A drag queen hazaért
„Homoszexuális, transzszexuális, drag queen és prostituált voltam húsz éven át. Drag queennek lenni egyet jelent egy nagyon önpusztító életmóddal. Amíg így éltem, depressziós és alkoholista voltam. Állandóan innom kellett. Mindenféle emberrel lefeküdtem, naponta kb. öt férfival. Rendkívül perverz voltam” – írta Kevin Whitt, egykori drag queen.
Ki a drag queen? Az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint: „a drag queen olyan férfi, aki női ruhákban – tipikusan night klubokban és melegfesztiválokon –, közönség előtt lép fel.” Megjelenésükre jellemző a női külcsín durván túlzó utánzása, mint hatalmas műszempillák, teátrális smink, jelmezszerű ruhák, amelyek szürreális, zavarba ejtő se nem férfi, se nem nő hatást kelthetnek. A kifejezésnek nincs pontos magyar megfelelője, de nőimitátor szavunk többé-kevésbé jó közelítés. Általában homoszexuális vagy egyéb, nem heteroszexuális nemi irányultságú férfiakból lesz drag queen.
De mit keres egy drag queen a könyvtárban? És mi módon kerül a melegbárok színpadáról óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek közé?
Hát hogyan máshogyan, mint az Amerikai Könyvtárszövetség (ALA) aktív közreműködésével! Az ALA az elfogadás és a sokszínűség jelszavát mantrázva beállt a „drag queen story hour” (annyi, mint: drag queen-meseóra) kezdeményezés mögé, hogy egy-egy cuki kis mesedélután erejéig összehozza az ovisokat Kevin Whitt-tel és társaival.
A drag queen-meseórák programjainak palettája igen színes. A történet felolvasása mellett – amelyből természetesen nem maradhatnak ki az „egymásba szerelmes homokos hercegek” típusú, legújabb kori irodalmi vívmányok – drag queen-sminktanfolyam, szexuális tanácsadás és nyílt LMBT-propaganda is vár a gyermekekre. A drag queen bácsira fekvés és egyéb testi kontaktus elképesztő morbid bónusz a programban.
Az Amerikai Könyvtárszövetség természetesen számított rá, hogy az ötlet nem váltja ki az érintett szülők osztatlan lelkesedését, ezért stratégiát dolgoztak ki aljas tervük megvalósítására, és a könyvtárvezetőket célzottan felkészítve úgy szervezték meg az első alkalmakat, hogy a szülők ne fogjanak gyanút, miféle rendezvényen vesz részt a gyermekük. Felháborodott beszámolók szerint sokszor csak napokkal később állt össze bennük a kép, mibe is vonták be tudtukon kívül és beleegyezésük nélkül gyermekeiket.
Miért van szükség erre az egészre? Valami perverz utánpótlásképzés tanúi vagyunk? Ez is egy lehetséges motiváció. A homoszexuálisok a társadalom egészéhez mérten kis létszámukból és szélsőségesen gyakori partnerváltásukból következően igen hamar „végigzongorázzák” közösségük tagjait, ez pedig kellemetlen korlátot jelent hedonizmusuk kiélésében, de látván a globális LMBT-törekvéseket, nyilvánvaló, hogy ennél többről van szó. A saját nemükhöz vonzódók arányának növelése csak részcél a nagy genderoffenzívában. Ezt Kevin Whitt úr, aki fiatalként szexuális erőszak áldozata volt, és nem kapta meg az apai gondoskodást, szintén megtapasztalta.
„Fiatalabb koromban szexuálterapeutához jártam, és valahányszor elmeséltem, hogy gyerekkoromban molesztáltak és megerőszakoltak, csak az volt a válasz, hogy »ó, hát neked nőnek kellene lenned!«. Próbáltam segítséget kérni, de nem kaptam mást, mint hogy megerősítenek a homoszexualitásomban és a transzszexualitásomban. Az összes drag queen és homoszexuális, akit ismerek, az enyéméhez hasonló gyerekkori élményeken ment át.”
Felsejlik hát, hogy az évek során a pszichológusszakma is a probléma részévé vált, a segítségnyújtást feláldozzák a politikai korrektség oltárán, a helyzetet pedig a homoszexualitás terápiáját tiltó törvények is súlyosbítják.
Ritch C. Savin-Williams és Geoffrey L. Ream amerikai pszichológusok a fiatalok szexuális orientációjának változását kutatták tinédzserkortól a fiatal felnőttkorig. Megállapították, hogy a 17 évesen még homoszexuális irányultságról beszámoló fiúk 70 százaléka 22 évesen már heteroszexuálisnak vallja magát, és csupán 17 százalékuk vonzódik továbbra is egyértelműen a saját neméhez. A magukat 17 évesen leszbikusnak tartó lányok szinte mindegyike megváltozik 22 éves korára. Körülbelül fele-fele arányban válnak hetero- és biszexuálissá. Összességében 25-ször annyi fiatalnál váltotta fel a homo- és biszexuális vonzalmat a heteroszexualitás, mint ahány heteroszexuális 17 évesből lett 22 éves korára homo- vagy biszexuális.
Egy másik, 2001-ben Alsó-Szászországban lefolytatott kutatás szerint a tizenévesek első homoszexuális élményüket idősebb, felnőtt partnerrel élik át, míg az első heteroszexuális tapasztalatukat többnyire kortársukkal szerzik. A fiatalok nemi irányultsága tehát a felnőttkor előtt bizonytalan lábakon áll, szexuális fejlődésük igen törékeny folyamat, amelyhez az önző LMBT-aktivisták a porcelánbolti elefánt óvatosságával közelítenek. Sok ifjú számára jelenthetnek a fiatalon átélt (különösen, amikor egy idősebb partner visszaél a befolyásolhatóságukkal) homoszexuális élmények felesleges vargabetűt, hiszen mint látjuk, a természet törvénye többnyire erősebbnek bizonyul az első fiatalkori hatásoknál.
A mai liberalizmus ezerarcú gonoszsága közül is a legsötétebb az, amikor legféltettebb kincsünket, a gyermeket veszik célba. Nem elsősorban azért, mert minden normális ember számára a gyermeke a legfontosabb – arra, hogy a normalitás fogalmának relativizálását tökélyre fejlesztették, most ki sem térek –, hanem azért, mert a gyermeknek semmi esélye nincs védekezni! Ez pedig hatalmas felelősséget ró mindenkire, és épp ez az, amivel a liberálisok kábult önimádatukban brutálisan visszaélnek. Persze a drag queen-meseórák elterjedésében nincs semmi meglepő abban az országban, ahol ugyanazok az erők, ugyanaz a szellemiség állnak e mozgalom mögött, mint amelyek gyomorforgató csinnadrattával foglalták törvénybe a New York-i babaholokausztot. Az a szomorú igazság, hogy még logikus is, hogy azt hiszik, azt tehetnek az abortusz elől menekülőkkel (ők valószínűleg így tekintenek a magzatokra), amit csak akarnak.
Hiába érvel cikkében a The New York Times a meseórákat ért támadások és tüntetések nyomán, hogy mekkora móka ez a gyerekeknek. Ezzel vissza is kanyarodhatunk a gyermekek védtelenségéhez és a felnőttek felelősségéhez. A gyermekek mindent elhisznek. A Mikulást, a húsvéti nyuszit, a drag queent. Mindent elhisznek és komolyan vesznek. Az, hogy tetszik nekik, nem jelent semmit, és még véletlenül sem igazolja ezt az indoktrinációszerű perverz, pedofil gusztustalanságot.
Hála a Massachusettsben alapított Mass Resistance (jelentése: Tömeges Ellenállás) nevű családpárti aktivistaszervezet áldozatos munkájának, egyre több, könyvtárban fellépő drag queenről derül ki, hogy visszaeső, elítélt pedofil, vagy a szexiparban van komoly üzleti érdekeltsége. A transzszexuális prostitúció pedig már-már felvételi követelménynek tűnik a drag queen-„szakmában”.
Kevin Whitt, aki gyermekkorában anyai ágon vallásos neveltetésben részesült, öt és fél évvel ezelőtt szakított addigi életformájával, és megtért. Családot szeretne alapítani, emellett a Mass Resistance dallasi szervezetének vezetőjeként szervezi az ellenállást, a Pride-felvonulásokon pedig evangelizációs tevékenységet folytat. Kevin Whitt minden erejével azon munkálkodik, hogy ne minél több, hanem minél kevesebb embernek legyen hasonló sors az osztályrésze, mint amilyen az övé volt.
