A bostoni dráma véget ért. A rendőrök a támadás feltételezett ötletgazdáját, a 26 éves Tamerlan Carnajevet lelőtték, öccsét, a 19 éves Dzsokart pedig több mint egynapos hajsza után fogták el és szállították kórházba súlyos sebesülésekkel. Ha a támadást fehér szélsőjobboldaliak, esetleg közel-keleti muszlimok hajtják végre, a média talán nem foglalkozik ilyen kiemelten az üggyel. Az elkövetők csecsen származása azonban igazi csemegének számított.

A testvérek a kaukázusi Dagesztánban születtek, ahonnan családjukkal Kirgizisztánba, majd 2002-ben az Egyesült Államokba költöztek. Érdemes megjegyezni, hogy az iszlám radikalizmus akkoriban még ismeretlen volt Kirgizisztánban, így Tamerlan csakis az interneten keresztül találkozhatott a szélsőséges eszmékkel. A testvérek származásuk ellenére átlagos amerikai tinédzserek voltak. Osztálytársaik barátságos, szimpatikus fiúknak ismerték őket. Minden jel arra utal, hogy a hatóságok szerte a világon tehetetlenek a báránybőrbe bújt magányos farkasok ellen. Míg a szervezett terrorcsoportokat nagy hatékonysággal monitorozzák és követik nyomon tevékenységüket, addig az egyszemélyes terrorsejtek jelentős része csak azt követően válik ismertté, hogy végrehajtották első – és általában egyetlen – merényletüket. Pedig kellő tervezéssel egy ember is képes akkora pusztításra, mint egy kisebb regiment. Tökéletes példa erre a norvég Anders Breivik, aki 77 emberrel végzett egyetlen nap leforgása alatt. A szintén szélsőjobboldali német Nemzetiszocialista Illegalitás nevű szervezet, melynek tagjait 2012-ben fogták el, ellenben hét év alatt tíz gyilkosságot hajtottak végre. A szervezett terrorsejtek viszonylagos tehetetlensége struktúrájukból következik.

A csoportokban nagy az egyénre nehezedő nyomás, mely sokszor gátat szab a kreativitásnak, a döntéshozatal pedig sokszor inkább belső dominanciaviszonyok, semmint ráció kérdése. A magányos farkasok ötleteiknek, majd tetteiknek ellenben egyedül saját fantáziájuk és tervezési képességük szab határokat.

Nem véletlen, hogy az egykor úttörőnek számító „kreatív” módszereket – 1920-ban az első autóbombát, 1955-ben az első repülőgép-robbantást, 1961-ben az első szándékos gyógyszermérgezéses támadást, illetve a 2001-es anthraxot tartalmazó levélmerényleteket – mind magányos emberek eszelték ki és hajtották végre. Sikerük után persze ezek a módszerek a szervezett csoportok körében is népszerűkké váltak.

A számok azt mutatják, hogy a magányos terroristák meglepően sok áldozatot ejtenek. Célpontjaik kiválasztásánál ugyanis terrorcsoportoknál kevésbé ódzkodnak ártatlanok meggyilkolásától. Miután politikai ambíciókkal nem rendelkeznek, a csoportokkal ellentétben nem aggasztja őket a közvélemény ítélete, a potenciális szimpatizánsok elriasztása, és a lehetséges hatósági fellépés miatt is kevésbé aggódnak. Támadásaikat megelőzni igen nehéz. Miután egyedül dolgoznak, nem is kommunikálnak, lehallgatásokkal így lehetetlen információt gyűjteni terveikről. Arra pedig, hogy a csapatból kiugró tagok árulják be volt társaikat, szintén nincs esély. Nem véletlen, hogy a XX. század egyik legsikeresebb magányos terroristája, Theodore Kaczynsky tizenhét éven keresztül küldözgette levélbombáit, mire az FBI-nak sikerült nyomára akadnia.

Jeffrey D. Simon (Foreign Policy 2013. április 17.) öt alapvető típusba sorolja be a magányos terroristákat. Az elsőbe a világi terroristák tartoznak, akik politikai vagy ideológiai indíttatásból hajtják végre tetteit. Ilyen az oklahomai Timothy McWeight, aki 1995-ben egy 168 ember életét kioltó bombát robbantott fel, de ide sorolható Anders Breivik is, aki – noha iszlámellenes nézeteket vallott – a bevándorlásért felelősnek tartott Norvég Munkapárt fiatal norvég támogatói közül szedte áldozatait. A második csoportba a vallási fundamentalisták tartoznak, akik lehetnek muszlimok, keresztények, zsidók vagy bármely más hit követői. Vannak, akik nem világnézeti okokból, hanem konkrét ügyek miatt hajtanak végre terrortámadást. Ilyen Eric Rudolph, aki 1996 nyarán abortuszellenes tiltakozás céljából helyezett el robbanószerkezeteket az atlantai nyári olimpiai játékok helyszínén, a radikális állatvédő Volker van der Graaf az ipari tejtermelés elleni tiltakozásból végzett egy holland politikussal.

A magányos terroristák negyedik csoportját azon bűnözők adják, akik leginkább pénz vagy egyéb haszonszerzés céljából követnek el terrortámadásokat. Noha az ideológiai indíttatás hiánya miatt sokan nem számítják őket terroristáknak, módszereik és áldozataik száma miatt könnyen besorolhatóak ebbe a kategóriába. 1955-ben az akkor 23 éves Gilbert Graham dinamitot csempészett a United Airlines denveri járatára szálló édesanyja táskájába. Egyetlen célja, az asszony életbiztosításából neki járó, közel negyvenezer dolláros összeg megszerzése volt. A támadásban negyvennégy ember vesztette életét, a hatóságok pedig ezt követően kezdtek el módszereket kidolgozni a csomagokba rejtett robbanószerkezetek felderítésére. Ebbe a kategóriába sorolható Bruce Ivins mikrobiológus is, akit az amerikai hatóságok a 2001-es antrax-támadásokért tartanak felelősnek. Mint később kiderült, a kutató a mikrobiológiai kutatásokat érintő forráselvonások miatt tiltakozott e módon. A teljes igazságra azonban már nem derült fény, mivel Ivins 2009-ben öngyilkos lett.

A magányos terroristák ötödik csoportjába azon őrültek tartoznak, akik saját agyuk által kreált irracionális okokból és célokból hajtanak végre támadásokat. A fenti kategóriák közt persze bőven akadnak átfedések. A globális migráció és az internet pedig olyan valószerűtlen identitásokat termel ki, melyek lehetetlenné teszik a potenciális elkövetők teljes kiszűrését. A magányos terroristák elmúlt években tapasztalható dömpingje jelentős részt az internetnek köszönhető. A virtuális szféra tálcán kínál mindent, amire egy potenciális terroristának szüksége lehet. Az interneten bőséggel fellelhető mindenféle szélsőséges irodalom – a vallási és ideológiai anyagoktól kezdve a radikális környezetvédelemig –, mely ideológiai muníciót szolgáltat a radikális tettekhez. A leendő terrorista blogokat és fórumokat böngészve arról is meggyőződhet, hogy nincs egyedül gondolataival, ha pedig elszánta magát az akcióra, terrorista kézikönyveket tölthet le és videókat tekinthet meg bombák házilagos készítésének módjairól, sőt online műholdas térképen gondosan meg is tervezheti támadását. Az internetes fórumok ellenőrzése csak részleges megoldást jelenthet. A hatóságok forrásai elégtelenek arra, hogy minden nagyszájú hencegőt megfigyelés alá helyezzenek.

És akkor a lelki sérült, pszichopata, l’art pour l’art gyilkosokról még nem is esett szó. A világ tele van depressziós, magányos internetezőkkel. Az ő megfigyelésük egyszerűen lehetetlen. Pedig a magányos gyilkosok és magányos terroristák között egyedül az ideológiai töltet hiánya vagy épp megléte tesz különbséget. A bostoni merénylet kapcsán például némileg vitatható, hogy helytálló-e terrortámadásról beszélni. Ha a Carnajev testvérpár nem a maratont veszi célba, hanem néhány iskolatársát lövi le, most nem nemzetbiztonsági szakemberek, hanem pszichológusok elemeznék tettük indítékait. Tamerlan és Dzsokar egyedül célpontválasztásukban és nemzetiségükben különböztek tipikus amerikai iskolai lövöldözőktől.

A fiatal gyilkosokra jellemző típusjegyek – a zaklatott gyermekkor, a személyiségzavar, a konfliktuskerülő magatartás, kevés barát – mind stimmeltek. A csecsen származás azonban elegendő volt arra, hogy az ügy ne csupán az Egyesült Államokban, de nemzetközileg is napokig vezesse a híradásokat. Az iskolai lövöldözés nem nagy hír, a terrorizmus igen. Az ezredforduló óta csak Amerikában közel száz iskolai lövöldözés történt. 1999-ben Columbineban tizenöt, 2007-ben a virginiai Blacksburgben harminchárom, 2012-ben pedig a connecticuti Newtonban huszonhét iskolással, illetve tanárral végeztek ámokfutó társaik. Hozzájuk képest Carnajevék meglehetősen amatőrök voltak. Mégis, az ügy kapcsán újra nemzetközi figyelmet kapott Csecsenföld ügye.

Barack Obama terrortámadásnak minősítette a robbantást, Vlagyimir Putyin orosz elnök külön sajtótájékoztatót tartott az esetről, és felmerült a két ország közti biztonsági együttműködés erősítése is. Sőt, az ügybe még Csehország washingtoni nagykövete is bekapcsolódott, miután egyes híradásokban összekeverték Csecsenföldet Csehországgal. Pedig a csecsen szál önmagában nem magyaráz meg mindent.

Noha a merénylet módja és célpontválasztása identitásbeli ügy volt a Carnajev testvérek számára, valójában nem nemzetközi terroristák, hanem egyszerű, zavaros elméjű fiatalok voltak csupán.

Sayfo Omar