Amazónia világának pre-kolumbián fejezete a tévhittel ellentétben nem csupán néhány primitív közösség tusakodásáról szól. Az évezredek során különböző népek vándorlásai, új nyelvek, kultúrák felemelkedése és bukása, s azoknak vallási rendszere alakította a folyammedence történelmét.

Habár csupán kis mennyiségű információ áll rendelkezésünkre a folyam menti kultúrák történetének rekonstruálására – az amazóniai népcsoportok nem rendelkeztek írásrendszerrel, valamint az esőerdő természeténél fogva nem képes megőrizni a múltbeli civilizációk tárgyi maradványait – nemrégiben régészek egyrészről kimutatták azt, hogy minden bizonnyal már Kr. e. 10 000 körül éltek emberek a területen, másrészről azt, hogy igen fontos mezőgazdasági és technikai áttörések, mint például a Dél- és Közép-Amerikában sokak által fogyasztott tápióka- és maniókafélék házi termesztése (Kr. e. 8000), vagy az agyagcserép használata (Kr. e. 4000) itt jelentkeztek először. A jelenkori kutatások tükrében az állapítható meg, hogy általában véve a legszámottevőbb kulturális fejlődés az Amazonas-régióban ment végbe, nem pedig az Andok hegyvidékén, ahogy azt korábban gondolták.

Azáltal, hogy 1526-ban Pizarro egyik, ismeretlen területek felfedezésével megbízott katonája megérkezett az Ecuador északi részén elterülő mangrove-erdők mocsaraiba, közvetett módon ugyan, de örökre megváltoztatta az amazóniai társadalmak életét is. A különböző betegségek és járványok, melyek a hódítókkal együtt telepedtek meg az új kontinensen, hullámszerűen terjedtek a csendes-óceáni partvonaltól az Andok vonulatain át az esőerdők világáig, s mivel a helyiek immunrendszere nem volt képes őket megvédeni a kóroktól, a népesség rövid idő leforgása alatt drasztikus módon lecsökkent. Még ha mindez nem lett volna elegendő, azáltal, hogy a hódítók folyamatosan meneteltek előre – ha nem elpusztítva, akkor elűzve az útba eső etnikumokat – először a part menti, majd ennek következményeként a hegyvidéki indián törzsek arra kényszerültek, hogy elhagyják egykori törzsterületeiket, és továbbálljanak mind keletebbre, ezáltal az amazóniai népeket szorítva ki élőhelyeikről.

Az újonnan érkezettek mintegy nyolc év alatt meghódították a partvonalat, valamint a hegyvidék fontos településeit, erődjeit. Az egykor oly hatalmas inka birodalom megtépázottan hevert a spanyol hadak lábai előtt.

Miután 1533-ban végleges csapást mértek az inkákra, elfoglalva a fővárost, a perui Cuzcót, a spanyol hidalgók megkezdték a terület felosztását, ami igen hamar súlyos belviszályokat okozott, ráadásul egyre többen vették fontolóra új felfedezőutak indítását a hegyeken túlra, a mesés kincseket rejtő erdőrengetegbe, ahol elképzeléseik szerint El Dorado és La Canela országa feküdt.

Az Aranyváros, valamint a fahéj és egyéb egzotikus fűszerek birodalmának mítosza igen hamar nagy tömegeket szédített meg, voltak, akik kisebb, önálló csoportokba tömörültek, és úgy vágtak neki a végtelennek, ám a többség újfent a királyi zászló alatt egyesült, hogy Őfelsége, Károly nevében és pártfogásával szerezzenek a spanyol trónnak dicsőséget, valamint nem utolsósorban még nagyobb gazdagságot. El Dorado legendája nem volt alaptalan: a Kolumbia keleti régiójában élt egykori Muisca indiánok különleges aranyrituáléiról Jimenez de Quesada, spanyol felfedező 1537-es expedícióját követően mesélt Pizarro tábornokainak.

Napjainkban már eldönthetetlen, hogy melyek a valós és melyek a történet fiktív elemei, azonban tény az, hogy a hódítók aranyéhségét roppant módon fokozták az andalúziai utazó által elmondottak, miszerint él egy nép, melynek vezetője rendszeresen aranyporral hinti be testének felületét – innen a név, El Dorado, „Az aranyozott ember” –, hogy aztán megmártózzon a törzs istene által kiválasztott hegyi tóban, az aranyat ily módon felajánlva számára. A történetet másodkézből ismerők hamar új, még lenyűgözőbb részekkel tarkították az elbeszélteket, s így igen hamar már nem egy népcsoportról, hanem egy kiterjedt civilizációról zengtek ódákat egymásnak az öreg kontinensről érkezettek, melynek központja valahol mélyen az ismeretlen, keleti erdőség szívében virágzik. Francisco és Gonzalo Pizarro, akik az 1530-as évekre a dél-amerikai kolóniák legbefolyásosabb testvérpárjává váltak, némileg elégedetlenek voltak az inkáktól és az egyéb ecuadori, illetve perui indián népektől zsákmányolt arany mennyiségével.

Hernando Cortez közép-amerikai felfedezőútja az aztékok kizsákmányolása folytán tömérdek aranyat és egyéb értéket szolgáltatott a spanyol udvar számára, a conquistador hatalmas elismerésnek örvendett a hazaiak körében. Azonban a Kolumbiát, Ecuadort és Perut felfedező, és annak népeit meghódító katonai elit az otthoni elvárásokat csak részben elégítette ki, éppen ezért a mérhetetlen mennyiségű kincsekről szóló beszámolók hallatán nem csoda, hogy a Pizarro testvérek hamarjában összetoborozták leghűbb katonáikat, hogy aztán 1539 karácsonyán meginduljon az addigi legnagyobb és legszervezettebb állat- és embersereg Quitóból, hogy Gonzalo vezetése alatt felkutassák és meghódítsák El Dorado csodás országát. Az expedícióhoz igen hamar csatlakozott a Pizarrók egyik legismertebb tábornoka, Francisco de Orellana is a maga embereivel, s így együtt mintegy 800 hidalgó, 4000 indián, 4000 disznó, 900 kutya, lovak és lámák ereszkedtek alá az Andok keleti oldalán az ecuadori Amazon-vidékre.

Az európaiak kezdeti lelkesedése azonban igen gyorsan apadt, a nem várt akadályokkal – utak helyett folyók, élelemhiány, nem ismert betegségek – szembesülőket a különböző esőerdei indián közösségek nem tudták kielégítő módon útbaigazítani, megkínzásuk ellenére sem. Az éhség hamarosan még a legelszántabbakat is megállásra kényszerítette, a sertés- és lóállományt az expedíció tagjai már rég felélték. Habár légvonalban a felfedezők csupán kétszáz kilométerre lehettek Quitótól, már mintegy másfél éve volt annak, hogy megindultak a spanyolok a fiatalabb Pizarróval együtt a mai ecuadori fővárosból. 1542 második felében a két vezető, látva azt, hogy az eddig lóháton, illetve gyalogolva menetelő sereg nem képes ilyen körülmények között továbbmenni, úgy határozott, hogy építenek egy hajót, mely fedélzetén Orellana vezetése alatt ötvenhét emberrel fog leúszni a Rio Napon, az Amazonas legnagyobb előfolyóján, mely az ecuadori Andokban ered, hogy élelmet szerezzenek, amíg a többi éhező a folyó partján várakozik rájuk, imádkozva a saját és a legénység túléléséért. A két csoport elválásakor a hajón lévők nem tudhatták, hogy ez alkalommal látják utoljára Gonzalo Pizarrót és lerongyolódott katonáit, s azt sem, hogy hamarosan elérik a világ leghatalmasabb folyamóriását, s hogy mintegy kilenc hónap múlva, El Doradót rég elfeledve fognak megérkezni az Atlanti-óceán nyílt vizére.

Az Amazonast a történelem során először végighajózók utazásuk során többször keveredtek összetűzésbe az esőerdőben élő bennszülöttekkel, a legismertebb az amazonokkal való ádáz küzdelem története, innen a folyó későbbi, helytelen elnevezése. Az eredetileg az ókori görögök mondavilágában élő, női harcosokból álló törzsről olvasottak ihlették meg a kalandok lejegyzőjét, Gaspar de Carvajalt, aki ennek a legendás törzsnek a harcmodorát, társadalmi berendezkedését a Hérodotosz által leírtakhoz hasonlónak találta. A több mint hatezer kilométernyi út során a spanyol felfedezők arannyal bizony nem találkoztak, a beszámoló csupán azt említi meg, hogy ennek a rejtélyes nőcsoportnak a tagjai viseltek drágakövekből, illetve aranyból készült ékszereket. Az Aranyvárost nem sikerült fellelniük, csakúgy, ahogy a következő százötven évben a hasonló céllal a dzsungelbe vetemedő szerencsevadászoknak sem.

El Dorado legendáját végleg befedte a vad, esőerdei növényzet. Annak ellenére, hogy az ecuadori Amazonas-régió csupán két százalékát – körülbelül százhuszonnyolcezer négyzetkilométer – teszi ki a mintegy öt és fél millió négyzetkilométernyi esőerdő-rengetegnek, az egyik legérdekesebb és legváltozatosabb területe annak mind környezeti, mind etnográfiai és antropológiai szempontból.

Az Andok Keleti-Kordillerái és a vonulatok lejtőin elterülő felhőerdők egyaránt különleges állat- és növényvilággal rendelkeznek, s sok faj annak ellenére, hogy eredetileg nem őshonos Amazóniában, a kis távolság folytán képes elvándorolni az esőerdő-rengeteg közel eső területeire. Így fordulhat példának okáért az elő, hogy Ecuador keleti részén kalandozva kis szerencsével a Napo folyó felett kondorkeselyűket láthatunk szárnyalni, vagy az esőerdőben pumanyomokra lelhetünk. A területen a mai napig a legnagyobb számban különböző törzsekhez és altörzsekhez tartozó indiánok élnek. A legtöbben, mintegy hatvanezren a kichwa törzsbeliek képviseltetik magukat, melyet több alcsoport – omegua, quifko, sani, amangu – alkot.

A népcsoport eredetileg a hegyvidékről származik, s korábban az azonos nevet viselő andoki etnikummal egy törzset alkottak, azonban a spanyol hódítás folytán a csoport egy része kivált, és elvándorolt az eredeti törzsterületről, s Amazónia északi vidékén telepedett meg.

Nyelvük, hegyi rokonaikhoz hasonlóan az etnikumról elnevezett kichwa, mely az egykori inka birodalom hivatalos nyelvének, a kicsuának az egyik nyelvváltozata.

Magukat naporunasnak nevezik, ami a Napo szülötteit jelenti. Hitviláguk szerint Taita Napo – Napo apa – az, aki megtermékenyíti Pacha Mamát, a termőföld istenasszonyát, s ennek köszönhető mindaz, ami az esőerdőben terem, illetve él.

A shuarok és ashuarok az ecuadori Amazon-vidék keleti, az Andok lábaihoz közeli vidéken élnek. Minden bizonnyal ők lehettek az első csoport, akikkel az ifjabb Pizarro vezette expedíció találkozott, a felfedezőút krónikása megemlíti, hogy ennek a közösségnek a tagjai legyőzött ellenségeik fejeiből trófeát készítenek, összezsugorítva, majd az övükre fűzve azokat.

A shuarok egészen a XX. század második feléig gyakorolták e szokásukat, mígnem ezt a cselekedetet az ecuadori kormány be nem tiltotta.

A waoranik mélyen az egyenlítői ország Amazon-vidékének a szívében élnek a mai napig, a mai Yasuni Nemzeti Park területén – ők azok, akiknek többsége, különösen két alcsoportja, a tagaerik és taromenae-k a mai napig teljes mértékben elzárkóznak a külvilágtól és annak vívmányaitól. Az évszázadok során ezek az etnikumok osztoztak a területen, hol békésebb, hol igen harcias körülmények között. Az európaiak, miután végleg feladták a mesés gazdagságú birodalmakról való álmodozásukat, mintegy kétszázötven évre eltűntek az amazóniai történelem színpadáról, hogy majd az 1960-as években minden addiginál pusztítóbb módon térjenek vissza a fekete aranytól megbabonázva.

Ecuador az 1950-es években még a banánköztársaságok mintapéldája volt, gazdaságának alapja e termék exportján nyugodott. 1968 volt a kiindulópontja annak a gazdasági reformációnak és egyben területi, környezeti és társadalmi válságnak, melynek első lépése az észak-amazóniai olajmezők felfedezése volt. Manapság az ország Dél-Amerika második legfontosabb olajexportőre Venezuela után. Az egyenlítői ország napi szinten mintegy hatszázezer hordónyi olajjal van jelen a világpiacon, mely mennyiséggel ugyan marginális szerepet tölt be – gondoljunk csak arra, hogy Szaúd-Arábia napi több mint nyolc és fél millió hordóval áll a világ olajexportőr-toplistájának élén –, ám Ecuador számára ez a szám fedezi a köztársaság éves bevételének több mint felét.

Elsőnek az egyesült államokbeli Texaco olajtársaság élt azzal a lehetőséggel, hogy Ecuador felelőtlen módon engedte be és hagyta következmények nélkül működni a külföldi vállalatokat, amelyek természetesen számukra kifizetődő megállapodásokat kötöttek a helyi politikusokkal. E döntések következményeként a már említett Texaco, mai nevén Chevron, a brazil állami olajtársaság, a Petrobras, vagy a spanyol Repsol – nem is beszélve az állami Petroecuador társaságról – olajkitermelése és annak módja az elmúlt harminc évben végleg rányomta a bélyegét az ország keleti felének környezetére és közösségeinek mindennapjaira. A 90-es évek elejéig az olajforgatókönyv abból állt, hogy a hazai és a nemzetközi vállalatok egymással versengve szereztek egyre nagyobb területeket és olajblokkokat, hol az egyik, hol a másik kerülve túlsúlyba a többihez viszonyítva, mígnem idővel, az ecuadori haderő segítségével a már említett Petroecuador kerekedett felül.

A többnyire a tárgyalótermekben zajló harcok legnagyobb vesztesei a terület indián etnikumai voltak, kiknek véleményét az állam elfelejtette megkérdezni.

1993 novembere kulcsfontosságú dátum az Egyenlítő menti ország olajtörténelmében: New Yorkban megkezdődött a Texaco kontra harmincezer amazóniai területbirtokos (legnagyobbrészt különböző indián csoportok tagjai) pere. A kárt elszenvedőknek segítségükre voltak különböző USA-beli környezetvédő csoportok és nem-kormányzati szervezetek (NGO-k), akik jogászokkal támogatták az indiánok ügyét. A casus belli az volt, hogy a helyiek állítása szerint 1968 és 1990 között az észak-amerikai vállalat hatalmas környezeti problémákat okozott az ecuadori Amazon-vidék északi részein, súlyosan károsítva az esőerdőt azzal, hogy a fúrások során a nyersolajjal együtt feltörő, mérgező anyagokat tartalmazó vizet különböző méretű medencékbe terelték, melyekből a toxikus folyadék az évek során beszivárgott a talajba, megrongálva a természetes élővilágot, majd a talajból az élővizekbe, melynek következményeként a huszonnyolc év alatt a helyi lakosság körében megsokszorozódott a vetélések, illetve a rákos és egyéb megbetegedések száma.

A további indítékok közé tartozott az is, hogy az idők során a társaság az olajmezőiről következetlen módon szállította a kitermelt nyersolajat, s ezáltal mintegy hatvannégymillió liternyi nem kívánt folyadékot pumpált az esőerdőbe. Az indián csoportok mintegy másfél milliárd dollárnyi kártérítést követeltek a Texas állambeli társaságtól. A Texaco azzal védekezett, hogy az ecuadori törvények értelmében a vállalat nem követett el semmilyen illegális cselekedetet, ha valaki, akkor maga az állam a hibás a különböző nem megfelelő törvénycikkelyekért. A társaság ezért Ecuadort perelte be, s ennek a körkörösségnek a következtében a per addig húzódott, mígnem négy év múlva jegelték az ügyet. Habár a jogi háborút a közösségek nem tudták megnyerni, egy dologban mindenképp ők jártak lényegesebben jobban.

A per miatt ecuadori Amazónia bennszülött etnikumainak mindennapi nehézségei nemzetközi reflektorfénybe kerültek, s folyamatosan nőtt az ecuadori államra, illetve a Texacóra nehezedő nyomás, mely végül el is hagyta az országot. Az elmúlt tizenhat év során több újabb, kisebb-nagyobb perről lehet tudni, melyek végeredményei többé-kevésbé, de kedvezőek voltak a helyi lakosság számára. 2005-ben nagy nemzetközi figyelem közepette vette kezdetét az a tárgyalás, amelyben az ecuadori indiánok a korábbiak mellett az emberiség elleni bűntettel vádolták az olajtársaságot, miszerint a Texaco ecuadori jelenléte során gondatlan működése következtében kihalással fenyegetett több indián csoportot. A 1,5 milliárd dollárt követelő közösségek mögött ekkorra már jó pár befolyásos észak-amerikai ügyvéd és közgazdász állt, az ő közreműködésükkel az eredeti kártérítési összeg a tízszeresére emelkedett. 2009 júniusában a bizonnyal minden idők leghosszabb, környezetszennyezéssel kapcsolatos persorozatának sokadik fejezeteként az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ismét elutasította a Texaco-Chevron azon fellebbezését, miszerint az ügyet felül kéne vizsgálni az egyenlítői ország és annak állami olajvállalata, a Petroecuador tetteinek fényében.

Tény, hogy az amazóniai olajkitermelés drámai hatással van mind a környezetre – a transzecuadori olajvezeték huszonhat éves fennállása során harminc esetben tört el különböző szakaszain, s ezáltal mintegy négyszázezer hordónyi olajjal árasztotta el az ecuadori Amazonas-vidék különböző területeit –, mind pedig a közösségekre, s a már sokat emlegetett Texaco mellett több más társaság is maradandó nyomot hagyott az esőerdővidéken. S valóban, az olajvállalatok mellett az egymást követő ecuadori kormányok bűnlajstroma sem elhanyagolható, sőt. A problémák oroszlánrészét a saját zsebükre dolgozó politikusok okozták azzal, hogy az amazóniai provinciák problémáinak orvoslása helyett önző érdekeiket részesítettek előnyben. Mindaz az eredmény, amit az elmúlt tizenhat évben az indián közösségek elértek mind a hazai, mind az USA-beli jogi csatározások során, külföldi szervezetek, s nem az ecuadori állam segítsége révén született meg.

Végül tehát az állami szerveknek is lépniük kellett. Az ecuadori környezetvédelmi hatóságok a 90-es évek végétől folyamatosan hoztak kisebb horderejű döntéseket: létrehozták a Cuyabeno Nemzeti Parkot Amazónia északi részén, a Galápagos-szigetek utáni második legfontosabb természetvédelmi területet, a Yasuni Nemzeti Parkot kibővítették és több, kisebb egységét úgynevezett érinthetetlen területté nyilvánították, mely azt jelenti, hogy ezen blokkokban nem lehet olajkitermelést folytatni. A legutóbbi és egyben legtöbbet kritizált döntés, ami az új század első éveiben csupán néhány külföldi, illetve hazai környezetvédelmi egyesület álmaként létezett, 2008-ban született meg. A Yasuni ITT projekt, melyet a mostani elnök, Rafael Correa kormánya dolgozott ki, s amelyet Sólyom László, a zöld elnökök mozgalmának kezdeményezője tavaly szeptemberben, ecuadori látogatása során első kézből tanulmányozhatott, Magyarországon kívül több EU-országban is nagy elismerésnek örvend.

A Nemzeti Park szíve, az Ispingo, Tambococha és Tiputini (ITT), három kis település, illetve katonai támaszpont által közrezárt, mintegy háromezer-háromszáz négyzetkilométernyi terület rendkívül gazdag mind a föld feletti, mind az az alatt található természeti értékekben. Az a két tény, hogy egyhektárnyi területen annyi fa- és bozótfajta található meg, mint amennyi Észak-Amerikában összesen, illetve hogy a Yasuni e részén mintegy 165 számon tartott emlős-, 72 hüllő-, 110 kétéltű-, 630 madárfaj él, azt mutatja, hogy a park e szegmense a világ egyik legnagyobb biológiai sokszínűségével rendelkezik. Ennek a hatalmas biodiverzitásnak az oka az, hogy az utolsó jégkorszak során a terület nem fagyosodott el, éppen ezért egyfajta, a természet által kreált Noé bárkájaként, menedékül szolgált az amazóniai növény- és állatvilág számára, amely flóra és fauna végül a korszak végén, mintegy tízezer évvel ezelőtt újra benépesítette a folyam medencéjét.

Mélyen a terület talajszintje alatt nemrégiben egy igen kiterjedt olajmezőt fedeztek fel, mely mintegy kilencszázmillió hordónyi nyersolajat jelent, s amelynek kitermelése évi szinten húsz százalékkal emelné az ország évi olajexport-mennyiségét. A természetvédők és az olajüzlet képviselői egyaránt a maguk számaival próbálták a kormányt befolyásolni s céljaikat elérni, Correáék azonban egy mindkét fél számára meglepő döntést hoztak, ezzel keltve életre a világon egyedülálló projektet.

A Yasuni ITT lényege a következőkben áll: a tavaly őszi határozat szerint a terület alatt található olaj meghatározatlan ideig a föld alatt marad, ezzel megóvva az egyedülálló természetvilágot és a területen élő indián közösségeket. Azzal, hogy Ecuador lemond évi húszszázaléknyi exportpluszról, a nemzetközi közösségektől, illetve magánszervezetektől nem kevesebb mint hárommilliárd dollárnyi ellentételezésre tart igényt, melynek indoka az, hogy a harmadik világhoz tartozó ország döntésével a globális felmelegedést lassítja, csökkentve a szén-dioxid-kibocsátást, valamint hozzájárul az Amazon-vidék egyedi bioszférájának és hagyományos kultúrájának megőrzéséhez, mely az emberiség egyetemes öröksége.

A projekt működőképességét bizonyítja a tavalyi év óta eltelt idő. Azonban, ha azt vizsgáljuk, hogy Ecuadoron belül, főleg az Amazonas-vidéken hogyan viszonyulnak a Yasuni ITT-hez azok, akiket minden olajjal és a környezetükkel kapcsolatos döntés érint, bizony keserű véleményekkel találkozunk.

A helyiek az egyedülálló ötletet minden kétséget kizáróan forradalminak tartják, ám nehezményezik, hogy a kivitelezés bizony erősen igazságtalan. Az ITT megvalósulásának helyi nyertesei a nemzeti parkban élő waorani törzs tagjai. Azzal, hogy megjelenésük oly autentikus, valamint hogy rituáléik sok esetben mutatósak, roppant jó kampányanyagként szolgálnak a róluk készített fotók, kulturális beszámolók.

A nemzetközi fórumokon reklámozott projekt számára sokkal előnyösebb velük népszerűsíteni magát, mint azokkal a kichwa közösségekkel, akik szintén nagy területekkel rendelkeznek a Yasunin belül, ám kultúrájuk nem olyan mértékben „adható el”, mint a waoraniaké. A waoraniak pedig a helyiek megítélése szerint egyáltalán nem érdemlik meg úgymond a hirtelen jött népszerűséget, ugyanis ők azok, akik a múltban a legtöbb konfliktust eredményezték a területen.

A sani es amangu kichwa alcsoportok rosszallása nem alaptalan: hat évvel ezelőtt egy igencsak véres viszálytól volt hangos az ecuadori sajtó, a Yasuni északi területén tizenöt embertetemet találtak, a halottak vérbe fagyva hevertek az esőerdő egyik tisztásán. A tagaeri klánhoz tartozókat puskákkal, illetve mérges köpőcsövekkel ölték meg, maradványaikat meggyalázták. Az egykori waorani törzshöz tartozók a XX. század második felében váltak ki a főcsoportból, akik azóta a nagy törzs által üldözöttekként élnek a területen. Az első számú kérdés az volt, hogy a waoranik honnan rendelkeznek lőfegyverekkel, kitől kapták azokat. A választ a mai napig homály fedi, ám sokan arra gyanakszanak, hogy a Peru és Ecuador közötti 1995-ös határkonfliktus során valamelyik, a közelben működő olajtársaság, minden bizonnyal a Petrobras bocsátotta az indiánok rendelkezésére – önvédelem céljából – a puskákat, területért cserébe. A brazilok természetesen tagadnak, s mivel bizonyítékok híján az ügy valóban felgöngyölíthetetlen, az eset megoldatlan marad.

A kichwák emellett azzal is gyanúsítják a waoranikat, hogy több esetben a Yasuni északi határsávján élő törzstársaik életére törtek. A gond nem maga a törzsi viszályok előfordulása, hiszen területi rivalizálások régóta folynak a vidéken, hanem az, hogy az ecuadori hatóságok általában nem fordítanak hangsúlyt azok orvoslására, a nézeteltéréseket sok esetben a helyi indiánok magánügyének tekintik. Ebben látják a különböző közösségek a Yasuni ITT fő hiányosságát, tudniillik, hogy az állam ebben az esetben is sajnos kellő tájékozottság nélkül, illetve hanyag módon hozott döntéseket.

Új idők szele borzolja a Rio Napo vizét, ám arra, hogy ténylegesen beköszöntsön a zöld arany korszaka, még várni kell.

Zajta Loránd

(Folytatjuk)