A felszín békés
Exkluzív riport Európa dzsihádista fővárosábólBelgium lakosságnak hozzávetőleg hat százaléka muszlim, akiknek a negyven százaléka Brüsszelben él. A Demokrata Brüsszelben és annak hírhedt városrészében, Molenbeekben eredt a muszlim párhuzamos társadalmak nyomába.
Brüsszelben épp nyugalom van. A Schuman teret terepruhás, gépfegyveres katonák pásztázzák, az eurokraták pedig ebédelni rajzanak ki a szürke hivatalokból. Az Európai Bizottság épületétől kőhajításnyira eső brüsszeli Nagymecset előtt a pénteki imára érkező hívek gyülekeznek.
Belgium legnagyobb muszlim imahelye szó szerint tűzben fogant. A Brüsszel belvárosában lévő L’Innovation üzletházban 1967 májusában ütött ki tűzvész, amelyben kétszázötvenen vesztették életüket. Véletlenül épp pár nappal később volt esedékes Fejszál király brüsszeli látogatása. A szaúdi uralkodó együttérzése jeléül frankmilliókat ajánlott fel a károsultaknak, amiért a városvezetés hálából 99 évre Szaúd-Arábiának adományozta az 1880-as brüsszeli világkiállítás omladozó pavilonjának bérleti jogát, hogy abban mecsetet alapíthasson.
Sokáig úgy tűnt, minden rendben megy. A 2010-es évek terrortámadásai után azonban egyre többen kezdtek beszélni arról, hogy a Nagymecsetben is hirdetett, puritán szaúdi vahabizmus jelentheti a kezdő lökést a bevándorló hátterű fiatalok radikalizálódásához. Így aztán 2018 februárjában a reformer koronaherceg, Mohamed bin Szalmán visszaadta az imahely irányítását Belgiumnak, pontosabban a brüsszeli kormánnyal együtt dolgozó muszlim szervezetnek, az Executif de Musulmans en Belgique-nek, hogy mérsékelt irányba tereljék az intézményt.
Fotó: Sayfo Omar/Demokrata
De vajon mit jelent ez a gyakorlatban? Hogy kiderítsük, magunk is részt veszünk a pénteki imán. A legfelső szinten lévő tágas imateremben hozzávetőleg ezer ember hallgatja az arabot egyiptomi akcentussal beszélő imám szavait Isten általános jóságáról és híveinek nyújtott egzisztenciális segítségéről. Politikai utalásoknak, radikális eszméknek nyoma sincs a szavaiban. A beszédet követően az imám leül, és egy fehér galabiját és fehér fejfedőt viselő férfi lép elő, és papírról olvassa fel az imám által elmondottaknak a francia fordítását. Az imám újra feláll, és belekezd a rítus szerinti közös fohászba.
Azonnal feltűnik, hogy ennek a szövege némileg eltér a hagyományostól. A muszlim világ és olykor Európa más mecseteiben is rendre elhangzó strófa, az „Allah, vezesd győzelemre az iszlámot és a muszlimokat” ugyanis kimarad. Szerepel viszont egy olyan mondat, ami arra kéri Allahot, hogy segítse a muszlim fiatalokat abban, hogy az ország javára legyenek.
Az ima végeztével az imám feláll, és az első sor felé int. Egy alacsony, borostás férfi lép mellé.
– Itt van velünk egy olasz testvérünk, aki be kíván térni az iszlámba. Fogadjuk szeretettel – mondja az imám. A férfi az imám után ismétli a muszlim hitvallás sorait, amit a tömeg szórványos tapssal és Allah akbar! kiáltásokkal fogad.
– Az iszlám új életet adott nekem – meséli kérdésünkre már a lépcsőn lefelé menet a 27 éves Adriano. – Ha nincs az iszlám, lehet, hogy már halott lennék – mondja tört angolsággal. Kiderül, hogy gyermekként édesanyja egyedül nevelte, felnőttként pedig drogproblémái voltak. Egy brüsszeli étteremben dolgozva találkozott egy vele egykorú marokkóival, aki a barátja lett, és akinek hatására most áttért az iszlámra. Azóta megbékélt a világgal és önmagával, a katolikus egyház pedig veszített egy lelket.
Az iszlám persze nem mindenkinek jelenti a megbékélést. 2011-ben hozzávetőleg 520 belga állampolgárságú fiatal csatlakozott az Iszlám Államhoz, mostanában pedig a hazatérő dzsihádisták okoznak fejtörést a helyi hatóságoknak.
Fotó: Sayfo Omar/Demokrata
Következő utunk az európai dzsihádizmus fellegvárába, a Brüsszel nyugati részén fekvő Molenbeek-Saint-Jeanba vezet. Innen származnak a 2015. novemberi párizsi merényletek szervezői és a 2016. márciusi brüsszeli terrortámadások elkövetői, és ide vezettek a párizsi Charlie Hebdo elleni támadáshoz használt fegyvereknek a nyomai is.
Molenbeeket valaha a folyóparti sörgyárak flamand dolgozói, majd a II. világháború után olasz és más európai gyári munkások népesítették be. A muszlimok első hulláma 1964-ben érkezett, miután Belgium munkaerő-kölcsönzési megállapodást kötött Marokkóval és Törökországgal. A vendégmunkások aztán a 80-as és 90-es években maguk után hozták a családjaikat is. Mivel Belgiumban a flamandok, vallonok és a kisebbségi németek már mind rendelkeztek a maguk zárt politikai és társadalmi struktúráival, a törökök és marokkóiak nem tehettek mást, maguk is kialakították a saját párhuzamos társadalmaikat. A vallási közönség azonban nem teremtett egységet a különböző nemzetiségű muszlimok között. A törökök a marokkóiakkal nem osztoznak a mecseteken, és jellemzően hamarabb házasodnak össze nem muszlim belgákkal, mint egymással.
Az elterjedt hiedelemmel ellentétben Molenbeek nem no-go zóna. A boltok olcsó árai a folyó túlpartjáról is vonzzák az embereket, és a helyi viszonylatban alacsony albérleti díjak miatt egyre több európai költözik be. A boltokban alkoholt is kapni, az utcákon nincsenek sem rosszarcú bandák, sem saríaőrjáratok. Mindezek ellenére a város főterétől, a turistáktól nyüzsgő Grand Place-tól negyedóra sétára eső negyedet csak az épületek jellege emlékezteti egy európai városrészre, az európai ember pedig joggal érezheti magát idegennek errefelé.
Idős férfiak marokkói népviseletben üldögélnek a kávézók előtt, a nők legalább kétharmada fejkendőt hord, a henteseknél csak halal vágású húst kapni, az üzletek neve pedig a latin betűk mellett gyakran arabul is ki van írva. A női ruhaboltok kirakatából hidzsábos női próbababák és nyugati ízlésnek már-már csicsásnak mondható férfi konfekciók köszönnek vissza.
Egy szűkebb utcába bepillantva az egyik közfalra valaki a berberek otthonaként szolgáló marokkói hegyvonulatnak, a Rifnek a nevét fújta fel, mellette pedig a berber zászlón is látható Yaz-jel sejteti, hogy a művész belgiumi integrációja nem járt teljes sikerrel. Errefelé azonban még ennek is örülni kell. A Yaz legalább nem Allah Akbar.
Fotó: Sayfo Omar/Demokrata
– Molenbeek olyan, mint egy család. Itt mindenki ismer mindenkit – mutat körbe Ibrahim. A negyvenes éveiben járó férfival és barátaival egy marokkói stílusú kávézóban beszélgetünk. A nagyképernyős lapostévé az algíri tüntetéseket mutatja, a falról pedig VI. Mohamed király mosolyog ránk.
– Szaleh Abdeszlamot is ismerték? – kérdezem.
– Őt nem. Csak a családját – komorul el az egyik ötvenes éveiben járó férfi a Molenbeekből származó terrorista neve hallatán.
– Ne higgy a híreknek! Molenbeek igazából az egyik legbiztonságosabb negyed Brüsszelben! – bizonygatja egy másik.
A terrorizmus témája láthatóan feszélyezi a helyieket. Pedig azt, hogy Molenbeekben a felszín alatt komoly gondok vannak, már 2007 óta tudni lehet. A belga–marokkói újságírónő, Hind Fraihi akkor adta ki az Álcában a kis Marokkóban (Undercover in little Morocco) című botránykönyvét, amelyben azt járja körbe, miként kerülnek a pitiáner bűnözésből élő marokkói fiatalok a vallási radikalizmus bűvkörébe. A hatóságok akkor még nem vették komolyan a figyelmeztetést. Belgium összesen tizenkilenc, megosztottan flamand és vallon rendőrsége között akadozott az információáramlás, és a Molenbeeket is magába foglaló nyugat-brüsszeli rendőri zóna erősen alulfinanszírozott volt. Problémát jelentett az is, hogy az itt élők az arabnak egy speciális berber dialektusát beszélik, így a belga rendőrség és titkosszolgálatok sokáig nem tudtak hatékonyan beépülni.
A helyzetet tovább rontotta, hogy Brüsszelben 2006-ig engedély nélkül lehetett lőfegyvert venni. Noha a törvényen aztán szigorítottak, a betartatására már nem figyeltek, így a flamand rendőrség becslései szerint százezer lőfegyvernek veszett nyoma, a schengeni egyezménynek és a határok átjárhatóságának az eredményeként a Balkánról pedig kalasnyikovok is kerültek a feketepiacra. A 2016-ban meginduló terrorhullám végül felébresztette a hatóságokat. A hírek szerint a marokkói és más nyugati titkosszolgálatok már hatékonyan működnek együtt, és monitorozzák nemcsak Molenbeek több mint húsz mecsetét, hanem a fiatalok radikalizációjának leginkább teret adó közösségi médiát is.
Fotó: Sayfo Omar/Demokrata
A brüsszeli muszlimok negyven százalékához hasonlóan Ibrahim és barátai is szocialista szavazók. Egyikük azt is elárulja, hogy a 2012-ben Molenbeekből kiinduló, a 2018-as választásokon csúnyán leszereplő Belga Iszlám Pártra soha nem szavazna.
– Mi van a szemétszállítással, a bérleti díjakkal, a csatornázással? Ezeket nem oldja meg a saría – magyarázza.
A hagyományosan szocialista irányítású molenbeeki egyébként Belgium második legszegényebb önkormányzata, ahol semmi nem működik olyan flottul, mint a gazdagabb környékeken. Ennek ellenére 2018 októberében Catherine Moureaux gyakorlatilag megörökölte édesapjától, Philippe Moureaux-tól a polgármesteri széket. Az idősebb Moureaux 70 éves korában áttért az iszlámra, és haláláig a nála negyven évvel fiatalabb marokkói feleségével töltötte napjait. Politikai kudarcai ellenére a helyiek jó emlékkel gondolnak az idősebb Moureaux-ra, aki annak idején a külföldieket is bevonta a kampányaiba, és 2004-ben törvényjavaslatot nyújtott be arra, hogy a helyhatósági választásokon az állampolgársággal nem, de állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek is szavazhassanak.
Molenbeek egyik legnagyobb gondja, hogy az itteni fiataloknak a harmada munkanélküli.
– Ha a jelentkezésben meglátják az 1080-as irányítószámot, be sem hívnak interjúra – mondja a húszas éveiben járó Szaid. A férfi ezért egyik rokonának az élelmiszerüzletében segít részmunkaidőben. Természetesen nincs bejelentve. Noha Belgium gazdaságilag jól teljesít, a Szaidhoz hasonlók aránya mégsem csökken. A muszlimok számáról egyébként nincs pontos adat. Beszédes tény viszont, hogy az állami finanszírozású brüsszeli általános iskolákban az elmúlt hét év során 23-ról 16 százalékra csökkent a katolikus vallási oktatást kérők aránya. A muszlim szemináriumok látogatóinak aránya viszont 43 százalékról 51 százalékra nőtt. De nyolc százalékra nőtt az ortodox és protestáns, illetve más, Belgiumban nem jellemző keresztény felekezeti oktatást kérők száma is, ami mutatja, hogy a belgák száma nemcsak a muszlimokhoz, hanem az európai bevándorlókhoz képest is csökken. Jellemző viszont, hogy a minőségi oktatást nyújtó nemzetközi és magániskolákban alig vannak muszlimok.
A párhuzamos társadalmak tehát már most újratermelődni látszanak, megoldási terv pedig aligha van a brüsszeli politikusok tarsolyában.
