A döntő év – Véget ér-e az ukrajnai háború 2025-ben?

Az ukrajnai frontokon már egy ideje egyértelmű a helyzet. A még 2023-ra tervezett, a Krím-félsziget és Oroszország között a szárazföldi összeköttetés elvágását célzó ukrán ellentámadás kifulladt. Azóta Oroszország nemcsak visszavette a stratégiai kezdeményezést, de a kifárasztásra és felőrlésre alapuló taktika egyre hatékonyabb. Az ukrán csapatok folyamatosan hátrálnak a Donbaszban, és az orosz erők semmissé tették az említett ellentámadás nem éppen izmos eredményeit a zaporizzsjai fronton is. Sőt, az előjelekből ítélve Moszkva hatalmas támadást készíthet elő a csatatér eme szakaszán. A 2024-es év végére az orosz csapatok az invázió első napjai óta leggyorsabb ütemben haladnak előre Kelet-Ukrajnában. Ezzel párhuzamosan a hátországot, mindenekelőtt az energetikai infrastruktúrát érő csapások mind intenzívebbek, ami a télre nem sok jót ígér. Közben az egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetben az ukrán társadalom kitartása, a háború folytatása melletti eltökéltsége érezhetően gyengül. Kijev kapkod, Volodimir Zelenszkij egyre több tábornokot vált le. Ezen a képen stratégiai értelemben az sem sokat javít, hogy az ukrán erők betörtek a Kurszki területre, ahonnan egyelőre nem sikerült kiszorítani őket, és az orosz mélységi területek elleni rakéta- és dróntámadások is egyre intenzívebbek.

Kijev egyre kétségbeesettebb helyzetét és az európai társadalmak érezhető elfáradását látva a nyugati oldalon mind jobban érik a háború intenzív szakaszát lezárni célzó tárgyalások megkezdésének a gondolata. Ezt a folyamatot csak felgyorsította a békét ígérő Donald Trump győzelme az amerikai választásokon. A közel három éve tartó háborúskodás után azonban nem könnyű ráfordulni a lezárásra. Az ukrán elnök és környezete már csak a hatalom megtartása miatt sem kész egyelőre a háborúnak a frontok mentén történő, számukra kapitulációval egyenértékű befagyasztására, de látványosan csökkenő elszántsága ellenére itt még a társadalom sem tart. Az orosz jóval kitartóbb, Moszkva lehetőségei, tartalékai is nagyobbak minden értelemben, ám a háború elhúzódása Oroszországot is gyengíti. Bár a háború közvetett és közvetlen hatásai a brüsszeli fősodornak is egyre több problémát okoznak, az európai elitek Ukrajna melletti kiállása tűnik a legerősebbnek. Trump határozottan lezárná, pontosabban befagyasztaná a konfliktust, ám az amerikai érdekekre ő is figyel, így közben B tervként megpróbálja annak terheit minél inkább Európára hárítani.

Így a jövő szempontjából egyre inkább kulcsszerepbe kerül Európa, amely eddig béketervben nem nagyon gondolkodott, de immár el kell döntenie, hogy képes-e átvenni a csendesen hátrébb lépő Egyesült Államoktól Ukrajna fenntartásának és a háború folytatásának a költségeit. Mert az egyértelműnek tűnik, hogy Trump e tekintetben mindenképpen lépni fog. Így racionálisan vizsgálva a jövőt, Európa számára is jobb lenne, ha beiktatása után a régi-új amerikai elnök sikerrel járna.

Donald Trump elszántságával nincs is baj, számára mind a Közel-Kelet, mind pedig Kína prioritást élvez Ukrajnával szemben, azt azonban ő sem engedheti meg magának, hogy ezen a világrend átalakulása szempontjából jelenleg kiemelkedően fontos terepen ne mutasson erőt. S ha az Egyesült Államok érdekeiből indulunk ki, akkor egyértelmű, hogy Washington nem hagyhatja magára Ukrajnát, sőt előretolt helyőrségként a lehetőségekhez képest meg kell őriznie és erősítenie. Az más kérdés, hogy ennek a helyzetnek mind gazdasági, mind pedig geopolitikai értelemben inkább csak a hasznát fölözné le, a pénzügyi terheit Európára hárítaná. Az említett szempontokat figyelembe véve nem lepődhetünk meg azon, hogy Keith Kellogg személyében nemzetbiztonsági ügyekben a tapasztalt – Trump első ciklusa alatt többek között a nemzetbiztonsági tanácsa kabinetfőnökeként és az akkori alelnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként is szolgált –, az erő pozíciójából politizáló, kiemelkedő katonai és üzleti karriert befutott nyugalmazott altábornagyot jelöli ukrán–orosz különmegbízottnak.

Kellogg még a nyár elején olyan tervvel állt elő a háború lezárására, amelynek értelmében be kell fagyasztani a frontvonalakat és tárgyalóasztalhoz kell kényszeríteni a szemben álló feleket. Amennyiben Kijev nem hajlandó tárgyalni, beszüntetik a támogatást, Moszkvát pedig éppen a katonai segítségnyújtás jelentős erősítésével fenyegetnék a diplomáciai rendezés érdekében. A demarkációs vonalhoz európai békefenntartók érkeznének. Ukrajna NATO-tagsága egy időre – tíz évre – legalábbis lekerülne a napirendről, az Egyesült Államok azonban továbbra is felfegyverezve tartaná Ukrajnát és megerősítené a védelmét. Kellogg szerint a háború lezárásához erős, „Amerika az első” típusú vezetés szükséges.

Trumpék elképzeléseit hallva Moszkva finoman szólva sem túl lelkes, ami érthető is, hiszen ez a rendezési terv kísértetiesen emlékeztet a minszki megállapodásokra, amelyek célja utólag elismerve az időnyerés és Ukrajna megerősítése volt. A Kreml érthető módon nem érdekelt egy „Minszk–3” aláírásában, amely a jelenleg nyilvánosságra hozott elgondolások szerint nem megoldaná a konfliktust, hanem átlátszó módon csupán megmentené az összeomlástól Ukrajnát és elnapolná a háború folytatását. Nem rendezné Oroszország és a Nyugat viszonyát, nem foglalkozna az európai biztonsági struktúra újraépítésével, és nem igazán venné figyelembe Moszkva érdekeit. Szó sincs például Ukrajna semleges státusáról, amely nélkül Oroszország ott tartana, ahol a háború kirobbanásakor. Sőt, rosszabb helyzetben lenne, hiszen egy megerősödött Ukrajnával állna szemben, amely mögött ott az egész nyugati blokk. Arról már nem is beszélve, hogy Trump és csapata erőből akarja lenyomni ezt a megállapodást, amellyel szemben Kijev a kiszolgáltatottsága miatt védtelen, Moszkvának pedig aligha tetszik majd ez a stílus. De az úgynevezett koreai szcenárió, a frontvonalak befagyasztása a jelenlegihez közeli helyzetben azért sem lehet elfogadható Moszkvának, mert ez sok oroszban felvethetné, hogy miért kellett akkor ennyi embernek meghalnia.

Éppen ezért Donald Trump győzelme, ambíciói csupán lehetőségként foghatók fel a háború lezárására, és ha a beiktatását követően nem tud azonnal előállni reális, minden fél számára elfogadható tervvel, akkor nem marad más lehetőség, mint a háború folytatása, és a döntés a katonákra marad. Ettől a megoldástól visszatarthatja az érintetteket, hogy ez az Egyesült Államokon kívül igazából senkinek sem jó. Trump így izmozhat, zsarolhat, ez a stílus azonban nehezen hozhat gyors eredményt. Kulcsfontosságú lehet tehát 2025 tavasza, hiszen ha nem ülnek le a felek gyorsan tárgyalni, akkor bizony a háború elhúzódásával számolhatunk.

A Nyugat láthatóan erre is készül, így a Trump beiktatásáig hátralévő időt igyekszik maximálisan kihasználni Ukrajna megerősítésére. E tekintetben figyelmeztetőek a NATO főtitkárának a szavai, miszerint az Észak-atlanti Szövetségnek jelenleg Ukrajna támogatására kell összpontosítania, nem pedig a béketárgyalásokra. Mark Rutte nemcsak növelné az Ukrajnának szánt támogatásokat, de ennek alátámasztására azt is kijelentette, hogy Moszkva már nem rejtett, hibrid háborút folytat a Nyugat ellen, hiszen a támadások nyílttá váltak, így itt lenne az ideje, hogy a NATO átálljon a háborús mentalitásra. Moszkva ezt is látja, és ez nem igazán erősíti a bizalmát a Nyugattal szemben. Persze, ezek az eszkaláció irányába tett lépések lehetőséget is adnak Trumpnak arra, hogy a gesztusértékű és neki semmibe nem kerülő visszavonásukkal az orosz térfélre dobja át a labdát. Közben persze kezdeni kell valamit Volodimir Zelenszkij és Ukrajna érdekeivel is, amelyek a jelenleg felvetett biztonsági garanciák mellett aligha fogadhatók el Moszkvának.

Trump erőfeszítéseinek kudarca esetén kulcsszerepbe kerülhet az eddig sem a gyors béketeremtés mellett lándzsát törő Európa. Amennyiben ugyanis nem tudja vagy nem akarja átvenni az amerikai pénzek várható csökkenésével Kijev támogatásának megnövekedett terhét, akkor Ukrajna nagyjából 2026-ra elveszítheti a háborút. Egy, a 2021-es kabulihoz hasonló összeomlás hatalmas pofon lenne a Nyugatnak is, ám az európai képességek ismeretében ezt a forgatókönyvet sem lehet teljesen kizárni. Európa a háború kezdete óta 241 milliárd eurót különített el Ukrajna megsegítésére, míg az Egyesült Államok 119 milliárdot, és ebből a gyakorlatban is átadtak 125, illetve 88 milliárdot. A lehetőségeket látva nem nagyon maradna más, mint a lefoglalt orosz javak felhasználása, ez viszont alaposan megnehezítené a kapcsolatok újjáépítését Oroszországgal. A 2025-ös évhez fűzött remények realitása tehát viszonylag gyorsan, néhány hónap alatt eldőlhet. A sikerhez azonban Donald Trumpnak még valamit elő kell húzni a tarsolyából, a jelenlegi elképzelések ugyanis inkább azt valószínűsítik, hogy a következő év is a béke irányába tett kísérletektől kísért háború jegyében telik majd.