A filozófuskirály meztelen

„Foucault ezt Franciaországban nem merte volna megtenni” – summázta a történteket Guy Sorman, rámutatva, hogy nem az 1984-ben elhunyt filozófus volt az egyetlen francia, aki külföldön elégítette ki gyerekek iránti beteges vágyait: a neves festő, Paul Gauguin fiatal modelljeivel került erotikus kapcsolatba Tahitin, André Gide író pedig szintén Észak-Afrikában rontott meg fiatal fiúkat.

És hogy miért várt Sorman ilyen sokáig a történet elmesélésével? A professzor elmondta: utólag aljasságnak tartja hallgatását, magát pedig „különösen mocskosnak” érzi, amiért annak idején nem tett feljelentést, és nem számolt be a látottakról a sajtónak. Azzal védekezett viszont, hogy „Foucault volt a filozófuskirály. Franciaországban királyként kezelték.” A francia nyilvánosságra pedig jellemző az uralkodó osztály „botrányos ügyeinek konszenzusos elhallgatása”. A professzor Voltaire-t idézte, aki szerint kétféle erkölcs van: egy a szabados elitnek, és egy korlátozó jellegű a népnek.

Az ügy pikantériája, hogy hároméves tunéziai tartózkodása során Foucault amellett, hogy a Tuniszi Egyetemen filozófiát oktatott, imperialista- és tekintélyellenes politikai aktivistaként mélyen belefolyt az észak-afrikai ország belpolitikájába is. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a volt gyarmattartó állam polgáraként és gazdag egyetemi tanárként, tehát minden létező hierarchia legtetejéről vadászott a neki kiszolgáltatott arab gyerekekre.

Az 57 éves korában AIDS-ben elhunyt Foucault élete során rendre visszautasította a magánéletére vonatkozó kérdéseket. „Nem én vagyok az egyetlen, aki azért ír, hogy ne legyen arca” – mondta egy alkalommal. Azt ennek ellenére tudni lehetett, hogy a sztárfilozófus szexuális szokásai korántsem voltak szokványosak. Egyik legátfogóbb életrajzában, az 1993-as „Michael Foucault szenvedélyé”-ben James Miller szemtanúk beszámolóra hivatkozva állítja, hogy a filozófuskirály rendszeres és aktív résztvevője volt a különböző fürdőkben megrendezett szado-mazo összejöveteleknek és más erőszakos orgiáknak, amelyekből sok inspirációt szerzett húsz könyvének fő témájához, a társadalmat átszövő hatalmi viszonyok vizsgálatához. A filozófus úgy vélte, a szexualitást a hozzá társított hatalmi struktúrák formálják, a nemiség pedig csupán egyfajta „eszményi pont”, amit a szexualitás és annak működése tett szükségessé.

Nem túlzás állítani, Foucault a XX. század második felének egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Annak a posztmodern filozófiának az első számú képviselője, mely szerint a világon semmi nincs kőbe vésve, mindent a diskurzus ural, amely a hatalom gyakorlásának a színtere. Ebben a megközelítésben minden korábban biztosnak hitt kategória, a nemek, a rasszok, sőt a tudomány is pusztán csak diskurzusban létezik, tehát lebontható és újrakonstruálható. Műveire máig több mint 1,1 millió tudományos hivatkozás érkezett, a belőlük táplálkozó gondolatok pedig az amerikai liberális campusok identitáspolitikájától a nyílt társadalmon át az LMBTQ-mozgalmak vagy a Black Lives Matter ideológiájáig szinte mindenhol fellelhetők. Érthető hát, hogy a liberális orgánumok igyekeznek tudomást nem venni Guy Sorman vallomásáról. Hiszen Foucault élete és munkássága már foucault-i logikával sem választható külön. A filozófus ugyanis azt vallotta, hogy a szerző személye és szexuális irányultsága elválaszthatatlanok a műtől, hiszen az ember élete magában foglalja a mű születését is.

Nem Foucault az első a trónfosztott francia hírességek sorában. 2021 januárjában Camille Kouchner, a korábbi külügyminiszter, Bernard Kouchner lánya memoárt adott ki, melyben azzal vádolta meg nevelőpját, Olivier Duhamelt, hogy az 1980-as évek során szexuálisan zaklatta akkor 14 éves ikerbátyját. Kouchner szerint akkoriban sokan tudtak a testvérét ért abúzusról. „A hallgatás nem csupán gyávaság volt. Néhányan közülük élvezte a hallgatást – írja könyvében, hozzátéve: a burzsoáziához hasonlóan mi a baloldalon is a családon belül tartjuk a szennyest.”

A memoár megjelenését követően a francia hatóságok azonnal bűnügyi vizsgálatot kezdeményeztek, amelyek azonban a volt áldozat vádemelése híján eredmény nélkül zárultak. A befolyásos egyetemi professzor és véleményvezér, valamint egykori szocialista európai parlamenti képviselő Duhamel karrierje viszont véget ért. Az ügy másokat is magával rántott: Frédéric Mion, a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének elnöke lemondásra kényszerült, miután az oktatási minisztérium vizsgálata bebizonyította, hogy már 2018-ban értesült a Duhamel elleni vádakról, de eltussolta őket. Közeli barátja, Elisabeth Guigon korábbi igazságügyi miniszter pedig – noha elmondása szerint nem tudott a vádakról – lemondott annak a pedofília ellen küzdő civil szervezetnek az éléről, amelyet addig vezetett.

Az ügybe maga Emmanuel Macron is belefolyt: a nemzetgyűlés szabályozást fogadott el, mely szerint egy felnőtt és egy 15 évnél fiatalabb gyermek szexuális együttléte, történjen bár beleegyezéssel, a törvény előtt erőszaknak minősül. A sors iróniája, hogy a francia elnök eredetileg az országban élő, Európán kívülről jött – jellemzően aluliskolázott – bevándorlók miatt tervezte meghozni a szabályozást, ám most a társadalom krémjét jelentő liberális elit miatt fogadták végül el.

A pedofília és a liberális francia gondolkodók kapcsolata nem mai ügy. 1977-ben számos neves közszereplő, köztük a híres író, Jean-Paul Sartre, a sztárfilozófus Roland Barthes és a mostani botránykönyvet jegyző hölgy édesapja, Bernard Kouchner korábbi külügyminiszter és az Orvosok Határok Nélkül szervezet alapítója petíciót írtak alá, melyben elítélik a bíróságot, amiért három év börtönnel büntettek 12–13 év közötti gyermekeket zaklató férfiakat.

Az egyik aláíró, Jack Lang későbbi kulturális miniszter utólag nonszensznek minősítette a petíciót. „1968 után történt, és elragadtattak minket a szabadság illúziói” – nyilatkozta. Hasonló véleményen volt egy másik aláíró, Roland Castro építész is, aki 2001-ben a brit The Guardiannek úgy nyilatkozott: „68-ból sok jó dolog következett, de ma már szembe kell néznünk azzal, hogy az milyen naiv korszak is volt. Mondtunk mindent és az ellenkezőjét is, elhamarkodva, meggondolatlanul. És miközben ki akartunk törni a régi korlátok közül, teljesen lebontottuk őket.”

Persze voltak, akik nem csak a levegőbe beszéltek. Ilyen volt az egyik aláíró, Gabriel Matzneff regényíró, akiről 2020 elején könyv jelent meg, melynek szerzője, Vanessa Springora arról számol be, miképp hálózta be őt 14 éves korában az akkor ötvenes éveiben járó Matzneff. Az író egyébként már a hetvenes években írt és beszélt Franciaországban pedofil kalandjairól, elárulva, hogy a Fülöp-szigeteken több 10-11 éves kislánnyal és kisfiúval is volt szexuális kapcsolata.

Ugyancsak ismert a petíció egy másik aláírójának, Daniel Cohn-Benditnek gyerekekhez való vonzalma. A zöldpárti európai parlamenti képviselő 1975-ben megjelent Le grand bazar című könyvében így írt: „Egyes gyerekek kiengedték a legyeket a nadrágomban, amelyek csiklandozni kezdtek.” „Többször is megesett, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet, és elkezdtek simogatni. …Ha kitartók voltak, én is visszasimogattam.” 2001-ben sorait a liberális Le Monde-­nak nyilatkozva provokációnak minősítette, a vonatkozó újságírói kérdések elől azóta is következetesen elmenekül.

2019-ben XVI. Benedek emeritus pápa 18 oldalas tanulmányt írt, amelyben felveti a 68-as baloldali mozgalmak felelősségét a pedofília terjedésével összefüggésben. Sorait Foucault, Duhamel, Matzneff és társaik írásaival ellentétben alig övezte nyilvános érdeklődés.