A gyarmatok lázadása

Vlagyimir Putyin láthatóan élvezte a helyzetet. Széles mosollyal integetett a kamerákba, amikor 300 újságíró előtt tartott sajtótájékoztatót Kazanyban, ahol megosztotta az elképzeléseit a világ átalakulásáról. Átéléssel beszélt egy igazságosabb berendezkedésről, amely alternatívát kínál az Egyesült Államok vezette Nyugat hegemóniáját biztosító nemzetközi intézményeknek. Ebben a szellemben született meg a BRICS+ találkozó zárónyilatkozata is, amely a fennálló struktúrák reformja és az azok alternatívájaként szolgáló struktúrák kezdeményezése között ingadozik. Az orosz elnök láthatóan magabiztos volt. Önbizalmát erősítette, hogy a világ több mint 30 országának képviseletében 24 állam- és kormányfő tette a tiszteletét Kazanyban, és a nyugati blokk rosszallása ellenére ellátogatott Tatárföld fővárosába António Guterres, az ENSZ főtitkára is. Ezt az egyértelmű diplomáciai sikert az Ukrajnában dúló háború harmadik évében söpörhette be Vlagyimir Putyin, egyszerre igazolva, hogy Oroszországot nem sikerült elszigetelni, és hogy az úgynevezett nem nyugati világ immár megkerülhetetlen.

A csúcstalálkozó megmutatta, hogy egyre kevesebb ország akar az Egyesült Államok szabályain alapuló rend szerint élni. Nem kér abból az igazságtalan berendezkedésből, amely alárendeli az úgynevezett globális Dél fejlődését a Nyugat érdekeinek. Érzik az egyre növekvő súlyukat, nagyobb beleszólást akarnak a globális ügyek intézésébe. Elegük volt a Nyugat kizsákmányoló, erőpolitikára épülő, a demokrácia exportjának zászlaja alatt sokszor még mindig a klasszikus gyarmatosító módszerekkel operáló, egyfajta felsőbbrendűségi pozícióból, kioktató stílusban előadott viselkedéséből. A BRICS+, vagyis a globális Dél országaiban már nem érvényesül az „értékorientált külpolitika” nyugati vezérelve. A világnak ezen a részén egyre inkább úgy gondolják, hogy ez valójában a nyugati önhittséget, fundamentalista kulturális imperializmust és posztkolonialista viselkedésmintákat jelent a nem nyugati országokkal szemben.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egykori gyarmatok lázadásának, magára találásnak újabb szintjét látjuk. A BRICS ereje abban van, hogy egyik tag sem akarja ráerőszakolni az akaratát, az „értékeit” a másikra. Így a BRICS-et nem is lehet blokknak nevezni, sokkal inkább egy a közös érdekek alapján összeálló klubnak, amelynek a védőernyője alá úgy húzódhatnak be a tagok, hogy közben továbbra is kapcsolatban maradhatnak a külvilággal. A Nyugatnak sem kell hátat fordítaniuk. A klubban még vitában állók is megférnek egymás mellett, és – lásd Törökország jelentkezését – nem kizáró ok a NATO-tagság sem. A pragmatikus alapokon gondolkodó globális Dél elé tehát olyan lehetőség került a BRICS formájában, ami szinte teljesen találkozik az elképzeléseivel. Ez a pragmatizmus és a világhoz realistán közelítő szemlélet hiányzik a nyugati blokkból. Jól mutatja ezt Ursula von der Leyen viselkedése Szerbiával. Az Európai Bizottság elnöke megdicsérte Aleksandar Vučić államfőt, amiért nem utazott el Kazanyba – Belgrádot Aleksandar Vulin miniszterelnök-helyettes képviselte –, és ehelyett őt fogadta, majd demonstratívan lemondta a találkozóját a kormányfővel, aki tárgyalni mert az orosz gazdaságfejlesztési miniszterrel.

Így aztán a Nyugat azzal sem igazán akar szembenézni, hogy a saját szabályain alapuló világrend eresztékei gyengülnek, és javában alakul egy új, a változó erőviszonyokat jobban tükröző berendezkedés. Egy multicentrikus világrend, amelyben az Egyesült Államok vezetésével a nyugati blokk is csak az egyik központ lesz. Persze, ez hosszú folyamatnak ígérkezik, de úgy tűnik, hogy a trend visszafordíthatatlan.

Az átrendeződést előbb gazdasági, majd geopolitikai értelemben felgyorsította a koronavírus, majd az orosz–ukrán konfliktus. Ez utóbbi markánsan kidomborította a világ polarizációját, és egyre inkább geopolitikai erővé tette a globális Délt. A Nyugatnak rá kell döbbennie, hogy a saját blokkján túl létezik egy másik világ is. Ennek a világnak a magja, egyfajta gyűjtőplatformja a BRICS, amelyet nem az ideológiák, hanem a realizmus, a nemzeti érdekek érvényesítése, a gazdag országok utolérésének a vágya, mindenekelőtt az Egyesült Államok vezette Nyugat globális hegemóniájának ellensúlyozása, kiigazítása vezérel. E pragmatizmus jegyében a BRICS nem versenyez senkivel, távol kívánja tartani magát az új hidegháborútól, Kína pedig nem az Egyesült Államok helyét akarja átvenni. Az egykor harmadik világnak, majd fejlődőnek nevezett országok csoportja immár Kína, Oroszország és India vezetésével megszervezi önmagát. Erről, ennek az önszerveződésnek a felgyorsulásáról szólt a kazanyi találkozó.

Mivel a világnak ez a része úgy érzi, hogy a Nyugat visszaélt a nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott exkluzív helyzetével, ezért a mostani, immár 16. csúcstalálkozó középpontjában a dolláralapú elszámolással és a SWIFT átutalási rendszerrel szembeni alternatíva kidolgozása, a közös valuta megteremtése, valamint a bővítés kérdései álltak. A tagállamok tapasztalata szerint a dollár kényszere alól kibúvó gazdaságpolitika, az árucsere nemzeti valutában történő elszámolása gyengíti a dollár fegyverként való alkalmazásának lehetőségét, az erre alapozott szankciós politikát, közben pedig erősíti a szuverenitást. A globális Dél azért választja ezt az utat, mert az amerikai ellenőrzés alatt álló Nemzetközi Valutaalapban (IMF) és a Világbankban nem tudnak labdába rúgni, emiatt pedig alárendelődnek Washington érdekeinek.

A BRICS nevében ezért kérte Vlagyimir Putyin António Guterres ENSZ-főtitkárt, hogy a déli félteke országainak fejlődése érdekében tűzze napirendre a nemzetközi pénzügyi rendszer átalakításának kérdését a világszervezetben. Az orosz elnök Guterres értésére adhatta, hogy e reform híján a BRICS kénytelen volna alternatív megoldáshoz nyúlni, jóllehet fenntarthatónak vélné a második világháborút követően kialakult Bretton Woods-i rendszert abban az esetben, ha a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank döntéshozatalában az amerikai túlsúly helyett az egyenjogúság elve és gyakorlata érvényesülne. A BRICS-nek nem a dollár tönkretétele a célja, hanem egy kiegyensúlyozott nemzetközi pénzügyi és átutalási rendszer működtetése.

A BRICS ma már megkerülhetetlen. Nagyjából 30 ország érdeklődik a szervezet tagsága iránt, és 13 – köztük a posztszovjet térség több országa mellett olyanok, mint Algéria, Nigéria, Malajzia vagy Indonézia – már partneri státust kapott. Már a 2024 eleji bővítés óta jobban leírja ezt a szervezetet a BRICS+ elnevezés, a tagságért sorba állókat nézve pedig nem túlzás akár globális többségről sem beszélni.

Persze, a növekedésnek megvannak a nehézségei, így a BRICS sem tudja egyik pillanatról a másikra bejárni a neki kiszabott történelmi utat, alábecsülni azonban hiba volna. Téves az a megközelítés, amely az egyes tagországok közötti történelmi vitákat domborítja ki, amikor éppen Kína és India példája mutatja, hogy pragmatikusan még ezek is kezelhetők, ha véglegesen meg nem is oldhatók. Fel lehet azt is vetni, hogy a BRICS gazdasági erősödése igazából Kína és India felemelkedésével egyenlő. Mint ahogy az is tény, hogy az egész csoportra kiterjedő szabadkereskedelmi megállapodás hiányában BRICS-tagság önmagában eddig nem járt érdemi gazdasági előnyökkel, az orosz–kínai és az orosz–indiai reláció kivételével a többi tagország közti kereskedelem nem tudott szintet lépni. Az is megfelel a valóságnak, hogy a 2015 óta működő Új Fejlesztési Bankon kívül nincsenek a szervezetnek közös intézményei, ráadásul a nyugati szankcióktól tartva a bank felfüggesztette a tranzakciókat az orosz projektek finanszírozására. Abban is lehet reménykedni, hogy a globális Dél nyomást gyakorol Oroszországra a mielőbbi béke érdekében, ám a kazanyi zárónyilatkozat nem erről árulkodik. A BRICS tagországainak ugyanis érdeke a háború mielőbbi leállítása, ám nem mindenáron, így a jelenlegi keretek között Moszkvát nem fogják sürgetni. Ha pedig a Nyugat felerősítené Ukrajna támogatását, akkor még inkább Oroszország mögé állnának, de minimum még elnézőbbek lennének vele szemben.

A Nyugatnak ehelyett tudomásul kell vennie, hogy a BRICS egy laza és sokszínű gazdasági együttműködésből egyre inkább az átalakuló világrend megkerülhetetlen eurázsiai súlypontú pólussá válik, és immár politikai töltettel is bír. Legalábbis errefelé löki a világ blokkosodása. Eközben pedig a Nyugat a magterületén, Európán és Észak-Amerikán kívül folyamatosan veszít hatalmából. Az Egyesült Államok vezette Nyugat által uralt, a nyugati szabályokon alapuló világrendnek szép lassan vége, formálódik egy új multipoláris berendezkedés. Ezért aztán bármennyire is fájó, a nyugati politikusoknak is le kell szállniuk a magas lóról, és szembe kell nézni a globális Dél hosszú ideje tartó, megbocsáthatatlan elhanyagolásának következményeivel, az úgynevezett nem nyugati világ erősödésével és megkerülhetetlenségével. Talán még nem késő!