„A forradalom szavatossága lejárt”

Az ingujján a kubai zászló színeit viselő barna ököl éppen kiüti az Uncle Samet ábrázoló figurát. Pár perccel később Fidel Castro, Ernesto „Che” Guevara és Camilo Cienfuegos portréját látjuk sorakozni egymás mellett. A Havanna bevezető útjait szegélyező óriásplakátok egyre fakulnak, újabbak már csak elvétve kerülnek a helyükre. Pedig idén még ürügy is lenne a plakátavatásra. Októberben volt ugyanis kereken hatvan éve annak, hogy Nyikita Hruscsov titokban, a frissen hatalomba lépő John F. Kennedy naivitását kihasználva Kubába telepítette atomrakétáit az ország amerikai offenzívától rettegő kommunista vezetésének kérésére. A Magyarországnál alig nagyobb szigetország akkor egy csapásra a nemzetközi politika fontos szereplőjévé vált. Azóta viszont a világ nagyot fordult, mára már Washingtonnak vált szokásává rakétákkal körülbástyázni régi-új riválisát, Kuba pedig lekerült a világpolitikai porondról.

2022 januárjában Szergej Rjabkov orosz védelmi miniszter felvetette ugyan, hogy Moszkva támaszpontokat létesíthetne Kubában és Venezuelában, de ennek az ukrán válság árnyékában kevés a realitása. Pedig igény alighanem volna rá. Kuba az 1959-es forradalom óta eltelt időszak legmélyebb válságát éli, amelyből barátok nélkül aligha tud kilábalni.

Egy kisiklott ország

A család összetart, magyarázza tört angolsággal a harmincas éveiben járó Claudia, miközben többedmagával rizsre várakozik Havanna újabb városrészének egyik üzlete előtt. – Ha híre megy, hogy valahova áru érkezik, indul a körtelefon, és mindenki rohan vásárolni.

Bár klímáját és mezőgazdasági potenciálját tekintve Kuba földi paradicsom lehetne, az áruhiány az itthoni 50-es éveket idézi. A főváros szebb időket is megélt koloniális épületeinek árnyékában működő kisboltokban jobb esetben is csak tíz-húsz fajta termék sorakozik a foghíjas polcokon. Az árusok azt kínálják, ami épp van: szappant, étolajat, üres vizesflakonba porciózott babot vagy épp könyökcsövet. Európai szemmel értelmezhető árukínálata csak az állami boltoknak van, amelyekben viszont kizárólag kemény valutával feltöltött kártyával fizethetnek azok a szerencsések, akiknek külföldön élő rokonaik küldtek dollárt vagy eurót.

De hogy jutott idáig az ország, amely hajdanán az Egyesült Államok cukorellátójaként és kedvelt turistacélpontjaként halmozott fel vagyonokat, majd Fidel Castro és csapata 1959-es forradalmát követően látszólag sikerrel építette a szocializmust?

Az amerikaiak számos merényletet kíséreltek meg Fidel Castro ellen, a CIA pedig 1960-ban LSD-t akart szétpermetezni a rádióstúdióban, ahonnan a vezető beszédet intézett népéhez, így próbálva összezavarni és nevetségessé tenni az emberek előtt. A terv nem vált be. Castrónak azonban nem kellett LSD ahhoz, hogy irracionális gazdasági döntéseket hozzon. A forradalmat követően szinte minden jól működő termelőegységet államosítottak, négy évre ipari miniszterré tette az ideológiailag túlfűtött, de a gerillaharcon kívül másban nem jeleskedő Che Guevarát, 1969-ben pedig az ország valamennyi 14 évnél idősebb munkaképes polgárát a cukornádföldekre rendelte, hogy tőkét termeljenek az erőltetett iparosításhoz.

Nem volt azonban olyan elhibázott döntés, amit ne ellensúlyozott volna a Szovjetunió következetes támogatása. Bár az ország megérezte a hidegháború végét, 2000-ben Hugo Chávez venezuelai elnök napi 90 ezer hordó olajjal sietett ideológiai mentora segítségére. 2013-ban azonban Chávez meghalt, egy évre rá pedig Venezuela gazdasága összeomlott. Megváltásként jött hát, amikor 2014-ben a már történelmi örökségét építgető Barack Obama kezet nyújtott, és megkezdődött az 1960-ban befagyasztott kapcsolatok restaurációja. A State Department eltávolította Kubát a terrorizmust finanszírozó államok listájáról, a havannai amerikai nagykövetség újranyitotta kapuit, Barack Obama pedig Havannába utazott, hogy „eltemesse a hidegháború utolsó maradványait” a két az Amerikában.

A béke azonban ingatag lábakon állt. Obama ugyanis mindezt nem a szenátus által ratifikált törvénnyel, hanem elnöki rendeletekkel vitte végbe, miközben a Kuba elleni szankcióknak 1992, illetve 1996 óta törvényi hátterük volt. Így aztán Donald Trump 2017-ben egyetlen tollvonással megszüntette őket, majd minden korábbinál szigorúbb szankciókat vezetett be. Egyebek mellett szigorította az amerikaiak Kubába történő csoportos utazását, lehetővé tette az amerikai cégek számára, hogy kárpótlást követeljenek az 1960-ban Castroék által államosított vagyontárgyaik után, és megtiltotta a Western Unionnak, hogy pénzt közvetítsen Kubába.

És minden rosszabbra fordult

A Covid előtt a turizmus adta a GDP 40-50 százalékát, így a lezárások szó szerint katasztrofális következményekkel jár­tak. Mindezt tetézte, hogy épp a válság tetőpontján, 2021 januárjában kezdett bele a kormány átfogó gazdasági és pénzügyi reformokba. Egészen addig az országnak két valutája volt: a peso és a dollárhoz kötött, azzal egy az egyben váltott konvertibilis peso. Ezek közül előbbi megmaradt, utóbbit pedig az embereknek be kellett váltaniuk hagyományos pesóra. 2021-ben az infláció 77 százalékra ugrott, az importtermékek ára pedig négyszeresére emelkedett. A peso árfolyama kezdetekben dollárhoz viszonyított 24:1-es árfolyama mostanra 120:1, de az utcán már 180 pesót kínálnak egy dollárért vagy euróért. Nekünk legalábbis ez volt a legjobb ajánlatunk, amit a belvárosban a turistákat öt-tíz méterenként leszólító nepperek egyikétől kaptuk. A súlyos valutahiányt mutatja, hogy ellenkező irányú váltásra sem az állami szerveknél, sem az utcán nincs mód.

Az elégedetlenségek 2021 júliusában a megkésve bevezetett és lassú, de mégiscsak működő internetnek és közösségi médiának köszönhetően tüntetésekbe torkollottak, a kormány pedig több mint 1300 embert letartóztatott. Miguel Díaz-Canel elnök természetesen az Egyesült Államokat vádolta meg zavarkeltéssel.

– Ha így mennek tovább a dolgok, újabb forradalom lesz – vélekedik az angoltanárként dolgozó Martina, aki leginkább a turizmus újbóli fellendülésében bízik.

Az orosz–ukrán háború azonban nem kedvez Kubának, és az Amerikával való kapcsolatok javulására is kevés az esély. A szenátusban ugyanis két republikánus (Marco Rubio, Ted Cruz) és egy demokrata (Robert Menendez) kubai származású képviselő van, akik valamennyien ellenségei a Castro-rendszernek és támogatói a gazdasági embargónak. Joe Biden pedig a törékeny demokrata szenátusi többség miatt nem kívánja magára vonni a haragjukat. Ráadásul a mindenkori amerikai elnöknek a kubai–amerikai állampolgárok véleményét is szem előtt kell tartania. A másfél milliós diaszpóra kétharmadának otthon adó Florida ugyanis ingó állam, a felmérések szerint pedig a kubaiak 66 százaléka helyesli az embargót.

– Az egyetlen reményünk most Lula – vélekedik Martina. Véleményét sokan osztják.

Október elején a brazil elnökválasztásokon Lula da Silva győzött, a baloldali politikus pedig jó kapcsolatot ápol Havannával.

Szegény embert…

Vidéken valamivel jobb a helyzet, mint a nagyvárosokban. Az egyedülálló természeti szépségei okán a turisták körében is népszerű Viñales lakói például meg tudják termelni maguknak az élelmiszert. Egyéb téren viszont még az ág is húzza őket. Szeptember utolsó napjaiban az Ian hurrikán epicentruma épp az ország keleti részén fekvő Pinar del Río tartományban volt. A batáta-, cukornád-, banán-, rizs- és dohányültetvények között vezető utakat egykor büszke öreg fák és villanypóznák csonkjai szegélyezik. A kőépületek megmaradtak ugyan, de ami fából és nádból készült, az szinte kivétel nélkül megsemmisült. Az áramellátás még a hurrikán után húsz nappal sem állt helyre.

– Díaz-Canel az oroszoktól kért segítséget, de Putyin azt mondta, hogy Ukrajna miatt most sem pénzt, sem mást nem tud küldeni – osztja meg velünk a közszájon forgó, de hivatalosan meg nem erősített történetet Alberto, aki családjával együtt méhészetből él Viñales mellett.

A környező településeken egyébként szembetűnő, hogy sokan belső indíttatásból akasztják ki üzletük vagy éttermük falára Fidel Castro és Che Guevara arcképét. A Batista-korszakban errefelé gyakoriak voltak a kamrasöprések, így az emberek megváltásként ünnepelték a forradalmat, különösen, hogy a kommunista elit nagy szivarrajongóként szívén viselte a dohánytermelő vidék sorsát.

Menekülés a paradicsomból

A fiataloknak már nem jelent semmit a forradalom.

– Felmennek az internetre, látják, hogy máshol hogy mennek a dolgok és azt kérdezik, hogy nekik miért kell így élniük – magyarázza David, az 52 éves taxisofőr.

21 éves Roberto ennél sommásabban fogalmaz: „A forradalom szavatossága lejárt.”

A 11 milliós lakosság harmadához hasonlóan Roberto is afrikai felmenőkkel bír, szülei sokat köszönhettek a Castro-rendszernek, amely törvényen kívül helyezte a diszkrimináció minden fajtáját és a szegény sorban élő rabszolga-leszármazottak számára is hozzáférhetővé tette az oktatást és a színvonalas egészségügyet. A fiataloknak mindez már távoli múlt, utunk során nem is találkozunk olyan 30 év alattival, aki ne gondolkodna a kivándorláson.

Ez persze nem új keletű. A forradalmat követő években negyedmillió kubai menekült az Egyesült Államokba. Fidel Castro akkor megvonta a vállát és utat nyitott a rendszerellenes polgárok előtt, akik deszkákból, autóroncsokból ácsolt lélekvesztőkön vágtak neki a 145 kilométeres tengeri útnak.

Amerika az 1980-as évekig tárt karokkal fogadta a többnyire jól képzett kubaiakat, 1995-ben azonban a Clinton-kormányzat egyezséget kötött Havannával, bevezetve a „száraz láb, nedves láb” (Wet feet, dry feet) politikát, így a tengeren lefülelteket innentől visszaküldték Kubába, azoknak viszont, akik sikerrel partot értek, engedélyezték a maradást. Obama aztán a nyitással véget vetett ennek a gyakorlatnak.

A 2021-es gazdasági mélyrepülés nyomán a tömeges migráció új lendületet kapott. Ugyanabban az évben ráadásul a Kubához hasonlóan amerikai szankcióktól szenvedő Nicaragua elnöke, Daniel Ortega politikai számításból eltörölte a kubaiak vízummentességét. A jobb életre vágyó kubaiak azóta a veszélyes és bizonytalan tengeri út helyett inkább Managuába repülnek, ahonnan szárazföldön keresztül illegálisan vágnak neki a Hondurason, Guatemalán, Mexikón keresztül vezető, közel háromezer kilométeres útnak. A Biden-kormány azonban a legtöbb latin-amerikai nemzet polgáraival ellentétben megengedően viszonyul a kubaiakhoz, akiknek érkezésüket követően lehetőségük van menedékkérelem leadására, és annak elbírálásáig szabadon mozoghatnak az országban.

– Mexikó veszélyes – mondja David –, egy ismerősöm fiának ott veszett nyoma. Az apja arra gyanakszik, hogy megölték és elvették a kubai útlevelét.

A veszély azonban nem tántorítja el az embereket. 2022-ben az 572 ezer illegálisan az Egyesült Államokba érkező latin-amerikaiból több mint 220 ezer kubai volt, a kivándorlási kedv pedig egyre nő.

A veterán autókat abból javítják, amiből épp futja

Banánból és helyi zöldségekből nincs hiány

A kubai utakat becslések szerint 60-70 ezer veterán autó rója

Kisbolt Havannában

Havannai sikátor

Kamionból faragott busz

Osztályterem Havannában

2021 júliusában több kubai városban is kormányellenes tüntetések voltak

A Forradalom tér Havannában

Egy szebb világ nyomai

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 / 10

Mennyország most

Mindezek ellenére a kemény valutával érkező külföldi számára Kuba továbbra is maga a paradicsom. A városok utcáit a gyarmati múlt romantikája lengi be, a tengerpartok képeslapra kívánkoznak, egy-két dollárért jóféle koktél, fél deci tizenkét éves rum, 3-4 dollárért pedig márkás szivar várja az ínyenceket. A vendéglátók persze abból főznek, amijük van, a hiánygazdaság miatt viszont gyakran nincs miből. A havanai Parque Central előkelő éttermeiben kora délutánra egyes napi menük lekerülnek az étlapról, miután kifogy rizs, a csirkehús vagy más alapvető hozzávaló. Ottjártunkkor épp mojitóból volt általános hiány, miután a fővárosban és környékén nem lehetett mentát kapni.

David elárulja, hogy gyakran három órát kell sorban állni az egyébként világviszonylatban arcátlanul olcsó, 35 pezós (120 forint) üzemanyagért. Persze a benzin közben sokszor kifogy, így aki hoppon marad, az a kutasokkal összejátszó ügyeskedőktől vásárol dupla áron.

Ez persze a professzionális sofőrök és a kiváltságosok problémája, a hazánknál valamivel nagyobb országban ezer emberre mindössze 67 autó jut (nálunk 463). Havanna széles sugárútjai, csakúgy mint a városokat összekötő autóutak, még a zsúfoltabb órákban is szinte üresek.

David szerencsés, 1958-as éjfekete Chevrolet-jét nagyapjától örökölte. A veterán jármű, amely becslések szerint hatvan-hetvenezer társával rója a kátyús kubai utakat még azokból az időkből maradt, amikor Kuba mágnesként vonzotta az amerikai turistákat, befektetőket, a virágzó cukorüzlet pedig jólétet hozott a városok kiváltságos lakóinak. A forradalmat követően az autó- és alkatrészimport is befagyott, az emberek azóta maguk fabrikálják a hiányzó alkatrészeket Zsigulikból, Volgákból, kínai Geelykből vagy épp amiből lehet. Bár 2016-ban Raúl Castro feloldotta a nyugati autók importjának tilalmát, a hatalomközeli üzletembereknek kedvező liberalizáció eredményeképp az árak az egekben maradtak. Egy, a Davidéhoz hasonló működőképes, ki tudja milyen motorral futó matuzsálem ára 20 ezer amerikai dollárnál kezdődik (8,5 millió forint), ennek feléért lehet kapni kiszolgált szovjet Ladát, egy helyi viszonylatban vadonatújnak számító, öt-tíz éves Toyota Corolla vagy más hasonló kategóriájú járgány viszont már 150 ezer dollár (60 millió forint). A turisták azonban imádják a veterán autókat, sokan egyenesen miattuk látogatnak Kubába.

– Mindig kicsit keserűen mosolygok, ha azt hallom a turistáktól, hogy a múltban érzik magukat, amikor beülnek a kocsimba – mondja David. – Nekünk ez az életünk.