A hindu állam véres ébredése

India 1,4 milliárdos lakossága számtalan kisebb etnikai csoportból és felekezetből áll, huszonhárom hivatalos és több száz regionális nyelv él egymás mellett. A lakosság 80 százaléka hindu, 14 százaléka muszlim, öt százaléka keresztény és néhány százalék szikh, akik mellett számos kisebb felekezet is van. Tarka etnikai és vallási mozaik, szédítő sokszínűség, a kifejezés legnemesebb értelmében. És mindnyájuk hazája India, bár ezt a modern kori nemzetépítők nem mindig látják így.

Egy vallás mind felett

A hindu nacionalizmus a XX. század elején kibontakozó indiai függetlenségi mozgalommal párhuzamosan kelt életre. Alapítói és követői egyenlőségjelet tesznek a nemzet és a hindu vallás követői közé, nem túl sok jogot adva a kisebbségeknek. Bár a jogszabályok elvben garantálják az egyenlőséget, az apró betűs részek és a hétköznapi gyakorlat számtalan lehetőséget ad arra, hogy az ellenségként azonosított csoportok tagjaitól megvonják a legelemibb emberi jogokat is.

A hindu nacionalizmus a muszlimokat tekinti Hindusztán, azaz a tisztán hindu India létrejötte első számú akadályának. Úgy látják, hogy Pakisztán 1947-es kikiáltása óta a muszlimoknak nincs keresnivalójuk a szubkontinens déli részén. Az intézményesült kirekesztés miatt ma a városi muszlim gyerekeknek csupán 80 százaléka jár iskolába, miközben még a dalitok, vagyis a páriák gyermekeinek is legalább 90 százaléka hozzáfér a közoktatáshoz. A muszlim férfiak gyakran munkát is nehezen találnak, akiknek pedig mégis sikerül, jellemzően alacsonyabb bérrel kell hogy megelégedjenek, mint a kasztrendszer alján helyet foglaló páriáknak. Bár a szövetségi törvények szerint mindenki egyenlő, egyes szövetségi államokban a muszlim vallású emberek nem vásárolhatnak vagy bérelhetnek ingatlant a hindulakta kerületekben.

A szimbolikus ügyekben szintén egyértelmű az állam, a kormány és a bíróságok viszonya a muzulmán lakossághoz. Kiváló példa a diszkriminációra a Ráma-templom kálváriája. A történet 1992-ben kezdődött, amikor Ajódhja városában hindu szélsőségesek leromboltak egy XVI. században épült mecsetet, mivel az szerintük Ráma isten születésének helyén állt. Az akciót megelőző években az éppen formálódó nacionalista Indiai Néppárt (BJP), vagyis a mai kormánypárt szónokai a mecset elfoglalására biztatták híveiket. A támadást további erőszakos cselekmények követték, amelyben legalább 2000 ember vesztette életét. Az ügyet hosszú időre félretették, mígnem 2019-ben a legfelsőbb bíróság döntése értelmében a rombolást bűncselekménynek minősítették, a mecset helyét azonban egy hindu alapítványnak adták át. A BJP elérkezettnek látta az időt, hogy pontot tegyen az ügy végére. Jelentős állami támogatásból építkezés kezdődött, 2020-ban pedig maga Narendra Modi kormányfő helyezte el a leendő Ráma-templom alapkövét. A hinduk jelentős lélektani hatású szimbolikus győzelmet arattak a muzulmán kisebbség felett, a kormánypárt pedig bizonyította a szélsőséges csoportoknak: eltökélt arra, hogy megerősítse a hindu kultúra elsőségét.

A hatósági diszkriminációt időszakos muszlimellenes lázadások súlyosbítják. Az ország függetlené válása óta legalább 17 nagyobb pogrom zajlott, több ezer halálos áldozatot követelve. A legutóbbi 2020-ban történt Delhiben. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy a muzulmán lakosság utcára vonult és békés tüntetésbe kezdett, amikor napvilágra került a kormány terve, miszerint indiai állampolgárságot adnak a 2015 előtt Bangladesből, Pakisztánból és Afganisztánból vallási üldöztetés miatt elmenekült buddhistáknak, szikheknek és keresztényeknek, a muszlimokat azonban kizárják a könnyített honosítási eljárásból. A békés tüntetéseket szikhek, keresztények, illetve hinduk tömegei is támogatták. Hindu szélsőséges csoportok azonban megtámadták a tüntetőket, legkevesebb 40 muzulmán meghalt az összecsapásokban, 200-an pedig megsebesültek. Az ügyet azóta sem vizsgálták ki. Mint ahogy azt sem, amikor Delhi utcáin rendőrök muszlim fiatalokat bántalmaztak, az indiai himnusz éneklésére kényszerítették őket, hogy bizonyítsák hazafiságukat. Az egyik áldozat belehalt a verésbe.

Nemcsak a szélsőséges csoportok tagjai érzik magukat bátorítva a kormány magatartása által, hanem a média, a bíróságok, az oktatási intézmények is. Az állam és a politikum szemében többet érnek a szent állatként tisztelt tehenek, mint az indiai muzulmán emberek.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy 2019-ben az indiai kormány puccsszerűen megszüntette Kasmírnak a föderatív struktúrán belüli államiságát. A muszlim többségű területet egyszerűen szövetségi irányítás alá vonták. A kormány ugyanis rossz szemmel nézte, hogy Kasmír különleges jogosultságokat élvezett, amelyek meggátolták más népcsoportok tömeges betelepítését.

Célkeresztben a keresztények is

A muzulmánok mellett a keresztény indiaiak is üldöztetésnek vannak kitéve. Átlagban hetente tíz atrocitás történik keresztény papok, hívők vagy templomok ellen. Keresztrombolások, szerzetes nővérek megerőszakolása is napirenden van, ahogy a szertartások megzavarása is. A támadások a keresztény ünnepek közeledtével szaporodnak meg igazán.

Csak 2017-ben 351 feljelentés történt, sok esetben azonban a rendőrség megtagadja a jegyzőkönyv felvételét, illetve gyakori, hogy az áldozatok az őket érő – olykor hatósági – fenyegetés hatására nem mernek feljelentést tenni. Az Open Doors nevű keresztény emberi jogi szervezet jelenése szerint India a 11. legveszélyesebb ország a keresztények számára. A hindu állam elé csak olyan kevéssé kiforrott polgári demokráciák kerültek, mint Észak-Korea, Szomália, Líbia, Eritrea, Jemen, Nigéria, Pakisztán, Szudán, Irán és Afganisztán. Az államot, a kormányzó BJP pártot és annak első emberét, Modi miniszterelnököt itt is súlyos felelősség terheli. Modi 2014-es hatalomra jutása előtt, 2013-ban ugyanis India még a keresztényellenes szégyenlista harmincegyedik helyén állt.

A keresztény és muzulmán közösségeket egyaránt sújtja az úgynevezett áttérésellenes törvény. Egyelőre a huszonnyolcból államból csak nyolcban alkalmazzák a jogszabályt, de a szám folyamatosan nő. A törvény betűje elvileg az erőszakos térítést tiltja, de megfogalmazása tág teret ad a hindu tisztviselőknek arra, hogy saját hatáskörben határozzák meg, milyen esetekben valósul meg az erőszakos áttérítés bűntette.

A hatóságok kreativitására kiváló példát szolgáltat az angol nyelvű Persecution keresztény portál beszámolója. Cshatar Szingh Katre tanítót 2021. január 27-én letartóztatták a rendőrök, amiért lánya sikeres egyetemi felvételijéért hálaadó imát szervezett. Mielőtt azonban a szertartás elkezdődött volna, a rendőrség három jelenlévőt őrizetbe vett. A vád szerint a tanító ravasz módon becsalogatta vendégeit az összejövetelre, ahol rájuk kényszerítette saját vallását.

A törvény kimondja azt is, hogy a keresztény vagy muzulmán hitre való áttérés előtt az érintettnek legalább 60 nappal a szertartás előtt jeleznie kell szándékát az illetékes állami hatóságoknak. A vallási vezetőket, akik ezeket a szertartásokat vezetik, szintén bejelentési kötelezettség terheli. A mulasztás háromtól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, illetve jelentős összegű pénzbírsággal sújtható. Mivel a helyzet mérlegelése mindig a helyi tisztviselőkre van bízva, gyakorlatilag bárki elítélhető vagy eljárás alá vonható, akit erőszakos térítéssel meggyanúsítanak.

Néhány éve egy BJP-t támogató militáns hindu csoport tagjai a rendőrségre hurcoltak egy 22 éves hindu nőt, amiért az muzulmán férfihoz ment feleségül. A rendőrök a nőt azonnal állami otthonba küldték, férjét pedig az áttérésellenes törvényre hivatkozva letartóztatták. A nő a fogságban elvetélt, férjével pedig csak hosszú idő után találkozhatott újra, amikor a bíróságon eskü alatt tanúsította, hogy önszántából ment a muzulmán férfihoz.

Emberi jogi szervezetek jelentése szerint az erőszakos áttérítésekről gyakran rémhírek terjengenek a lakosság körében, forrásaik sok esetben a BJP tisztviselői. Ezek alapozzák meg a szélsőségesek támadásait is. Ha pedig meghal néhány keresztény, a kormánypárti tisztviselők felelőssége fel sem merül. A keresztények és a muszlimok mellett az indiai állam sok más kisebb népcsoport, kaszt és felekezet jogait tiporja lábbal, mindezt a nyugati világ óvatos kritikája kíséretében.

Kényes egyensúly

Mindig is konfliktusos társadalom volt az indiai, magyarázza a helyzetet Háda Béla, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének kutatója.

– A kormányzatnak rengeteg partikuláris érdeket kell összehangolnia az állam működtetése érdekében – részletezi a szakértő. A hindu nacionalizmus ősatyái a lakosság 80 százalékát egyetlen nemzeti, kulturális közegbe integrálták, kitaszítva ebből az idegennek tekintett civilizációs örökséget ápoló vallási kisebbségeket, elsősorban a muszlimokat, illetve a keresztényeket. Indiában valamilyen szempontból minden polgár valamelyik kisebbségi csoporthoz tartozik, hiányzik ugyanis az országból az európai értelemben vett etnikai többség. A különböző, etnikai vonásokat is hordozó csoportokat az indiai nemzet nyelvi alcsoportjainak tekintik, amelyek a szövetségi államokon belül önrendelkezést élveznek. A vallási kisebbségek ügye mentén keletkeznek valódi törésvonalak a társadalomban; a szakértő szerint a pogromokat jellemzően alacsonyabb szinten szervezik, az állam legfeljebb szemérmesen elfordítja a fejét, és védi a hozzá lojális csoportok érdekeit.

– Vannak olyan típusú szembenállások, amelyekkel a politikai elit tagjai érzelmileg azonosulnak, de praktikus szempontból inkább elutasítják az erőszakot. Sok esetben viszont nem tudják megakadályozni a szélsőségesek támadásait a kisebbségek ellen, mert azzal elveszítenék a lakosság támogatását – mondja a kutató. Példaként a keresztényüldözéseket említi:

– A keresztények helyzete azért is különleges, mert nem kötődnek egyetlen rivális hatalomhoz sem, ellenben azokhoz az országokhoz igen, amelyekkel India jóban szeretne lenni.

A kormányzat tehát nem érdekelt a keresztényellenes érzelmek szításban, de nem kelhet a kisebbségi csoportok védelmére sem, mert azzal a hozzá lojális hindu szélsőségesek szimpátiáját tenné kockára.

Háda Béla hozzáteszi, bizonyos esetekben az etnikai indíték nélküli, például a nők elleni erőszakot sem képesek úgy kezelni a hatóságok, mint ahogy elvárható volna. Nagy szerepet játszik ebben a kéz kezet mos elve, azaz a társadalom egész szövetét átható korrupció. A kutató rámutat arra is, hogy a kasztok alapján történő megkülönböztetés is fennmaradt, dacára a nyugat típusú jogrendszernek.

– A dalitok, azaz a páriák 200 millió fővel a lakosság 16 százalékát alkotják. Jogi megkülönböztetésüket a törvény tiltja, a mindennapi szociális gyakorlatban azonban a diszkrimináció tovább él.

India kétségtelenül nehéz történelmi örökséget cipel a vállán, a kormány számára pedig a kényes egyensúly megőrzése a prioritás. Ám hogy a Nyugat Indiának mindezt megbocsátja, míg más országok, például Kína saját belső konfliktusaik kezelése nyomán szankciókat és démonizálást kénytelenek elviselni, az minimum kettős mércének tűnik.