Mérföldkövéhez érkezett a tizenkét éve tartó koszovói konfliktus, a megoldás azonban csak egy apró lépéssel került közelebb. A tartomány vasárnap kikiáltott függetlensége igen erősen megosztotta a világot és az Európai Uniót is. Míg a távolabb fekvő nagyhatalmak elismerik az új államot, a térség országai szinte egyöntetűen óvatosak. Szlovákia és Románia különböző vehemenciával ugyan, de kijelentették, egyelőre csak tudomásul veszik a függetlenséget, de elismerni nem fogják, Csehország pedig egységes európai uniós állásfoglaláshoz kötötte a diplomáciai lépés megtételét. Az elszakadást végig ellenző Oroszország kezdeményezésére hétfőn az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli ülésen vitatta meg a helyzetet.

Keleti kapcsolat

1999-ben az Egyesült Államok repülőgépei 78 napon keresztül bombázták Szerbiát, gyakorlatilag szétverve és Koszovó feladására kényszerítve a szerb hadsereget. A széthullott Jugoszlávia romjai felett keveseknek jutott eszébe feltenni a kérdést, hogy az ott élő albán – akkor még – kisebbség – mivel érdemelte ki a világpolitika ilyen súlyú figyelmét és a NATO katonai támogatását.

Az újkori Európa legvéresebb konfliktusa, az 1995-ben véget ért délszláv háború után rövid ideig úgy tűnt, a megmaradt államszövetség nem bomlik tovább. Egy évvel később azonban Koszovóban újabb háború kezdődött, amit végül a NATO 1999-es közbeavatkozása döntött el. Az autonóm tartomány ellenőrzését az ENSZ vette át.

Koszovó ügyét tekinthetjük akár főpróbának is. Ez volt ugyanis az első olyan konfliktus, ahol az Egyesült Államok az emberi jogok sérelmére hivatkozva, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül támadott meg egy polgárháborúval küszködő országot. Hogy Washingtonnak nagy tervei voltak a Balkán közepén fekvő területtel, nem kérdéses. Még a háború évében, 1999-ben létrehozták Koszovó szívében a 7000 katona befogadására alkalmas Bondsteel támaszpontot. A vietnámi háború óta legnagyobb amerikai bázis felépítésének jogát mellesleg az a Dick Cheney későbbi alelnök irányítása alatt álló Halliburton kapta, amely a későbbiekben Irakban bonyolódott kétes újjáépítési ügyletekbe. Az építés nem titkolt célja az Olaszországi Aviano bázis leváltása, és egy stabil, keletebbre fekvő balkáni támaszpont felállítása volt, amely stratégiai pontnak számít Ázsia felé.

Kettős mérce

Azt, hogy jól előkészített politikai lépésről volt szó, jelzi, hogy az Egyesült Államok és a NATO egész a kezdetektől nagy erőkkel támogatta a Hashim Thaci vezette, a tartomány elalbánosításáért küzdő Koszovói Felszabadítási Hadsereget. John Whitley biztonsági szakértő több cikkben leírta: a CIA kiképzőkkel, a német Bundes Nachrichten Dienst pedig ruhákkal és fegyverekkel segítette a KFSZ-t, amely egyéb anyagi szükségleteit kábítószer-kereskedelemből fedezte. A Washington Times 1999. május 4-i számában így írt a KFSZ-ről: „A Koszovói Felszabadítási Hadsereg – amelyet a jelenlegi miniszterelnök, Hashim Thaci irányított, és amely heroin-kereskedelemből finanszírozta működését – nem egy tagja olyan terrorista táborokban kapta a kiképzést, amelyeket az az Oszama Bin Laden irányít, aki 1998-ban Afrikában lévő amerikai nagykövetségek ellen szervezett pokolgépes támadást.”

A KFSZ mégis barát maradt, és soha nem került föl a terrorista szervezetek listájára. Sőt a milíciából nőtte ki magát a tartományt ma is vezető Koszovói Demokrata Párt. Koszovó eddigi három miniszterelnöke, Ramush Haradinaj, Agim Ceku és Hashim Thaci egyaránt háborús bűnösök, azonban ez a Nyugaton korántsem akkora probléma, mint szerb vagy horvát társaik esetében. Vladan Batic szerb védelmi miniszter 2003-as, belgrádi B92 rádiónak adott nyilatkozata szerint Belgrád 40 ezer oldalnyi bizonyítékot adott át a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek Thaci bűnösségéről, miután 2000 áprilisában Madeleine Albright amerikai külügyminiszter utasítást adott Carla Del Ponte hágai fővizsgálónak, hogy törölje a gyanúsítottak listájáról a KFSZ vezetőjét. A gépezetbe azonban valahol homokszem kerülhetett, mert 2003-ban Budapesten az Interpol letartóztatta az albán gerillavezért. Igaz, csupán néhány órára. A megfelelő vonalak azonnal működésbe léptek, és állítólagos ENSZ-közbenjárásra szabadon bocsátották.

Pedig Thaci esetében nem csupán milicista múltja és politikus jelene tarthat számot érdeklődésre. Koszovóban jelenleg is az egykor általa alapított Drenica-csoport ellenőrzi a szervezett alvilág jelentős részét, profiljuk leginkább fegyverkereskedelem, csempészet, prostitúció és drogkereskedelem. A négy közül leginkább az utóbbi virágzik, a francia Geopolitical Observatory of Drugs nevű bűnfigyelő szervezet szerint a KFSZ a háború idején évi 2 milliárd dollár értékben csempészett kábítószert Nyugat-Európába, míg az amerikai US Drug Enforcement Administration szerint az elmúlt évek során havi 4-6 köbméternyi drog jutott Törökországból Albániába, illetve Koszovóba, majd onnan Nyugat-Európába. A Francia hatóságok jelentése szerint a Nyugat-európai heroinpiac szinte teljes egészében albán kézben van.

Koszovó persze csak az elosztóközpont, az ide érkező heroin eredeti származási helye Afganisztán, ahol a tálibok megdöntése óta amerikai felügyelettel virágzik a termesztés. (A tálib uralom idején mindössze évi 185 tonna kábítószert állítottak elő, 2007-ben már 6100 tonna drogot termeltek Afganisztánban.)

Háborúk jönnek?

„Előbb a koszovóiak szakadnak el, aztán a macedóniai albánok válnak ki, majd őket követik a montenegróiak, és háborút indítanak az Albániával történő egyesülésért” – öntötte szavakba háborús aggodalmait szombaton Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO-nagykövete. A diplomata óva intett a nemzetközi joggal szembeni egyoldalú elszakadástól.

Moszkva Koszovó függetlensége miatti félelmei nem alaptalanok. Azzal ugyanis, hogy az Egyesült Államok Koszovó leválásának élharcosa és Európa-szerte komoly lobbitevékenységet folytat álláspontja mellett, egyben indirekt módon nyomást gyakorol két nagy riválisára, Oroszországra és Kínára. A két, földrész méretű országnak ugyanis számos kisebbsége van, amely felbátorodhat most, hogy a koszovói albánok ügyét siker koronázta. Nagy különbség persze, hogy Koszovó esetében politikai és gazdasági érdekek játszottak szerepet, valódi precedensről tehát szó sincs, egy percig se higgye senki, hogy ezután a lázongó orosz tagköztársaságok sorra elnyerik Washington jóindulatát. A Koszovó kapcsán kialakult amerikai–orosz ellentét sokkal inkább egy geopolitikai játszma újabb felvonása, az Európai Unió és a NATO terjeszkedése miatt egyre idegesebb Oroszország és az ázsiai régió felé nyomakodó Egyesült Államok sajátos tánca, semmint startlövés a világ szabadságszerető népei számára.

Ráadásul a következő évtizedek energiaválságára készülő Washingtont Moszkva és Belgrád hagyományosan jó politikai kapcsolatánál jobban aggasztja az a tény, hogy az orosz állami irányítás alatt álló Gazprom 51 százalékos részesedéssel bír a szerb, szintén állami kézben lévő NIS nevű olajcégben, a Dél-Európát orosz földgázzal ellátni hivatott Déli Áramlat nevű vezeték majdani nyomvonala pedig Szerbián át húzódik.

Nem véletlen tehát, hogy egy kicsit mindenki ideges most. Mert bár igaz, hogy az Európai Unió diplomáciai offenzívájával sikerült elérni, hogy a koszovói albánok várják meg az elszakadással a szerb elnökválasztás második fordulóját, a mérsékelt Boris Tadic olyan csekély többséggel nyert, hogy a szerbek szemében igazságtalan országcsonkítás újult lökést adhat a radikálisoknak. Moszkva a térségbeli befolyását félti, miközben az Európai Unió ismét szembe kényszerül nézni saját kudarcával az egységes külpolitika terén.

Hogy mi történik a következő hetekben, az még képlékeny. Valami visszafordíthatatlanul elindult, ám Koszovó helyzetének tényleges rendeződéséig még sok alku köttetik meg. Olyanok is talán, amelyekre ma senki sem számít.

Jókuthy Zoltán, Sayfo Omar