A Frankfurti Iskola

Ennek megértéséhez éppen száz évvel kell visszamennünk egy rövid filozófia- és eszmetörténeti kirándulásra.

1923-ban alapítják meg azt a társadalomkutatási intézetet, ami Frankfurti Iskola néven válik híressé. Német nyelvterületen ez az első marxista felsőoktatási intézmény. Bölcsőjénél ott volt Lukács György is. Hitler hatalomra jutásával működésük ellehetetlenült, hiszen nemcsak marxisták, de szinte kivétel nélkül zsidó származásúak is voltak. Ezért 1935-ben New Yorkba, a Columbia Egyetemre költöztek. A meghatározó nevek Max Horkheimer, Erich Fromm, Theodor Adorno és Herbert Marcuse voltak, ’56-tól csatlakozott hozzájuk Jürgen Habermas. Heller Ágnes már a 3. generáció tagja volt.

Amit Marx a XIX. században nem írhatott meg, azt akarták vegyes filozófiai háttérrel, de alapvetően marxista szemszögből feldolgozni. A fő probléma, amivel szembe kellett nézniük, hogy a munkás­osztály nem volt hajlandó forradalmat kirobbantani a legfejlettebb tőkés államokban, sőt, Németországban a nácik mögé állt. Amerikában viszont a fogyasztói társadalommal szembesültek, ami végképp illuzórikussá tette a proletárforradalmat.

Interdiszciplináris – filozófiai, szociológiai, pszichológiai – megközelítéssel a fejlett tőkés társadalmon belüli viszonyokat elemezték marxista elvi alapon, a társadalom megváltoztatásának igényével. Elvetették az objektivitás fogalmát, mondván, hogy a megismerés tárgya maga is történelmi és társadalmi folyamatokba van ágyazva. De maga a kutató is történelmi termék. Emiatt a tudás nem pártatlan, hiszen a mindenkori uralmi-hatalmi viszonyok között jött létre. Vagy a fennálló elnyomást szolgálja, vagy a felszabadulást, harmadik út nincs. A Frankfurti Iskola szerint a megismerésnek társadalom­kritikává és a társadalmi cselekvés, a társadalomátalakítás mozgatórugójává kell válnia. Kritikainak nevezték elméletüket, amellyel a társadalmi ellentmondásokat vizsgálták. Attól kritikai – állították –, hogy az igazságtalanságot és jogtalanságot életben tartó ideológiákat és hiedelmeket bírálja, feltárja a hatalmi és az elnyomó struktúrákat, célja pedig az emancipáció, a felszabadulás. Ha ők a kritikusok, akkor ellenfeleik természetesen nem kritikusok, hanem az igazságtalan társadalmi viszonyok védelmezői, akik fenn akarják tartani az elnyomást…

Az iskolához tartozó elméletalkotók az ortodox marxizmustól eltérően alaposan tanulmányozták a kortárs pszichológiát. Össze akarták békíteni a marxizmust Freud tanaival (bár magának Freudnak nagyon rossz véleménye volt róluk). A hozzájuk közel álló Wilhelm Reich azt írta, hogy a burzsoá szexuális elfojtás és annak tudat alatti hatásai a neurózisok fő okai. Az volt az elképzelése, hogy a bűntudattól mentes szexuális élet lenne a legjobb terápia e neurózisok kezelésére. A szégyentől és az elnyomástól való felszabadulás csak egy nem autoriter erkölcs révén valósulhat meg, ami viszont csak olyan gazdasági rendszerből származhat, amely képes volt legyőzni és megszüntetni az elnyomást. Szerinte a neurózisokat és érzelmi zavarokat a kapitalista és tekintélyelvű struktúra termelte ki. A kapitalizmus szétzúzásával és a szocialista társadalom felépítésével ezek a pszichológiai zavarok lehetetlenné válnának. A családot az elnyomó polgári társadalom modelljének tartotta, és a gyermekek korai szexualizálásában kereste a kiutat. „A gyermek természetes szexualitásának, különösen genitális szexualitásának elfojtása a gyermeket félénkké, szégyenlőssé, engedelmessé, a tekintélytől félővé teszi, jóvá és tekintélyelvű értelemben véve alkalmazkodóvá teszi; megbénítja a lázadó erőket, mert minden lázadás szorongással terhelt” – írta A fasizmus tömegpszichológiája című könyvében. Ebben megláthatjuk a mai baloldali ideológiák egyik vonulatának a forrását.

A kritikai teoretikusok közös álláspontja az volt, hogy a társadalmi patológia formái a racionalitás hiányosságaihoz kapcsolódnak, amelyek viszont az elme pszichológiai állapotával mutatnak összefüggést. Azt, hogy mi racionális, persze ők mondták meg.

Ezzel az elmélet hívei számára hiedelmeik vitathatatlan igazságokká váltak. Hiszen minden ellenérv csak társadalmi konstrukció, ami a fennálló viszonyok igazolását szolgálja; ellenfeleik az elnyomásban érdekeltek. A kritikai elmélet mondja meg, milyen társadalmi viszonyok irracionálisak, és milyen pszichológiai következményei vannak. Ők vágtak vissza elsőként pszichiátriai fogalmakkal a politikai ellenfelek bírálatára, például ők vezették be az „autoriter személyiség” fogalmát. Ezáltal minden vitapartnerüket diszkvalifikálhatták.

Rájuk is érvényes Csurka István mondása: ezek nem akarnak versenyezni, a zsűriben szeretnek ülni!

Mivel náciellenességük minden vitán felül állt, elfogadták a fasizmus bírálatát is tőlük, amiben a tekintélytiszteletet és a „patriarchális családot” összemosták a fasizmussal.

A Frankfurti Iskola egyik alapművét, A felvilágosodás dialektikáját Adorno és Horkheimer együtt írták az amerikai száműzetésben. Arra a pesszimista következtetésre jutottak, hogy nehéz egy hamis rendszer ellen fellépni, amely a „kultúriparon” keresztül folyamatosan hamis tudatosságot teremt a körülöttünk lévő világról, olyan mítoszokra és torzításokra alapozva, amelyeket szándékosan terjesztenek az uralkodó osztály érdekében.

Kultúrakritikájuk és pszichológiai megközelítésük lehetővé tette, hogy azok is sértve és elnyomva érezzék magukat, akik amúgy remek körülmények között éltek. Ezzel utat nyitott annak, hogy a hűtlenné váló proletariátus helyébe a lázadásra amúgy is hajlamos ifjúságot léptessék a kapitalizmus elleni harcukban. A szexuális forradalom hirdetése – amit a sors iróniájaként az általuk kárhoztatott tömegkultúra is felkapott – és a család bírálata sokat segített a népszerűsítésében. Az ifjúság felszabadítva érezhette magát: felszabadították a kultúra, a hagyomány tisztelete és elsajátításának követelménye alól, hiszen az csak az uralkodó osztály érdekét szolgálta. Felszabadították a szexuális kapcsolattal járó felelősség és érzelmi kötelék, valamint az apai tekintély és az anyai féltés alól.

Herbert Marcuse aktívan részt vett a balos (polgárjogi, háború elleni) diákmozgalmakban. A „jog az ellenálláshoz” az ő találmánya, a szólásszabadságról meg úgy gondolta, hogy a fennállót legitimáló beszéd nem tolerálható. Már nem a proletariátustól, hanem a színes bőrűektől, a nőktől és a fiataloktól várta a radikális társadalmi változást. A 70-es években érdeklődése a feminizmus és a környezetvédelem felé fordult.

Tanítványa és munkatársa, Rudi Dutsch­ke nyugatnémet diákvezér 1967 körül fogalmazta meg a „hosszú menetelés az intézményekbe” gondolatát. Dutschke Lukácstól, Maótól és Guevarától is tanult. Ez a hosszú menetelés fényes sikert hozott a radikális baloldalnak: arányszámukat lényegesen felülmúlva foglalták el az egyetemek, a bíróságok és a média irányító posztjait. Amerikában Marx Kommunista Kiáltványa több mint 3000 egyetemi kurzus része, a három leggyakoribb kötelező olvasmány között van!

A 90-es évekkel a marxizmus gyakorlata megbukott, a teljes baloldal számára nyilvánvalóvá vált, hogy a létező szocializmus marxista gazdaságtana hibás, tarthatatlan. Ezzel felértékelődött a Frankfurti Iskolának a kultúrakritikája, ami a gazdasági helyett a társadalmi csoportok harcára helyezte a hangsúlyt, a forradalom helyett pedig az intézmények és a hagyományok aláásására.

Azzal, hogy a Frankfurti Iskola örökösei elfoglalták a társadalomtudományi felsőoktatás, a média, a kultúra és az igazságszolgáltatás vezető posztjait, és nézeteiket dominánssá tették, megteremtették az alapjait a társadalom általuk vágyott átalakításának. A következő részben arról írok, milyen sikereket értek el.

A kritikai elmélet fő vonulata ma a kritikai fajelmélet. A kritikai jogtudományból fejlődött ki, aminek az a fő állítása, hogy a jog nem semleges és objektív, az igazságszolgáltatással együtt a gazdagok és hatalmasok érdekeit szolgálja az elnyomottakkal szemben.

A Soros segítségével megválasztott kerületi ügyészek szerint a feketéket aránytalanul sújtja az igazságszolgáltatás. Emiatt nem üldözik a nem erőszakos bűncselekményeket, ezért fosztják ki hordák az üzleteket. Óvadék nélkül helyeznek szabadlábra bűnözőket, illetve rövid, felfüggesztett börtönre ítélik őket. A lopások, a kábítószerezés és az erőszakos bűncselekmények száma megugrik.

A kritikai fajelmélet képviselői szerint a rasszizmus rendszerszintű, az intézményekben érhető tetten, a jog, a média, a társadalmi és gazdasági szervezetek területén. A színes bőrűek elnyomását és kizsákmányolását szolgálja, és életben tartja az egyenlőtlenséget. A rassz az uralkodó társadalmi csoport által kreált identitás, nincs biológiai tartalma. Még a bőrszín is társadalmi különbségtételnek számít! Mivel objektív valóság nincs, meg kell hallgatni a „színesek hangját”, azaz a rasszizmust elszenvedők saját elbeszélését, és az minden mást felülír.

Ott tartunk, hogy Amerikában szövetségi pénzeken tartanak munkahelyi tréningeket, amelyeken a résztvevőknek el kell ismerniük a „fehér privilégiumukat” és azt, hogy részesei a rasszizmusnak, előnyük van belőle. Ha nem ismerik el, akkor rasszizmussal vádolják meg őket, és elveszítik a munkájukat.

Derrick Bell, az elmélet egyik megalapozója szerint a polgárjogi, egyenjogúsító törvények is a fehérek érdekét szolgálták. Másik ideológusuk, Ibram X. Kendi szerint az egyenlőséghez vezető diszkrimináció antirasszista, tehát lehet, sőt kell a fehéreket diszkriminálni. Így lehet szerinte az igazságos világot létrehozni, amiben nincs rasszizmus… Innen már csak egy lépés vezet a Dél-Afrikában és Zimbabwéban a fehérek ellen elkövetett bűncselekményekhez.

Az LMBTQ-mozgalom hasonlóan jött létre. Először a melegek egyenjogúsítását követelték: van egy csoport, amelyet előítéletek sújtanak, ez ellen küzdeni kell. Innen mára oda jutottak el, hogy a meleg pároknak alanyi joguk van mások gyermekéhez és ahhoz, hogy hivatalos papírjuk legyen róla: kapcsolatuk házasság. Majd ehhez hasonlóan más szexuális kisebbségek érdekében is felléptek, köztük olyanokéban, amelyek korábban még a szexuális pszichopatológiában sem léteztek, ilyen a queer. Az úgynevezett transzok védelme pedig szembefordult a klasszikus feminizmussal is, és legyőzte. Ezért indulhatnak férfinak születettek nők ellen egyes sportversenyeken.

A frankfurti iskolával az az állítás köti össze az LMBTQ-mozgalmat, hogy a férfi és a női nem társadalmi konstrukció, nem pedig objektív valóság. Azaz gender, ami a hatalmi viszonyok védelmében jött létre. A szexuális kisebbségek is elnyomottak. A kritikai fajelmélettel pedig ezen túl az köti össze, hogy ahogy a „színesek hangjánál”, itt is azt fogadják el, amit az illető magáról mond, és nem azt, ami objektívan megállapítható róla. Ha az érintettek 77 genderről számolnak be, akkor annyi is van! Ezzel szélesre tárják a kaput mindenféle személyiségzavar hiteles identitásként történő elismerése előtt.

Az interszekcionalitás elmélete köti össze ezeket a hátrányos helyzetűnek vélt csoportokat. A különféle elnyomások egymást metszik az egyes egyénben. Tehát ha valaki fekete, leszbikus nő, akkor három ponton éri igazságtalanság. Míg a klasszikus marxizmusban a termelésben elfoglalt hely és a tulajdon alapján tettek különbséget emberek csoportjai, azaz az osztályok között, most az identitáspolitika alapján bőrszín, szexualitás és kulturális eredetű hátrányok szerint. A sok sérelmet szenvedő csoportot összeköti a mindannyiukat sújtó „egyenlőtlenség”. Az is közös bennük, hogy a többséget elnyomónak tekintik, a kisebbségeket elnyomottaknak, és át akarják alakítani a társadalmat úgy, hogy ezeket az igazságtalanságokat kiküszöböljék.

Az emberiség feléből a feminizmus révén akartak sérelmet szenvedő és sértődött kisebbséget csinálni. Ezáltal a megsértett, elnyomott kisebbségek együtt már messze többségbe kerülnek a maradék heteroszexuális, fehér férfival szemben, akiket a toxikus maszkulinitás és a patriarchátus bunkósbotjával lehet elintézni.

Ebben az ideológiában fontos szerepet kap a bűn (a többség bűne) és a vezeklés fogalma. Legfőbb eszköze is a bűntudatkeltés a többségben. Ez jellemző a zöldmozgalomra is: ott az elnyomás és az igazságtalanság áldozatai részben az ártatlan állatok és növények, részben az ifjúság, amelynek állítólag megsértik az „egészséges környezethez való jogát”. Az élővilágra leselkedő veszélyeket sikerült az egész emberiségre kiterjeszteni a szén-dioxid veszélyének apokaliptikus méretűre dagasztásával.

A bűntudatkeltés olyan sikeres, hogy Amerikában állami munkahelyek betöltésénél is ügyelnek a sokszínűségre, befogadásra, a bőrszín szerinti arányszámokra, ami a gyakorlatban a fehérek és ázsiaiak hátrányára történik. Amelyik munkahely nem ilyen, az támadásokra, bojkottfelhívásokra számíthat. Miközben vannak, akik szerint a bőrszín is csak társadalmi konstrukció, a fehér bőrt mégis objektív valóságnak tekintik, ami megállapítható a tulajdonosa egyetértése nélkül is, és ez alapján hátrányos helyzetbe hozható. Ez maga a rasszizmus, de ez nem zavarja az elmélet híveit.

A klasszikus marxizmustól abban is különböznek ezek a mozgalmak, hogy nem követelik a termelőeszközök magántulajdonának a megszüntetését. Ezzel megnyílt az út az előtt, hogy nagyvállalatok is támogathassák őket a saját érdekeik szerint. Emlékezzünk a Coca-Cola plakátjára az azonos nemű csókolózó párral.

Azért maradt a marxista–kommunista eszköztárból is valami: a gyarmatosítás elleni és nemzeti felszabadító retorika. Így kaphatja a mostani izraeli–palesztin konfliktusban Izrael az elnyomó jelzőt, hiába őt támadták meg és gyilkolták le több mint 1200 polgárát a legborzalmasabb módon. A terrorista, dzsihádista palesztinok meg az elnyomott szerepét kapták, mintha egy elnyomott nép képes lenne két hét alatt hétezer rakétát kilőni…

Az erre szabott ideológiát posztkolonializmusnak hívják. Meg akarja szüntetni az „Európa-centrikus” gondolkodást, miközben az európai Nietzsche, Heidegger, Derrida és Foucault, feministák és marxisták munkásságára támaszkodik. Hívei 50 évvel a gyarmati rendszer maradványainak felszabadulása után küzdenek a gyarmatosítás ellen. A posztkoloniális tudósok a világ minden táján vizsgálják a gyarmati diskurzusokat, és „dekolonizálják” a projekteket – legalábbis ők így hívják áltudományuk áltevékenységét.

Miközben a gyarmatosítás elleni küzdelem teljes elméleti-ideológiai háttere európai eredetű, a posztkolonialista ideológia a nyugati kultúrát elnyomónak tekinti. Az identitását és küldetését elvesztett Nyugatban ezzel sikerült elültetni a rossz lelkiismeretet, az öngyűlöletet.

Az öngyűlölet ugyanakkor a Nyugatot eltölti az erkölcsi felsőbbrendűség érzésével, így folyton kioktat másokat (lásd pl. Pressman amerikai nagykövet magyarországi tevékenységét). A nyugati vezetők ezért percenként hívják fel Izraelt, a Közel-Kelet egyetlen demokratikus jogállamát a nemzetközi jog betartására, miközben tovább pénzelik a Hamászt, amelynek nem kell tartania pénzügyi háttere összeomlásától. Sőt, a sajtó „túszcseréről” írt, pedig Izraelben törvényes eljárásban tartottak fogva gyanúsítottakat, illetve bizonyítékok alapján elítélt terroristákat, nem pedig elrabolt civileket.

De az Oroszország ellen vívott proxiháborúnak, az Ukrajnától elvárt véráldozatnak is az erkölcsi fölényérzet az egyik mozgatórugója, ahogy az európai ipar tönkretételének is, amit „zöldátmenetnek” neveznek.