A hitvédelem harcosa

A megalkuvásmentes katolicizmus nagy pápáját ünnepli az egyház augusztus 21-én. Szent X. Piusz 1835-ben született az itáliai Riesében 1835-ben. 1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban, káplánként szolgált Tombolóban, plébános volt Salzanóban, majd kanonok, szemináriumi tanár, püspöki helynök lett Trevisóban. A keresztényszociális gondolkodást megalapozó XIII. Leó pápa 1884-ben mantovai püspökké nevezte ki, tíz évre rá bíborossá kreálta. 1903. július 20-án XIII. Leó elhunyt, augusztus 4-én Giuseppe Melchiorre Sarto bíborost választották az egyház 257. pápájává. X. Piusz néven lépett trónra, mint mondotta, abban bízva, hogy „mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Piusz nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az egyházat.”

A tévelygések ellen

X. Piusz pápa figyelme az egyház belső életére irányult, célul tűzte ki, hogy „mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.” A megújító szándék azonban nem azt jelentette, hogy az egyház – lényegét megtagadva – a liberális korszellemhez igazodik. Épp ellenkezőleg:

X. Piusz reformpolitikája a szó valódi értelmében reformálás, vagyis visszaalakítás, újjáépítés volt, a krisztusi tanításhoz való visszatérés jegyében.

Bizonyos formalista megszokásokat átalakított, új lendületet adva az egyháznak, közelebb hozva püspökségeket a plébániákhoz. Meggyőződése volt, hogy a papoknak meg kell szentelődniük, ha hitelesen akarják közvetíteni Isten igéjét. Szívügye volt a méltó, emelkedett egyházi zene, különösen a hagyományos gregorián. Ezek ápolására egyházzenei főiskolát indított Rómában. A liturgiai tévelygések felszámolása érdekében újra kiadatta az V. Piusz pápa által 1570-ben közzétett egységes Római Misekönyvet (Missale Romanum), mely 1969-ig, a II. Vatikáni Zsinat által bevezetett új, lecsupaszított liturgia életbe lépéséig érvényben volt, és amely alapján – bár jelentős korlátozásokat elszenvedve, de – ma is érvényesen misézhetnek az egyház papjai.

Szembeszállt a liberális korszellemmel

X. Piusz pápa felismerte a liberális korszellemből fakadó modernista ideológiák pusztító veszedelmét, és határozottan szembeszállt ezekkel az egyházat is fertőző tévtanokkal. 1907. szeptember 8-án kiadott Pascendi Dominici Gregis (Legeltessük az Úr nyáját) kezdetű enciklikájában erőteljes tónusban ítélte el ezeket. Ami azt illeti, megdöbbentő, hogy

a több mint száz évvel ezelőtt kifejtettek nemhogy semmit sem veszítettek időszerűségükből, hanem hatványozottan igazak.

„Jézus Krisztus első kötelességül jelölte ki azt, hogy féltékeny gonddal őrizzük a hagyományos szent hit kincseit és a tévesen nevezett tudomány kijelentéseiben és ellentmondásaiban szereplő elvetemült újdonságokat visszautasítsuk (…) ebben a mostani végsőkig elvetemült korban különösen megnőtt Jézus Krisztus keresztje ellenségeinek száma, akik, merőben új és fölöttébb álnok módon megsemmisíteni iparkodnak az Egyház életerejét, sőt ha tudnák, alapjaiban semmisítenék meg magát Krisztus országát. Ezért nem szabad tovább hallgatnunk, ha nem akarunk hűtlennek látszani legszentebb kötelességünk iránt, és ha nem akarjuk, hogy azt a szelídséget, amellyel eddig éltünk azt remélve, hogy az érintettek jobb belátásra jutnak, ne kötelességmulasztásunknak tekintsék. (…) Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az, hogy ma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk. Elrejtőznek – és ez igen élénk félelem és aggodalom oka – magának az Egyháznak a kebelében és szívében, s annál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltan azok. (…) Az Egyház megújítóiként tolják előtérbe magukat, akik zárt falanxokban, merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jézus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, amelyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerű és tiszta emberségig” – olvassuk a modernista tévtanokat és azok terjesztésének módszertanát sebészi pontossággal, aprólékos részletességgel feltáró enciklikában, melyben X. Piusz pápa azt is leszögezte, hogy

„a modernizmus foglalata minden eretnekségnek”.

Az antimodernista eskü

Mindezek miatt a szentatya 1910. szeptember 1-jén megjelent Sacrorum antistitum (nagyjából A szent őrzőkről) című motu propriójában (saját kezdeményezésre kiadott rendelkezésben)

elrendelte az antimodernista esküt (iusiurandum contra errores modernismi.)

Ennek lényege, hogy az eskütevő szilárdan hisz és elfogad „minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.” Az eskü szövege szerint Isten léte művei alapján értelemmel felfogható, az isteni tettek és próféciák a keresztény hit isteni eredetének szilárd és biztos jelei, az egyházat Krisztus alapította, és Péterre, valamint utódaira bízta. Az esküben szerepel továbbá, hogy annak megvallója az apostoloktól és az egyházatyáktól változatlan értelmezéssel áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadja,

és elutasítja az értelmezés koronkénti változásának eretnek tévtanát.

„… a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak (…) az értelemmel való valóságos elfogadása”, áll továbbá az antimodernista esküben, mely azt is előírja, hogy „… a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni, mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot. Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!”

A zsinat által eltörölve

E magasztos esküt minden felszentelt papnak le kellett tennie egészen 1967-ig – sajnos akkor VI. Pál pápa a II. Vatikáni Zsinat szellemében eltörölte, annak ellenére, hogy X. Piusz pápát 1951. június 3-án boldoggá, 1954. május 29-én szentté avatta utódja, XII. Piusz pápa, az egyház pedig augusztus 21-én tartja emléknapját.

Örökségének őrzője a Marcel Lefebvre francia érsek által 1970-ben alapított Szent X. Piusz Papi Testvérület, mely elutasítja a II. Vatikáni Zsinat számos reformját, különösen a közösség által teológiai alapon kritizált új liturgiát, a novus ordót.

Mivel Lefebvre érsek pápai tilalom ellenére diakónusokat és papokat szentelt, ezért VI. Pál pápa 1976-ban felfüggesztette, ezután számos tárgyalást követően megegyezés született a közösség tevékenységéről a Vatikánnal, de ezt végül semmisnek nyilvánították, és 1988-ban – miután Lefebvre újabb négy püspököt szentelt fel – II. János Pál pápa a négy új püspökkel együtt kiközösítette.

A kiközösítést XVI. Benedek pápa 2009-ben visszavonta, jelenleg a Szent X. Piusz Papi Testvérület tagjai érvényesen gyóntathatnak és eskethetnek, a közösség egyházjogi helyzete azonban továbbra is bizonytalan.

Annyi azonban bizonyos, hogy Szent X. Piusz pápa a rendíthetetlen hitvédő harcosok dicsőséges sorába tartozik, emlékezete különös jelentőségű ma, amikor számos más eretnekség mellett a sátánista genderelmebaj is nyíltan igyekszik befurakodni az egyházba. Szent X. Piusz pápa és a modernizmus ellen vívott harca örök érvénnyel mutat utat minden kereszténynek.