A gyűlölet logikája

„Fontos figyelemmel lenni arra is, hogy a Hamász támadása nem vákuumban történt” – jelentette ki António Guterres. Az ENSZ-főtitkár ezzel gyakorlatilag az izraeli megszállást tette felelőssé a jelenleg zajló gázai háborúért. Arról azonban, hogy Izrael konkrétan milyen rémtettekre válaszul indította el offenzíváját, nem sok szót ejtett. Mint ahogy arról sem, miként ünnepelték palesztinok ezrei a Hamász gyilkos offenzíváját, vagy hogy valójában mi vezetett el idáig.

A lehetetlen béke

A palesztinok és a zsidók soha nem akartak egy államban élni, és az 1993-as oslói, majd a 2000-es Camp David-i megállapodásokban lefektetett kétállamos megoldás is halva született. A békének számos „apróság” mellett két fő akadálya volt kezdetektől: a zsidó telepesek, valamint a palesztin menekültek kérdése.

A környező országokban több mint négymillió, Gázában 1,2 millió, Ciszjordániában pedig 740 ezer olyan palesztin él, akinek felmenői az elmúlt hét évtized valamely háborúja során hagyták el otthonukat. A palesztin területeken élő menekültek életkörülményei jóval rosszabbak az őslakosokéinál, egykori otthonuk emlékét pedig elvesztett paradicsomként őrzik. Nincs tehát olyan palesztin vezető, aki az Izraellel folytatott tárgyalások során lemondhatna a menekültek hazatérésének jogáról, hiszen ha így tenne, nemhogy elvesztené a legitimitását, de az utcára sem tudna többet kilépni. Izrael viszont az ország zsidó karakterét szem előtt tartva nem engedhet vissza ennyi arabot, akiknek egykori házai helyén ráadásul már zsidók otthonai állnak, földjeiket pedig már rég mások birtokolják.

Legalább ennyire megoldhatatlan a zsidó telepesek kérdése. Az ENSZ határozata szerint a palesztinokat illető Ciszjordániában 270 telepen összesen 750 ezer zsidó él. Velük szembefordulni politikai öngyilkosság volna bármely politikai erő számára, különösen hogy az ország a zsidó lakosság demográfiai változásainak következtében egyre inkább jobbra tolódik. Közben a telepesek terjeszkedése miatt a palesztinok élettere folyamatosan csökken, a védelmüket biztosító hatóságok intézkedéseit pedig az arabok vegzálásként élik meg. Mivel békére nincs esély, gazdasági forrásaik pedig szűkösek, a palesztin politikusok és frakciók közül ki az állandó harcra, ki pedig az állandósult ideiglenességre rendezkedett be.

Palesztin palesztinnak farkasa

Az egykor az Oszmán Birodalom, majd a palesztinai brit mandátum területén élő arabok Izrael 1948-as megalakulása után váltak nemzetté. A palesztin identitásnak így fontos sarokköve az elnyomottság érzete és a jogos ellenállás mítosza. Az elűzetés, a vesztes arab–izraeli háborúk, a levert intifádák és a civilek napról napra vélt vagy valósan elszenvedett sérelmei nyomán a palesztinok magukat a gyenge és elnyomott fél pozíciójába helyezik, ebből kifolyólag pedig az ellenállásnak minden formáját legitimnek tekintik, fűtse azt forradalmi marxizmus, nacionalizmus vagy épp iszlamizmus.

Az 1957-ben alapított Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (Fatah) sokáig a palesztin ügy első számú képviselője volt. A Jasszer Arafat vezette baloldali-nacionalista szervezet évtizedekig emigrációban működött, majd az oslói megállapodást követően székhelyét Ramallahba helyezte át, ahol megpróbált államot építeni. A szűkös büdzsé és az izraeli szempontból létfontosságú biztonsági intézkedések miatt azonban ez kezdetektől nehézségekbe ütközött. 1990 és 2022 között a palesztin területek lakossága 1,98-ról 5,04 millióra nőtt, a Fatah pedig egyre inkább a saját klientúrájára korlátozta a javak szétosztását.

Mivel a Fatah tevékenységének fő terepe Ciszjordánia volt, a szeparáltan működő Gázai övezet lakói Oslo után magukra maradtak. Így ott az 1973-ben iszlám humanitárius szervezetként megalakult, majd az 1987-ben kezdődő első intifáda során fegyveres ellenállást hirdető Hamász szerzett befolyást. 2005-ben Izrael egyoldalúan kivonult Gázából, 2006-ban a választásokat az övezetben a Hamász, Ciszjordániában a Fatah nyerte meg, majd a két csoport harcot indított egymás ellen, és elűzték egymás aktív támogatóit a maguk területéről.

A Hamász 2006 óta, választások kiírása nélkül uralja a Gázai övezetet. Mivel a nemzetközi közösség nagy része terrorszervezetként tartja nyilván, külkapcsolatai kezdetektől erősen korlátozottak, így nem tudja előteremteni a stabil kormányzáshoz szükséges eszközöket. Kapcsolatai az iszlám világon belül sem jók, hiszen Hamász a Muszlim Testvérek nevű iszlamista szervezet palesztin ága, amely számos országban hirdeti az „iszlám megújulást”, megkérdőjelezve a regnáló elnökök, királyok és szultánok legitimitását. Nem véletlen, hogy a Hamász hatalomátvételét követően a szomszédos Egyiptom is lezárta gázai határát. Ily módon a szervezetnek három fő támogatója maradt: Irán, amely az 1979-es iszlám forradalom óta magát az iszlám világ vezetőjeként pozicionálva próbálja kiterjeszteni befolyását az arab világra, Törökország, amely az AK Párt 2002-es hatalomra kerülése óta teszi ugyanezt szunnita köntösben, illetve az aprócska Katar, amely számos egyéb mellett a Muszlim Testvérek támogatásával próbál méretein túlmutató szerepet betölteni a térség politikájában. Az ő együttes támogatásuk viszont a gázai állapotok javítására nem, legfeljebb csak a humanitárius katasztrófa elkerülésére, no meg a Hamász-tagok fizetésére elegendő.

A Hamász, amely korábban a palesztin ügy elárulásával vádolta riválisát, a Palesztin Hatóságot, a hatalom átvételét követően is próbálta megőrizni „ellenálló” imázsát, így évről évre kisebb-nagyobb támadásokat hajtott végre Gázából izraeli célpontok ellen. Az ilyenkor soron következő (palesztin szempontból aránytalannak ítélt) izraeli válaszcsapásokkor aztán rendre megtiltották a polgári lakosságnak lakhelyük elhagyását, ezzel fizikailag, majd a kommunikációs térben is pajzsként használva őket.

Közben Izrael a maga biztonságát szem előtt tartva fallal vette körbe az övezetet, nemcsak a terroristák, de a palesztin munkavállalók átjutását is megnehezítve. Míg korábban általános volt, hogy egy gázai Izraelben dolgozzon, a mostani háború előtt már csak 19 ezren jártak át az övezet több mint egymillió munkaképes lakója közül, miközben a munkanélküliség az összlakosságon belül 47, a fiatalok körében 70 százalékra emelkedett, a Pest nagyságú térség 2,3 millió lakója közül pedig kétmillióan süllyedtek szegénységbe. Közhelyes, de igaz: Gáza a világ legnagyobb gettójává vált.

A rossz gazdasági helyzet miatt 2023 elejére a Hamász becsült népszerűsége Gázában 30 százalékra süllyedt. Az állandó forráshiánnyal küzdő szervezet ugyanis a ciszjordániai Fatahhoz hasonlóan maga is elsősorban saját klientúrája körében kezdte osztogatni a javakat, az ellene szerveződő tüntetéseket szétverte, politikai ellenfeleit bebörtönözte. Eközben Ciszjordániának a Fatah korruptságától szenvedő lakói körében a Hamász népszerűsége 60 százalékra nőtt, a Hamászhoz hasonlóan 2006 óta választások nélkül kormányzó Mahmúd Abbász elnök támogatottsága pedig 17 százalék alá zuhant.

A brutalitás logikája

Az izraeli biztonsági kerítés a gazdaságiakon túl emberi károkat is okozott: régen a zsidók naponta jártak át az olcsó gázai piacokra vásárolni vagy a strandokra fürdeni, a palesztinok pedig izraeli területeken, zsidóknál dolgoztak, így a politikai ellentétek dacára az emberek emberként tekintettek egymásra. A biztonsági kerítés felhúzását követően azonban az arab és zsidó oldal közötti érintkezés minimálisra csökkent, így a két fél radikálisai propagandájukban és gyerekeknek szánt tananyagaikban immár kedvükre démonizálhatják az ellenséget. Az elmúlt hét évtized sérelmeiért kollektíven okolják a másik felet, egybemosva harcolókat és civileket. Így jutottunk el oda, hogy az egyik oldalon a tüntetők időről időre az arabok meggyilkolására buzdító rigmusokat skandálnak, míg a másikon nők és gyerekek halálát ünneplik. A másik fél dehumanizálása a palesztin félnél erősebb: itt a Hamász propagandájában a régi európai antiszemita művek felhasználásával és az iszlám tanok (félre)értelmezéseivel erősíti az izraeliekkel szembeni ellenérzést, rájátszva az emberek napi sérelmeire.

A nyugati nyilvánosság október 7-én döbbenettel szembesült a Gázából kitörő fegyveresek brutalitásával. A képsorok az első napokban az arab és muszlim világ közvéleményét is sokkolták, nem véletlen, hogy a Hamászt az Izraellel 2020-ban békét kötő Egyesült Arab Emírségek és Bahrein is elítélte, Törökország pedig közölte, hogy „nem látja garantálhatónak a területén tartózkodó Hamász-tisztviselők biztonságát”. A Hamász is érezhette, hogy túllőtt a célon, ezért gyorsan beindította az ellenpropagandát. Közösségimédia-felületeiről el-eltünedeztek a brutális képsorok, helyükre pedig olyanok kerültek, ahol az állarcos terroristák zsidó gyerekekkel és idősekkel kedveskednek. Ezeket aztán a Hamászt (hol jobban, hol kevésbé) támogató államok, elsősorban Törökország és Katar médiumai is átvették. A török állami pénzen működő, angol nyelvű TRT egyebek mellett videót közölt, amin egy héberül beszélő hölgy elmeséli, hogy a hamászosok bementek az otthonába, és biztosították róla, hogy nincs félnivalója, hiszen „ők muszlimok, és nem bántanak ártatlanokat”, majd megkérdezték, hogy vehetnek-e az asztalra kitett banánból, és békével távoztak. Aztán ahogy az izraeli hadigépezet működésbe lépett, október 7-e emléke egy csapásra feledésbe merült, a közösségi oldalakat pedig csakúgy, mint az arab és nyugati fősodrú médiumokat elárasztották a halott palesztin gyermekek fényképei. A palesztin üggyel a hidegháború óta szimpatizáló baloldali szervezetek az identitásukat a diaszpórában újrafogalmazó, magukat számkivetettnek érző harmadik világbeli bevándorlókkal és az újhullámos LMBTQ- és egyéb csoportokkal együtt tüntetnek Izrael ellen szerte a világon. A Hamász nemcsak Gázában, de a globális kommunikációs térben is civilek mögé bújva vívja harcát.