Dél-Szudán függetlenné válásával fél évszázad óta tartó harcok értek véget a muszlim arabok lakta észak és a fekete keresztények lakta dél között. A Szudánt jellemző etnikai, vallási, életmódbeli és természetrajzi határok egyértelművé tették a különválás szükségszerűségét. A sagának azonban még nincs vége. Eldöntetlen a kulturálisan és etnikailag délhez húzó, olajban gazdag Abjei tartomány hovatartozása, és számos más kérdés van, amelyekre csak az idő adhat választ. Egyelőre nem tudni, hogy észak le fogja-e rázni a rá rótt nemzetközi embargókat, és kérdéses a nem arabok lakta Darfúr sorsa is. De dél még ennél is komolyabb kihívásoknak néz elébe. Kérdéses, hogy mire lesz elegendő az előirányzott évi 2,3 milliárd dolláros költségvetés, illetve hogy képes lesz-e az ország valamirevaló infrastruktúra, képzett politikusok és diplomaták nélkül megállni a helyét.

Ugyancsak nem tudni, miként kezeli a kizárólag gerillaharchoz értő vezető párt a törzsi érdekellentéteket, illetve kész lesz-e megállapodni északkal az olaj exportálásáról, vagy megépíteni egy Kenyát átszelő, az óceánhoz kifutó olajvezetéket.

Minden kérdőjel ellenére kimondható: a kettéválás szükséges és helyes lépés volt. Mindkét félnek könnyebb élete lesz a másik nélkül. A khartúmi vezetés immár nem kényszerül bírálatokkal szembenézni, amiért olajbevételeiből elsősorban a muszlim arabok által lakott régiók fejlesztésére fordít, a keresztény dél pedig megszabadul a saria törvénykezéstől.

Szudán a kettéválással a gyarmatosítók átkát rázta le magáról. Máshol ez nem ilyen egyszerű. Az afrikai országok határai nem természetes folyamatok eredményei, hanem a britek, franciák, portugálok tervrajzait követik. Az egykori gyarmatosítók hol nem vették figyelembe a vallási, illetve etikai viszonyokat, hol pedig szándékosan, az oszd meg és uralkodj elv alapján szorítottak egy ország határai közé egymással rivalizáló népcsoportokat.

Afrika középső részén könnyen meghúzható egy nyugat–kelet irányú vonal, amely elválasztja a többségében északon élő muszlimokat a déli keresztényektől. A Szomáliát Szenegállal összekötő 6400 kilométeres vallási törésvonal számos országot vág ketté, garantálva a kulturális és politikai konfliktusokat. 1900-ban még mind a keresztények, mind pedig a muszlimok jelentéktelen kisebbségnek számítottak a szub-szaharai övezetben, melyet leginkább természeti népek laktak. Azóta a muszlimok száma az akkori tizenegymilliónak hússzorosára, 234 millióra nőtt.

Ennél is nagyobb növekedés zajlott le a keresztények között, kiknek lélekszáma hétmillióról annak hetvenszeresére (!), 470 millióra nőtt. A világvallások térnyerése természetes következménye volt a természeti és ebből adódó életmódváltozásnak.

Az elmúlt száz év során a sivatagosodás, népességnövekedés és az ezek következtében kirobbant háborúk miatt tízmilliók kényszerültek elhagyni eredeti otthonaikat. Máshol pedig a népességrobbanás söpörte el a tradicionális természetközeli életformát.

A XX. század második felében emberek százmilliói szorultak rossz infrastruktúrájú, zsúfolt városokba. Kiszakadván természetes környezetükből a régi törzsi rituálék és normák értelmezhetetlenné váltak. Az identitásbeli vákuumot helyi és idegen hatalmak által szponzorált muszlim és keresztény hittérítők töltötték ki. Lehetőséget nyújtott és nyújt számukra a mai napig az államhatalom gyengesége, hiszen az egyházi közösségek gyakran egészségügyi és oktatási szolgálatokkal gyűjtötték és gyűjtik maguk mellé nyájukat. Ily módon a prédikátorok és egyházi vezetők egyben patrónusokká és fontos közéleti szereplőkké is válnak, akik adott esetben nagy tömegeket képesek mozgósítani.

A lapok mára aránylag leosztottak. A világvallások hívei között áttérés nemigen van. Az Africa Center for Strategic Studies 2010-es tizenkilenc országra kiterjedő, huszonötezer, összesen hatvan különböző nyelvet beszélő ember megkérdezésével készített tanulmánya szerint jelenleg nincs éles ellentét muszlimok és keresztények között. Ez azonban könnyen megváltozhat.

A sivatagosodás Afrika 46 százalékát érinti közvetlen módon, a kontinens területének 43 százaléka már most sivatagos, miközben a csapadékos földterület csupán 11 százalékot tesz ki. Az élhetőség szempontjából leginkább vonzó, a kontinens területének öt százalékát kitevő területek éppen a sivatagos környékek közelében helyezkednek el. Jelenleg csupán a népességnek 2,9 százaléka, azaz huszonkétmillió ember él ezekben a régiókban.

Az ENSZ előrejelzései szerint 2020-ra az afrikai országokban ötven százalékkal esik majd vissza a mezőgazdasági termelés, miközben a népesség átlépi az egymilliárd főt. Előrejelzések szerint 75 és 250 millió közöttire lesz tehető azoknak a száma, akik súlyos vízhiánnyal fognak küzdeni.

Az afrikai mezőgazdasági termelés hagyományosan kis hatékonyságú. Jelentősebb, hosszú távú beruházásokra a politikai rendszerek és erőviszonyok instabilitása miatt nincs lehetőség. A nemzetközi segélyek annyira elegendőek, hogy éppen csak megmentsék az éhhaláltól a tömegeket, ezzel biztosítván az önfenntartásra képtelen milliók további szaporodását. A fenti 75-250 millió fő potenciális éghajlati menekült lehet.

A csapadékos vidékeken élő huszonkét millió ember pedig aligha lesz képes ellenállni az exodusnak. Különösen, hogy jelentős részüket kisebb közösségekben élő természeti népek képezik, akik szervezetlenségük és életmódjuk miatt aligha képesek megvédeni területeiket. Ennél is nagyobb baj, hogy a sivatagosodás által leginkább veszélyeztetett zóna szinte teljesen egybeesik a muszlim–keresztény határvonallal, számos régióban pedig vegyesen élnek ezeken a területeken a világvallások követői.

A víz- és élelmiszerhiányos időkben könnyen felértékelődhetnek a helyi szövetségi rendszerek, így a vallási hovatartozás fontossága. A „mi és ők” tudat így tovább erősödhet, ami kellő erkölcsi töltetet adhat az elkövetkező konfliktusokhoz.

Az afrikai törzsi társadalmakban egyébként is nagy hagyománya van az ellenség dehumanizálásának. Emlékezetes, hogy a ruandai hutuk „csótányként” definiálták a tuszikat, mielőtt machétáikkal nekik estek volna. A vallás szintén hatékony eszköz lehet az ellenség dehumanizálására. A természeti és egyéb források csökkenésével minden esély megvan arra, hogy megnőjön a feszültség a muszlimok és a keresztények között.

Már most is számos feszültséggóc van Afrika muszlim–keresztény törésvonalán. A nigériai vallási villongásokban már mindkét oldalon százak vesztették életüket. A közel 80 százalékban keresztény Kenyában 370 ezer muszlim szomáli menekült okoz feszültséget. Nem véletlen, hogy éppen a vallásilag vegyes Kenyában és Tanzániában intézett az al-Kaida támadásokat az amerikai nagykövetségek ellen 1998-ban. Ezek után nem nehéz megjósolni: Afrikán, ahogy eddig, úgy a jövőben is súlyos háborúk, népirtások, terrortámadások és erőszakhullámok fognak végigsöpörni. A vallás pedig kitűnő muníció lesz a klíma okozta háborúkban.

Sayfo Omar