A hidegháborúban ragadva
A NATO végre a legfontosabb kihívások közé emelte a tömeges migráció nyomán fellépő olyan biztonsági kockázatokat, mint a terrorizmus. A londoni ünnepi csúcs azonban ennek ellenére inkább arról marad emlékezetes, hogy az Észak-atlanti Szövetség a helyét keresi az átalakuló világban, és eddig nem tapasztalt nyíltsággal kerültek a felszínre a belső vitái is.
Árulkodó az a világot bejáró felvétel, amelyen a kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau, brit kollégája, Boris Johnson és a francia államfő, Emmanuel Macron Donald Trumpon élcelődnek. Az amerikai elnök meg is sértődött, és a záró sajtótájékoztatót meg sem várva, idő előtt hagyta el a csúcstalálkozó helyszínét. A jelenet mindennél jobban mutatta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül uralkodó hangulatot – de mindezt már előre jelezte, amikor a francia elnök korábban a The Economistnak nyilatkozva agyhalottnak nevezte a NATO-t. Lényegében ezt mondja már két éve amerikai kollégája is, aki szerint a nyugati katonai szövetség felett eljárt az idő, képtelen reagálni az új kihívásokra.
Hét évtizedes fennállása alatt a NATO alapvetően három ok miatt volt a legsikeresebb védelmi szövetség. Egyrészt mert tagjai között tudhatta a nemzetközi közösség legerősebb és legbefolyásosabb nagyhatalmait. Másrészt belső vitái ellenére is képes volt konszenzusos közös álláspont kialakítására a szövetség tagjait érintő biztonsági kérdések kapcsán. Harmadrészt pedig időről időre jól alkalmazkodott a változó biztonsági környezethez. Az elmúlt évtizedben azonban mindhárom területen jelentős fejlemények történtek. Megváltozott a szövetség biztonsági környezete, átalakulni látszanak a nemzetközi erőviszonyok.
Ami a biztonsági környezetet illeti, a NATO-nak egyebek mellett reagálnia kellett az arab tavasz eseményeire és annak következményeire, így a líbiai és szíriai polgárháborúra, valamint az Iszlám Állam felemelkedésére. Az Ukrajna körüli válság nyomán 2014-től nyíltan szembekerült Oroszország és a Nyugat. Kiéleződtek Moszkva ellentétei Washingtonnal és Brüsszellel. Ennek nyomán a fegyverzetkorlátozási megállapodások felmondásával, illetve erodálódásával megbillent a stratégiai stabilitás. De ha ez még nem lett volna elég, Európa szembesült a migrációs válsággal és annak minden biztonsági következményével.
Közben átalakultak a világban a hatalmi erőviszonyok, és ez a folyamat önmagában bizonytalanná teszi a nemzetközi környezetet. A posztszovjet térségtől a Dél-kínai-tenger régióján, Iránon, Jemenen át Szíriáig a közép- és nagyhatalmak időről időre kísérleteket tesznek – akár fegyveres erőt is alkalmazva – befolyási övezetük kiterjesztésére. Mindezt megfejelve, az Egyesült Államok egyre inkább Ázsia felé fordul, nem kis aggodalmat keltve a NATO európai tagállamaiban. De ha érdekei úgy kívánják, Washington kereskedelmi háborút indít nemcsak Kína, de európai szövetségesei ellen is.
Az általános bizonytalanság és a geopolitikai pozícióharc kiéleződése korábban nem tapasztalt nyíltsággal hozta a felszínre az új kihívások megítélésével kapcsolatos vitákat a szövetségen belül, és Donald Trump hatalomra kerülése csak felgyorsította ezt a folyamatot. Közben a NATO a hidegháború végével egyre inkább célját vesztette, az új fejleményeket pedig nem nagyon érezte. Így messze nem egységes a katonai szövetség Kína mint biztonsági fenyegetés megítélésében. Jellemző, hogy ez a kérdés először szerepelt a csúcstalálkozó napirendjén, mint ahogy új témaként merült fel az űrfegyverkezés, a világűr hadszíntérré nyilvánítása is.
A szövetség nem tudja, hogy mit kezdjen Oroszországgal. Míg Emmanuel Macron, az olaszok vagy a görögök és a magyarok úgy gondolják, hogy Európa biztonságát csak erősítené az együttműködés Moszkvával, addig a skandinávok, a baltiak és Lengyelország az Európára leselkedő első számú fenyegetést látja Oroszországban. Megosztott e kérdésben maga az amerikai elit is, hiszen míg Trump elnök közeledne Moszkvához, addig a Pentagon és a State Department agresszorként kezeli Oroszországot. És nem beszéltünk akkor még Törökországról, amely orosz SZ–400-as rakétákat vásárol és szorosan együttműködik Vlagyimir Putyinnal. Ankara politikája azonban nemcsak emiatt, hanem a kurdokkal szembeni fellépésével is megosztja a NATO-t.
Komoly válsággal küszködve ünnepelte tehát a szövetség fennállásának hetvenedik évfordulóját, ám az érezhető belső feszültségek ellenére sem kell félteni a szervezetet. Már csak azért sem, mert az Egyesült Államok és Törökország kivételével a többi tagország egyelőre elképzelni sem tud más katonai szövetséget. Sőt, az európaiak még addig sem nagyon jutnak el, hogy komolyan hozzáfogjanak az EU saját haderejének megteremtéséhez. A tehetetlenségi erő tehát löki előre, és nem hagyja kisiklani a NATO szerelvényét. A következő kerek évfordulón aztán majd meglátjuk, hogy elég-e ez az új feladatok hatékony kezeléséhez.
