A farkas tényleg megjelent

A Demokrata hetilap március 2-i számában megjelent cikk.

A Nyugat és Oroszország szembenállásának középpontjában mindig ott volt Ukrajna. Már a lengyel–amerikai nemzetbiztonsági stratéga, Zbigniew Brzezinski leírta, hogy Oroszország Ukrajna nélkül nem birodalom. Nemcsak az ország nagysága, gazdagsága miatt, hanem azért is létkérdés az oroszok számára Ukrajna, mert szükségük van egy ütközőzónára. Akárcsak Lengyelországnak, és erről szólt évszázadokon át a két ország szembenállása, amelyben egyre inkább az orosz fél kerekedett felül, aztán az elmúlt másfél évtizedben lassan fordult a kocka. A Szovjetunió felbomlásával az eurázsiai térség eme Moszkva uralta zónájában az új államok között kialakult ellentétekre és az országokon belüli feszültségekre jó érzékkel rájátszva az Egyesült Államok pedig Brzezinski tételének szellemében egy ideje mindent megtesz azért, hogy Ukrajnát leválassza Oroszországról. Erről szólt már 2004-ben az első Majdan, majd rá egy évtizedre a második is. Ekkor Amerika már nem hibázott. Került, amibe került, Kijevet nyugatra fordította.

Az ár nem számított, és itt nemcsak a Victoria Nuland által emlegetett ötmilliárd dollárra kell gondolni, amit Ukrajna „demokratizálására” fordítottak az amerikaiak, hanem arra is, hogy a cél érdekében kiszabadították a nacionalizmus szellemét a palackból. Igaz, nem volt nehéz, mert Ukrajna történelmében mindig is jelen volt a természetes patrióta érzéseken messze túlmenő vad és agresszív nacionalizmus. Nem mellesleg most a leginkább ebben bízhatnak az orosz hadsereg dolgát megnehezíteni és ezzel az ország tárgyalási pozícióit javítani akaró ukránok. Ám ez az (ön)pusztító, az elmúlt nyolc évben állami szintre emelt nacionalizmus közben az országot a szétesés szélére sodorta, végül pedig egyéb okok mellett kiprovokálta a kiterjedt háborúba torkolló orosz katonai beavatkozást is. De sokáig ennek egyre növekvő veszélye sem érdekelte a washingtoni vezetést. Mint ahogy azzal sem nagyon törődött, hogy ez a nacionalizmus a korrupcióval és az oligarchikus berendezkedéssel összefogva szinte a végletekig legyengítette az államot. A cél azonban szentesítette az eszközt. Ez a cél pedig Oroszország nyomás alatt tartása, gyengítése, történelmi távlatban pedig javainak régóta vágyott megszerzése volt. Emellett a konfliktus kiéleződésével a Fehér Ház elérte az eurázsiai geopolitikai térség két keleti és nyugati pólusának szembeállítását, általa Nyugat-Európa, mindenekelőtt Németország gyengítését is.

Ezt a törekvést nagyon jól látták Moszkvában is, és Vlagyimir Putyin 15 évvel ezelőtti, mára már történelmivé vált müncheni beszédében jelezte is, hogy Oroszország ezt már nem nézi jó szemmel. Elege van a megalázottságból, érdekeinek folyamatos félresöpréséből, és ezentúl ezeknek az érdekeknek érvényt szerez. Megtette volna ezt már korábban is, de nem volt hozzá ereje. Másfél évtized kellett ahhoz, hogy túltegye magát a Szovjetunió szétesése jelentette sokkon, összeszedje magát, felálljon és visszatérjen a globális porondra. Hogy a Münchenben elmondottak nem csak üres szavak voltak, azt Moszkva igazolta a grúz–orosz háborúban, majd 2014-ben az Ukrajnában szintén a „vörös vonal” átlépésére készülő Nyugatnak adott válasszal. Ennek lett az eredménye a Krím elcsatolása és Kelet-Ukrajna lángba borulása is. Erre azonban az Egyesült Államok még jobban felgyorsította Ukrajna leválasztását és párhuzamosan a NATO közelítését. Hálás partner volt ebben az ukrán elit, amely szerepébe beleélve magát folyamatosan piszkálta az orosz medvét. Mindaddig, míg el nem bődült, és egyelőre nem tudjuk, hogy darabokra szaggatja-e, vagy „csak” meghunyászkodásra kényszeríti Ukrajnát. Még úgy is, hogy közben maga is súlyos sebeket kap.

Ukrajna nem csak elhelyezkedése, geopolitikai fontossága miatt, a Nyugat és Oroszország viszonyának kontextusában vált egyre inkább akadállyá a Kreml szemében. Kijev egyre növekvő öntudatossága és (emlékezet)politikai agresszivitása is idegesítette Moszkvát. De úgy is fogalmazhatunk, hogy bántotta az orosz vezetés igazságérzetét már csak azért is, mert az emlékezetpolitika, ezen belül a II. világháború kérdése más előjellel, mint Kijevben, de Oroszországban is a rendszer identitásának, a nemzet összeszedésének sarokpontjává vált. Nem véletlen, hogy Vlagyimir Putyin elmélyedt az archívumokban, mind több történelmi cikket írt, és mind gyakrabban értekezett az ukrán múltról és népről. Az utóbbi napokban otthon is egyre szaporodó bírálói szerint az orosz elnök mára a történelmi igazságért folytatott személyes hadjáratának a foglya lett.

Tény, hogy a biztonsági megfontolások mellett Vlagyimir Putyint alighanem a történelmi igazságérzete, az orosz földekért érzett felelősség, azok „összeszedésének” vágya is hajtotta a döntés meghozatalakor. A Donbasz elismeréséről végül meghozott döntésre és a stratégiai célok kijelölésére is érezhetően hatással volt. Azt az idő dönti el, hogy ez az érzelmi megközelítés gyengítette-e a stratégiai tisztánlátást. Ezt a következtetést levonhatjuk a két szeparatista államalakulat elismerésének bejelentésekor elmondott beszédéből is. Az orosz elnök ugyanis hosszan értekezett Ukrajna és Oroszország múltjáról, a modern Ukrajna határainak kialakulásáról. Ezenkívül – mintegy a müncheni beszéd folytatásává téve az eszmefuttatást – ismét, ezúttal még keményebben figyelmeztette a Nyugatot az orosz érdekekre és azok figyelmen kívül hagyásának súlyos következményeire. Ma már ismeretes, hogy ezalatt mit értett. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy a fenyegetés, miszerint Ukrajna most megtudja, mi az igazi dekommunizáció, nemcsak a Donbasz határaira és e kérdés végleges rendezésére vonatkozott, hanem egész Ukrajna térdre kényszerítésére. A napokban dől el, hogy sikerül-e, és milyen áron. Erre azonban csak kevesek – köztük leginkább az angolszász hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok vezetése – számítottak. Joe Biden azonban már annyi időpontot megnevezett az orosz invázió megindulásaként, hogy amikor a farkas tényleg megjelent, már senki sem hitt neki.

Az orosz elit – beleértve egyes Kreml körüli csoportokat is – meglepetését látva a katonai akció előkészítése nagyon szűk körben és az első napok fejleményeiből ítélve talán nem elég körültekintéssel folyt, és a „szilovikok”, e csoporton belül is elsősorban a hadsereg véleménye volt a döntő. Putyinnak a tábornokok „finom munkát”, néhány napos villámháborút, gyors kapitulációt és minimális polgári veszteséget ígértek. Nem korlátozott műveletről van szó, a kiterjedt katonai akció célja az egész Ukrajna orosz befolyás alá vonása. A Donbasz és talán a dél-keleti régió, azaz Novorosszija kivételével nem a területszerzés, hanem a jelenlegi vezetés eltávolítása, Oroszországhoz lojális vezetés hatalomba juttatása, a befolyás megszerzése a fontos. Érezhetően ez garantálhatja ugyanis csak Moszkva szemében a fő cél, Ukrajna semlegessé válását, demilitarizálását és így a NATO-infrastruktúra távol tartását.

Részben a háború okozta érthető érzelmi indíttatásból, sokaknál azonban a russzofóbia túlcsordulásából fakadóan egyre elterjedtebb az a nézet, hogy az orosz elnöknél elgurult a gyógyszer, Vlagyimir Putyin kiszámíthatatlanná és eszelőssé vált. Pedig inkább csak arról van szó, hogy a világ nyugati fele hosszú éveken át nem figyelt oda a kéréseire, nem akart az orosz érdekekről tárgyalni. Még azt sem érezte figyelmeztetőnek, hogy Oroszország látványosan megerősítette a hadseregét, a hiperszonikus fegyverzetek terén többéves előnyre tett szert. Továbbra is gyenge pontja volt a gazdasági háttér, de az elmúlt évek szankciói megtanították arra, hogy ezt is ki lehet bírni. A Nyugat mostani lépéseit látva azonban ez minden eddiginél nehezebb és fájdalmasabb lesz. Így tudatosan készült arra, hogy az Ukrajna körül a minszki megállapodás kiürülésével kialakult patthelyzet feloldásával felgyorsítsa az új világrendben elfoglalt pozíciókért folyó versenyt, és ezzel lépéselőnyre tegyen szert. Egyúttal ezzel megakadályozza a NATO felfejlődését az orosz határoknál. A Kreml megalapozottan gondolhatta, hogy erre már nincs sok idő, és a késlekedés végérvényesen a Nyugat felé billentheti el az erőviszonyokat. Nem ez volt az egyetlen forgatókönyv, de az Amerikával és a NATO-val folytatott tárgyalások zsákutcába jutottak, ráadásul a globális viszonyok alakulása is – ebben elsősorban Kína támogatásának megszerzése – kedvezett az első látásra kalandorságnak tűnő lépés meghúzására.

Oroszország szemszögéből nézve oly mértékben megnövekedtek a biztonsági kockázatok, hogy ezek garantálásáért beáldozta a Nyugattal szemben egyre érezhetőbb morális fölényét. De nemcsak a borítékolható presztízsveszteség, hanem még a tervezetten is súlyos, a harcok elhúzódásával pedig a szankciókkal megfejelve akár kínzóvá is válható anyagi veszteségek sem tántoríthatták el. Ezért megtámadott egy szuverén országot, ráadásul egy testvérnépet. Agresszorrá vált, erőből oldaná meg nem csupán az ukrán kérdést, de ezen keresztül kockázatos játszmába kezdve, az asztal felborításával, ahogy az ismert orosz biztonságpolitikai elemző Szergej Karaganov fogalmaz, a konstruktív rombolás útján akar pozíciót fogni az új világrendben is. Vlagyimir Putyin szokásával ellentétben most sokat kockáztatott, amire csak az adhat magyarázatot, hogy a rendelkezésére álló információ alapján már a lét volt a tét. Szimbolikus módon az ukrán harcmezőkön, földrajzi értelemben a szláv világ egykori bölcsőjénél (Kijevi Rusz) dől el, hogy jól kalkulált-e.