A háború, amely megváltoztatta a világot

A fehér házi ideológusok és washingtoni héják már évekkel az amerikai harci gépek felszállása előtt megágyaztak a megszállásnak. Az idősebb George Bush által indított első iraki háborút követő időkben egyre nőtt a republikánus táboron belül az olaj- és fegyveripari vállalatokkal érdekszövetségben álló neokonzervatívok befolyása, akik az 1990-ben megkezdett munka befejezését, vagyis Szaddám Huszein rendszerének megdöntését sürgették. A korszellem őket támogatta: a hidegháború végével győzelmi mámorban úszó amerikai elit valósággal itta Francis Fukuyama szavait, aki 1992-es, A történelem vége és az utolsó ember című művében hirdette, hogy a kommunizmus bukásával a liberális demokrácia totális győzelmet aratott, így annak eszméjét a világ minden országában érvényesíteni kell, hogy beköszönthessen az örök béke, avagy a történelem vége. Egy évvel később legalább ekkora hatású írás jelent meg a Foreign Affairs hasábjain, melynek szerzője, Samuel P. Huntington a vészharangot kongatva arra figyelmeztetett, hogy nyugalomra semmi ok, hiszen a valódi harc, a civilizációk összecsapása csak ezután kezdődik, valamennyi frontvonal közül pedig a nyugati és az iszlám világ határa lesz a legvéresebb. Aztán jött 2011. szeptember 11-e. Fukuyama és Huntington teóriái véres nászra keltek, ifjabb George Bush pedig meghirdette a „terror elleni háborút”. Az amerikaiak vezette koalíció Afganisztánban hamar megdöntötte az al-Kaidát elszállásoló tálib rezsimet, majd Washington a sikeren felbuzdulva ráfordult Irakra, annak – mint utólag kiderült, nem létező – vegyi fegyverei ürügyén. Hogy ez bekövetkezhetett, ahhoz nemcsak a már említett neokon agytrösztök járultak hozzá, hanem az amerikai think tank világban szép számmal jelen lévő iraki emigránsok is, akik elhitették a Pentagonnal, hogy a demokráciára éhes irakiak tárt karokkal várják majd a felszabadítókat.

A legelején úgy tűnt, minden a terv szerint halad. Az iraki hadsereg azonnal megadta magát, Szaddám Huszein kettéflexelt szobrát pedig papucsaikkal csapkodták a bagdadiak. A megszálló erők felekezeti alapú kvótarendszert vezettek be, és demokratikus választásokat hirdettek, melyek eredményeként a lakosság kétharmadát kitevő síita frakciók kezébe került a hatalom. Igen ám, de az ország új urai megkezdték történelmi revansukat az addig felettük uralkodó szunnitákkal szemben. Az amerikaiak hű szövetségesei, az ország északi részein lakó kurdok kiterjedt autonómiát kaptak, aminek eredményeként Irak megszűnt egységes államként létezni. Ahogy az apartheid utáni Dél-Afrikában, a „baathtalanított” Irakban is képzetlen munkaerővel kezdték feltölteni a közigazgatási rendszert, mely így teljesen működésképtelenné vált.

Bár a hatalom a síiták kezébe került, a többségi felekezet politikai, földrajzi, gazdasági, ideológiai törésvonalak mentén, no meg az Iránhoz való lojalitásuk mértékének függvényében különböző frakciókban szerveződött meg, és ádáz hatalmi harc vette kezdetét. Eközben a partvonalra szorult szunnita tisztek felkelést szerveztek, és megszületett az Iraki al-Kaida, addig még nem látott terrort zúdítva nemcsak a megszállókra és szövetségeseikre, de a síita polgári lakosságra is. Bár 2005-re az amerikaiak és a síita kormányzat egyezséget kötött a szunnita törzsekkel, így az iszlamisták elvesztették társadalmi bázisukat, a bizalom nem állhatott helyre. A központi kormányzat ugyanis továbbra is zárva tartotta a pénzcsapokat, a szunnita arab lakosság pedig egyre inkább fenyegetve érezte magát az Irán által támogatott síita milíciák és az egyre erősödő kurdok által, miközben a kormányzat nem sokat tett a panaszok kivizsgálása érdekében. Így aztán alig egy évtizeddel bukását követően az al-Kaida minden korábbinál brutálisabb formában tért vissza, immár az Iszlám Állam zászlaja alatt. 2003 és 2011 között az amerikaiak húszmilliárd dollárt költöttek az iraki hadsereg kiképzésére és felfegyverzésére, 2014 júniusában néhány ezer iszlamista harcos mégis megfutamodásra kényszerítette a kormányerőket, nem sokkal később pedig kikiáltották kalifátusukat.

Bár a terrorállamot 2016-ban szét­zúzta a nemzetközi koalíció, a béke máig nem állt helyre. A 2003 óta hol erősödő, hol pedig mérséklődő erőszakhullámoknak az elmúlt húsz évben több mint 200 ezer halálos áldozatuk volt. A sors keserű iróniája, hogy az amerikai neo­pro­tes­táns csoportok által (is) szított háborúnak, pontosabban az annak nyomában járó biztonsági vákuumnak és gazdasági összeomlásnak a legnagyobb áldozatai a helyi keresztények lettek. A Szaddám Huszein rezsimje alatt prosperáló ősi asszír, káldeus és egyéb közösségek tagjai százezrével menekültek el a káoszból, így számuk a háború előtti 1,5 millióról mára 160 ezerre csökkent. Az Iszlám Állam felemelkedésével aztán a jezídi közösség szenvedett el soha nem látott üldöztetést.

Húsz évvel az amerikai harci gépek megindulása után Irakban névlegesen demokrácia van ugyan, de elégedettségnek és prosperitásnak nyoma sincs. Bár az olajvagyonból általános lehetne a jólét, 2019-ben mégis tízezrek vonultak utcára az emelkedő árak ellen tiltakozva, a biztonsági erők és kormányhoz hű milíciák pedig hatszáz embert lőttek le. A hatalom legitimitása is kérdéses, hiszen a jelenlegi kormánykoalíció a szavazatoknak mindössze 15 százalékával szerezte meg a hatalmat. Időközben a népesség a 2003-as 25-ről 41 millióra nőtt, a gazdaság pedig nem képes munkát adni az embereknek. A lakosság kétharmada 25 évnél fiatalabb, nekik nincs emlékük a békebeli Irakról, így azt sem tapasztalhatták meg, hogy milyen egy biztonságos, működő országban élni.

A háború kitörésekor sokan úgy látták, hogy Amerika klasszikus gyarmatszerző módszerekkel akarja kizsigerelni az országot, rátéve a kezét annak olajára. Ha így volt is, utólag visszatekintve a vállalkozás veszteségesnek bizonyult. Bár az olaj- és hadipari vállalatok valóban jelentős profitra tettek szert, a birodalom minden szempontból ráfizetett. Washington kétezermilliárd dollárt költött a háborúra, melyben 8500 amerikai vesztette életét. Összesen másfél millió katona járta meg az iraki frontot, közülük 300 ezren poszttraumásstressz-szindrómával tértek haza. Emiatt a katonai pálya népszerűsége drámaian csökkent, amit jól mutat, hogy 2021-ben, a háború kitörése utáni 19. évben a hadsereg 25 százalékkal kevesebb fiatalt tudott felvenni a kitűzött számnál. A védelmi költségvetést kimerítette a folyó konfliktus, így kevesebb forrás maradt kutatás-fejlesztésre, ami miatt zárulni kezdett az olló az amerikai és a dinamikusan fejlődő kínai haderő műszaki színvonala között.

Washington diplomáciai fronton is ráfizetett. A hidegháború végével úgy tűnt, hogy Amerika bebetonozta magát a világ vezető hatalmának szerepébe. Irak miatt ez is megváltozott. Az új síita kormányzatnak köszönhetően megnőtt Irán regionális hatalma, Washington regionális pozíciója pedig mára olyannyira erodálódott, hogy idén márciusban már Peking bábáskodása mellett ásta el a csatabárdot a két regionális ellenség, Irán és Szaúd-Arábia. Legalább ekkora károkat okozott a háború Amerika nemzetközi imázsának. Az addig sokat idézett nemzetközi jogról kiderült, hogy csak az erősebb igazát szolgálja, az Abu Ghraib-i fogolykínzások fotói pedig generációk retinájába égtek bele az Amerika által képviselt „emberi jogok” mementójaként.

Az iraki háborúból tanulva az amerikaiak immár elsősorban mások vérével igyekeznek fizetni nagyhatalmi ambícióikért, háborúikat és proxiháborúikat Szíriában, Líbiában és a többi fronton, helyi szövetségeseikkel vívatják meg. Az iraki mocsárnak köszönhető, hogy Donald Trump az „America First” szlogennel nyerhette meg a választásokat; hogy Joe Biden országa tekintélyét tovább erodálva kivonult Afganisztánból; mint ahogy az is, hogy a jelenlegi ukrajnai konfliktusban Washington csak a biztos távolból segíti Zelenszkijt és csapatát.

A civilizációk összecsapása, csakúgy mint a történelem vége tehát elmaradt. Irak új világrendet hozott, csak épp nem úgy, ahogy azt akkor Washingtonban elképzelték.