A harc megy tovább

Május 9. olyan nap, amely majd nyolc évtizeddel a II. világháború befejeződése után is megérinti az oroszok lelkét. Büszkén emlékeznek a náci Németország felett aratott nagy győzelemre, amelyben a Szovjetunió elévülhetetlen érdemeket szerzett, és arra a nagyjából 25 millió áldozatra, akik ezért akkor a Szovjetunió népeiből az életüket adták. De a győzelem napja a mindenkori hatalom számára is kiemelkedő dátum, hiszen a díszszemlék az orosz társadalom és a világ előtt egyaránt demonstrálták a hadsereg erejét, a nagyságot. A II. világháború, a náci Németország feletti győzelem a rendszer egyik legfontosabb sarokköve is, így nem véletlen, hogy a parádékon megjelenő küldöttségek száma és a vendégek összetétele megmutatta Oroszország helyét is a globális porondon. Jó egy évtizede még amerikai, brit és lengyel egységek is felvonultak a Vörös téren, aztán már csak a posztszovjet térség országai maradtak, míg most egyáltalán nem volt külföldi vendége a parádénak.

Az idei május 9. különleges helyet foglal el a megemlékezések sorában. Oroszország ugyanis ismét háborúban áll, miután február 24-én megtámadta a szomszédos Ukrajnát. A Kremlben jó eséllyel akkor úgy gondolták, hogy május 9-én már ezt a győzelmet is ünnepelhetik. Nem így lett. Oroszország elhúzódó háborúba süllyedt, amelynek egyelőre nem látszik a vége. Az viszont egyre inkább, hogy ez a háború már messze nem Ukrajnáért, hanem az új világrendért, az abban elfoglalt pozíciókért és valójában az Egyesült Államok és Oroszország között folyik. Tétje pedig a már említetteken kívül maga Oroszország is. A Fehér Ház ugyanis nyíltan megüzente, hogy mindent megtesz Moszkva meggyengítéséért, sőt a Vlagyimir Putyinnal fémjelzett rendszer megbuktatásáért is. Természetesen csakis azért, hogy Oroszország többé ne támadhassa meg Ukrajnát.

Ebben a kiélezett nemzetközi helyzetben feszült figyelemmel várta a világ a katonai parádét, ezen belül is az orosz elnök beszédét. Arról már szó sem lehetett, hogy mint jólértesültségét fitogtatva Emmanuel Macron hetekkel ezelőtt megemlítette, Putyin bejelenti a katonai műveletek végét, és győzelmet hirdet. A győzelemtől az orosz hadsereg még messze van, és az sem teljesen világos, hogy mit is értene most ezalatt Moszkva. Így a háború eddigi menetét orosz kudarcként értékelő és bemutató nyugati sajtó inkább arra várt, hogy a hadműveletek felpörgetése érdekében Vlagyimir Putyin kihirdeti a hadiállapotot, ezzel elrendeli az általános mozgósítást, esetleg hadat is üzen Ukrajnának. Emellett azért is figyelték sokan árgus szemekkel az orosz elnök fellépését, mert elterjedt róla, hogy súlyos beteg, és május 9. után meg is műtik.

Megint mások – köztük e sorok írója is – inkább azt valószínűsítették, hogy Vla­gyi­mir Putyin a II. világháború és a szintén a nácimentesítés retorikájával folyó jelenlegi „különleges katonai műveletek” párhuzamba állításával az orosz társadalom egységét és eltökéltségét, egyúttal az ukrajnai invázió legitimációját erősíti. De azt is érdeklődéssel várták, hogy a Nyugat miként igyekszik elrontani az oroszok ünnepét. Aligha lepődhettünk volna meg, ha az ukrán hadsereg a mögötte álló nyugati segítségre támaszkodva szimbolikus célpont – példaként a krími híd merült fel – ellen indít támadást. Már csak azért is, mert mint eddig is láttuk, a háborúban egyre fontosabb a pszichológiai faktor. A Fekete-tengeri Flotta zászlóshajójának, a Moszkvának az elsüllyesztésével vagy az orosz hadsereg tábornokainak a levadászásával az Egyesült Államok irányította Nyugat igyekszik megalázni Oroszországot. A győzelem napja pedig kiváló alkalom beletaposni az orosz büszkeségbe. Erről szól évek óta a második világháború története körüli emlékezetpolitikai vita. Ebből a lapzártánkig csupán annyi lett, hogy meghekkelték a tévécsatornákat, és a képernyőkön az a felirat jelent meg, hogy „vér borítja a kezeteket több ezer ukrán és gyermekeik halála miatt”.

Közben Vlagyimir Putyin a mesterségesen felfokozott várakozások ellenére nem jelentett be semmi különöset. Sőt, a rossz időjárási körülmények miatt még a „vég­ítélet napjának” repülőgépeként ismert, egy esetleges atomháború idején folyamatosan mozgó légi parancsnoki központként működő Il–80-as sem húzott el a Vörös tér felett. Talán azért, mert Moszkva az atomfenyegetés lehetőségének túlhangsúlyozásával nem akarta túlfeszíteni a húrt. Hiszen ha annyira fontos lett volna számára ez az üzenet, akkor a felhők sem jelentettek volna akadályt. Vlagyimir Putyinnak fontosabb volt az orosz társadalom egységének, a háború mögötti kiállásának az erősítése.

Mint fogalmazott, a szülőföld, a hit és a hagyományos értékek védelme az oroszok számára szent, és az orosz hadsereg a „különleges hadművelet” részeként most is a Donbaszban élő emberekért és Oroszország biztonságáért harcol. Putyin elkerülhetetlennek, az egyetlen helyes döntésnek nevezte ezt a háborút, és megismételte, miután a NATO egyre fokozta Ukrajna felfegyverzését, minden jel arra utalt, hogy „az összecsapás a neonácikkal elkerülhetetlen lesz”. Az orosz elnök beszélt arról is, hogy Moszkva észszerű kompromisszumokra készen őszinte, egyenrangú, nyílt párbeszédet ajánlott a Nyugatnak, mindenki számára oszthatatlan biztonságról akart tárgyalni, ám a NATO-nak más tervei voltak. Mint fogalmazott, a NATO országai nem akarták meghallani Oroszországot. Az orosz elnök szerint azért, mert már aktívan dolgozott a posztszovjet térségben a befolyása kiterjesztésén, ezzel teljesen elfogadhatatlan körülményeket teremtve Moszkva számára.

Ahogy a hét végén a G7-ek virtuális találkozóján Olaf Scholz német kancellár, úgy Vlagyimir Putyin is a második világháború és az ukrajnai invázió között vont párhuzamot, csak ellenkező előjellel. A Donbaszért és Oroszország biztonságáért folyó küzdelmet Putyin a honvédő háború folytatódásaként értelmezte, hiszen mint mondta, most meg kell védeni azt, amit a nácizmust legyőző elődök kiharcoltak, ellenfélként pedig a hagyományos értékeket megtagadó, neonácikkal szövetkező Nyugatot jelölte meg. Külön kiemelte a saját különlegességéről beszélő Egyesült Államokat, megjegyezve, hogy ezt Amerika szövetségesei lenyelték, Oroszországot azonban más fából faragták. A háborút továbbra sem nevezve háborúnak és Ukrajna nevét ki sem ejtve beszélt a Szovjetunió felbomlása óta egyre fenyegetőbbé váló, a békét folyamatosan erodáló nyugati ármánykodásról. Felrótta a növekvő oroszellenességet, az árulók dicséretét, a gyalázkodást a háború áldozatain, a nácizmus feletti győzelemért hozott áldozat semmibevételét. A veszély az év elején Putyin szerint már minden egyes nappal nőtt, ezért Oroszország megelőző csapást mért az agresszióra. Szólt a Donbaszban a hazáért harcolókhoz, akik azért adják az életüket, hogy a világban ne legyen helyük hóhéroknak és náciknak. Majd bezárva a történelmi kört, megemlítette, hogy Oroszország mindig a nácizmus a II. világháborúban legyűrő győztesek nemzedékéhez fogja mérni magát.