, hogy a harcok ismételt fellángolását jelentős mértékben magyarázza az instabil nemzetközi helyzet. A háború közvetlen és közvetett résztvevői mindkét esetben megérezték a geopolitikai pillanatot régi sérelmeik rendezésére vagy éppen pozícióik erősítésére. Izrael esetében egyértelmű Benjamin Netanjahu eltökéltsége a palesztin kérdés végső rendezésére. Ehhez lényegében kapóra jött neki a Hamász egy évvel ezelőtti durva, a terror eszközeivel operáló akciója. Az izraeli kormányfő végképp zárójelbe tenné a kétállami megoldást, és a palesztin ellenállás megtörése érdekében akár a konfliktus regionális háborúvá szélesítésétől sem riad vissza, és hogy célját elérje, még legfőbb támogatójának, az Egyesült Államoknak az érdekeit is meg-megsérti.

A mozgástár tekintetében lényeges a különbség a két konfliktus között. Izrael és az őt támogató Egyesült Államok viszonya minőségileg különbözik Kijev és Washington viszonyától. Míg Izrael szövetséges, addig Ukrajna vazallus. Nem véletlen, hogy Kijev és a mellette elkötelezett demokraták igyekeztek a kongresszusban összekapcsolni Ukrajna támogatását Izraelével. Kijev részéről az is logikus, hogy a légtér védelmében szeretne ugyanolyan nyugati segítséget kapni, mint Izrael. S hogy ezt nem kapja meg, az következik Izrael és Ukrajna Nyugathoz fűződő kapcsolatainak már említett minőségi különbségéből. Annak ellenére nagyobb az elköteleződés Izrael mellett, hogy a Nyugat a jelenlegi helyzetben nem okvetlenül szeretné, ha Netanjahu totális győzelmet aratna. Ukrajna vonatkozásában már más a helyzet. Örülne a győzelmének, ám Oroszország fárasztása érdekében megelégedne a válság elhúzódásával is.

Egyértelmű, hogy mindkét konfliktus komoly hatással van a globális erőviszonyok alakulására. A végkimenetel befolyásolja a nyugati blokk és az úgynevezett globális Dél globális pozícióit, a kereskedelmi útvonalak, ezeken keresztül egyik vagy másik oldal befolyásának alakulását. A két konfliktus egymásra is hat. Ilyen értelemben a közel-keleti válság kiéleződése rossz hír volt Ukrajnának, hiszen egyrészről elterelte a figyelmet az ő háborújáról, másrészről megosztotta a Nyugat tartalékait. Ugyanis mind Ukrajna, mind pedig Izrael esetében az utánpótlás és a logisztikai segítség alapvetően a Nyugatra, elsősorban az Egyesült Államokra hárul.

De nem csak a figyelem terelődött el az ukrajnai háborúról. A közel-keleti válság belobbanása arra is rávilágított, hogy Oroszország a nyugati információs térben sulykoltakkal ellentétben sokkal visszafogottabban viszi a háborút, mint mondjuk a Hamász vagy Izrael. Alátámasztja ezt a civil áldozatok száma közötti nagyságrendbeli különbség, ezen belül például a gyerekek érintettsége. Míg az ukrajnai háborúnak közel három év alatt eddig nagyjából 600 gyerek esett áldozatául, addig a gázai konfliktusban mintegy nyolcezer. De folytathatnánk még a sort anélkül, hogy igazolni próbálnánk bármilyen háború jogos voltát. Az viszont egyértelmű, hogy a nemzetközi figyelem eltolódása a Közel-Kelet felé, ennek a háborúnak a durvasága gyengítette az Oroszországgal szembeni nyugati kommunikáció erejét. Emellett ráadásul rávilágított az Egyesült Államok befolyásának korlátozott voltára is, mivel Washington eddig a törekvései ellenére képtelen volt a válság eszkalációjának megakadályozására.

A közel-keleti válság háborúvá szélesedése kimondottan rosszul érintette tehát Ukrajnát, ez azonban nem jelenti azt, hogy nagyon jól jött volna Oroszországnak. Moszkva szempontjából ez a helyzet lehetőség, ám kihívás is. Oroszország igyekszik kihasználni az instabilitást a Közel-Keleten, nagyon szeretné ugyanakkor elkerülni az eszkalációt. A Kreml óvatosan egyensúlyoz, ugyanis az ő malmára hajtja a vizet, ha az Egyesült Államok belesüpped ebbe a válságba, ugyanakkor eközben nem akar túlzottan elköteleződni. Támogatja Amerika térségbeli ellenfeleit, mindent megtesz itt is a globális Dél közel-keleti pozícióinak erősítéséért, ám közben igyekszik elkerülni, hogy megromoljanak az eddig konszolidált kapcsolatai Izraellel. Moszkva és Tel-Aviv között Oroszország szíriai megjelenése óta van egy hallgatólagos megállapodás, miszerint próbálják lehetőleg elkerülni a közvetlen ütközést. Ez a libanoni betörés és a szíriai csapások miatt egyre nehezebb, de a hmejmimi támaszpont körüli konfliktus is mutatja, hogy Moszkva ezután is kizárólag a saját objektumainak védelmére koncentrál. Politikai értelemben Oroszország látványos közeledése Iránhoz okoz problémát, ám ezt is megpróbálják kezelni.

Az Irán és Izrael között növekvő feszültség tehát Moszkva számára előnyökkel is járhat, hiszen a helyzet eszkalálódása elterelné Washington figyelmét Ukrajnáról. A Biden-kormányzat már tavaly október 7. után azonnal további Patriot rendszereket küldött a Közel-Keletre, miközben Kijev már régóta könyörgött ilyenekért. Ráadásul a közel-keleti konfliktus kiéleződése már most felhajtja az olajárakat is, ami megnehezíti a Biden-kormány helyzetét, miközben enyhíti az orosz költségvetésre nehezedő nyomást.

Egy szélesebb körű háború a térségben azonban már komoly kockázatokat jelentene Moszkva számára. Már Izrael és a Hezbollah konfliktusa is azzal jár, hogy a feszültség kiterjedt a Kreml szövetségesére, Szíriára, de az eszkaláció bonyolítja az öböl menti arab államokkal és Iránnal való kapcsolatait is. Szíria stratégiai szempontból értékes Oroszország számára, mert platformként szolgál Moszkva hatalmának a Földközi-tenger keleti részére történő kivetítéséhez a tartuszi tengeri támaszpontról és a Hmejmimben lévő légibázisról. Emellett csomópontja az ország a katonai erőforrások Líbiába és az afrikai Száhel-övezetbe történő szállításának, ahol Oroszország jelenléte egyre bővül. De egy regionális eszkaláció megnehezítheti Oroszország Iránnal és az öböl menti arab államokkal való kapcsolatait is. Az elmúlt években ezt segítette, hogy az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia közeledett Iránhoz. Emellett a térség belobbanása hatással lehetne a BRICS-re, amelynek 2023 óta tagja már Egyiptom és Etiópia mellett Irán és az Egyesült Arab Emírségek is. Oroszország számára sokkal könnyebb fenntartani ezeket a kapcsolatokat, ha a Perzsa-öbölben harmonikus a viszony. Így aztán Oroszország nem segít konstruktívan az Egyesült Államoknak a feszültségek enyhítésében, ugyanakkor nem háborítja Iránt vagy Teherán proxiszövetségeseit arra, hogy teljes körű háborút indítsanak Izrael ellen.

A két konfliktus egymásra hatása abban is megmutatkozik, hogy miként érinti a közel-keleti helyzet alakulása Iránt. Ukrajna kommunikációs szempontból igyekszik kihasználni a helyzetet, amikor az Oroszországot fegyverekkel is támogató Teheránt Moszkva bűntársának nevezi. Irán kétségkívül egyre szorosabb szövetségese Oroszországnak, amit még Kína sem mindig néz jó szemmel. Nem véletlen, hogy míg a Hamász vezetőjének meggyilkolása után azonnal a volt védelmi miniszter Szergej Sojgu, a Hezbollah első emberének kiiktatása után a kormányfő Mihal Misusztyin repült Teheránba. Mindenek előtt Irán értésére adni, hogy Oroszország megbízható partnere, és nincs értelme az új elnök nyugati nyitásának. S hogy ez a helyzet mennyire egyértelművé teszi Moszkva és Teherán szövetségét, azt mutatja, hogy Vlagyimir Putyin és Maszúd Peszeskján a napokban találkozva már arról beszélt, hogy hamarosan stratégiai megállapodást köthet a két ország. Irán és Oroszország közeledését azonban nemcsak a hadiipari együttműködés, a kölcsönös fegyverszállítások – az egyik oldalról drónok, ballisztikus rakéták, míg a másikról esetlegesen Szu–35-ös gépek és Sz–400-as légvédelmi rendszer – jellemzik, készül az energetikai megállapodás – együtt a világ földgáztartalékainak 70 százalékát jegyzik –, és fontos Irán az észak–déli kereskedelmi útvonal szempontjából is.

Így aztán a perzsa állam közvetlen háborúba keveredése nem lehet Moszkva érdeke. Még akkor sem, ha a háború ilyen jellegű eszkalálódása azért lekötné Oroszország ellenlábasát, az Egyesült Államokat is. Érthető tehát, hogy a konfliktusban részt vevő felek között egyensúlyozó orosz hivatalos álláspont elítéli azokat a lépéseket, amelyek a közel-keleti régió destabilizálásához vezethetnek.