2001 novemberében Jim O’Neill, a Goldman Sachs elemzője cikket publikált „Building Better Global Economic BRICs” címmel, melynek témája Brazília, Oroszország, India és Kína gazdaságának gyors felemelkedése volt. O’Neill valószínűleg nem gondolta, hogy a fenti országok kezdőbetűiből spontán kirakott – angolul a tégla szóra utaló – mozaikszava pár év múlva önbeteljesítő jóslattá válik, és tényleges tartalmat nyerve a világ egyik legmeghatározóbb gazdasági csoportjának összefoglaló nevét fogja jelenteni.

A BRICS-országok önállóan is bravúros gazdasági eredményeket produkáltak az elmúlt évek során. Az indiai tőzsde 2001 és 2005 között 190 százalékos, az orosz tőzsde pedig 761 százalékos növekedést mutatott. Kína 2007-re Németországot, majd két évvel később Japánt megelőzve a világ második legnagyobb gazdasága lett. A 2008-ban kirobbanó gazdasági válság szintén a feltörekvők malmára hajtotta a vizet. A világméretű recesszió ellenére az ő GDP-ik meredeken növekedetek.

A számadatok feketén fehéren bizonyítják: a Nyugat gazdasági fölénye rohamosan csökken. Míg két évtizede a világ akkori vezető gazdaságait – Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Nagy-Britanniát, Japánt, Egyesült Államokat és Kanadát – tömörítő G7-ek a világgazdaság teljesítményének több mint 70 százalékát adták, addig ez az arány mára 50 százalék alá csökkent. A visszafordíthatatlan folyamatot maguk a fejlett országok is felismerték, így 2009-ben a G7-ek G20-akká alakultak át. Ezzel egy időben az Egyesült Államok által dominált Nemzetközi Valutaalap és Világbank bővítette soraiban a feltörekvő gazdaságok képviseletét és nagyobb beleszólást biztosított számukra a döntéshozatalba.

A BRICS-országok valódi öntudatra ébredése alig pár éve történt meg. Külügyminisztereinek 2006-os találkozója után az államfők 2009 nyarán ültek össze az oroszországi Jekatyerinburgban. A Vlagyimir Putyin elnökletével tartott ülésen a vezetők demokratikusabb, többpólusú politikai és gazdasági világrend kialakítását célozták meg. Egy évvel később Kína a Dél-afrikai Köztársaságot is meghívta a csoportba, így a mozaikszó végi angol többesszámot jelző kicsi „s”-betű nagy „S”-sé változott.

A Nyugatot sújtó gazdasági válság történelmi esélyt kínál a feltörekvő országok számára. Az euróövezeti válság immár túl nagy ahhoz, hogy az Egyesült Államok mentőöve elegendő legyen. 2011 októberében Brazília és Kína már jelezték, hogy megfelelő feltételek esetén hajlandóak lennének segítséget nyújtani az öreg kontinensnek. Ez azonban – elég a II. világháborút követő amerikai Marshall-segélyre gondolni – közép- és hosszú távon komoly kockázatokkal járna Európa függetlenségére nézve.

Az ígéretes mutatók ellenére a BRICS mozgástere némileg korlátozott. A feltörekvők ugyanis korántsem alkotnak egységes politikai erőt. Soraikban autokratikus és demokratikus berendezkedésű államok egyaránt megtalálhatók, melyeknek egymástól eltérő prioritásaik vannak. Noha Kínának, Oroszországnak és Indiának erős hadserege, mi több, atomarzenálja van, egyelőre egyetlen nemzetközi konfliktusban sem voltak képesek olyan határozottan fellépni, mint például Franciaország vagy Nagy-Britannia, mikor a NATO vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást adott rá. Más kérdés persze, hogy a fenti nyugati hatalmak érthető módon nagyobb indíttatást éreznek a nyugat által dominált szervezetek határozatainak betartatására, mint azon feltörekvő országok, amelyeknek ezen szervezetekben továbbra is csak a másodhegedűs szerepe jut.

Megoldást számukra a NATO-val és az ENSZ BT-vel minden téren párhuzamosan működő, azok funkcióit lefedő szervezetek megalapítása lehetne. A feltörekvő országok esetében azonban éppen egymással szembeni ellenérdekeltségeik miatt erre igen kevés esély van. Elég csak a hagyományos indiai–kínai, vagy épp orosz–kínai rivalizálásra gondolni, hogy belássuk: a BRICS-tagállamoknak sok esetben éppen nyugati szövetségre van szükségük ahhoz, hogy egymással való konfliktusaik során érvényesíteni tudják egyéni érdekeiket.

Ilyen téren a BRICS-országok az euróövezet fő problémájának fordítottjával küszködnek. Míg az Európai Unió alapvetően politikai szervezet, melyet a tagok gazdasági ellenérdekeltségei gyengítnek, addig a BRICS alapvetően gazdasági csoport, melyet a tagországok politikai érdekei közti különbségek kötnek gúzsba. Mindezek ellenére a feltörekvők nagy terveket dédelgetnek.

Április eleji, Új-Delhiben tartott csúcstalálkozójukon a BRICS-tagok szándéknyilatkozatot tettek, miszerint középtávon az egymás közti – jelentős részt dollárban és euróban folyó kereskedelmüket – saját nemzeti pénznemeikben kívánják folytatni. A belső piac kialakításával gyakorlatilag kiküszöbölnék a Nyugatot sújtó gazdasági válságnak az ő gazdaságaira gyakorolt negatív hatásait. A BRICS-országok saját belső pénzpiacának létrehozása a várakozások szerint a jövőben akár közös kereskedelmi valuta bevezetését is eredményezhetné, mely olyan szerepet tölthetne be, mint a Nemzetközi Valutaalap SDR-e. Egy, az euróhoz hasonló közös pénznem bevezetésére ugyanakkor egyetlen komoly elemző sem fogadna. Abban az esetben viszont, ha a meghirdetett tervek megvalósulnának, és a BRICS valutaalapját valóban aranytartalékok adnák, a dollár jelenlegi vezető szerepe egy csapásra megszűnne. Ez azonban még a jövő zenéje.

A BRICS előtt addig még számos kihívás áll. Az első igazi, egységüket próbára tevő esemény éppen idén jön el. A Világbanknál ugyanis 2012 első felében választank új elnököt a leköszönő Robert Zoellick helyére. A pozíciót eddig mindig az Egyesült Államok jelöltje töltötte be. Ezúttal azonban Washington a Dél-koreai Jim Yong Kimet jelölte a pozícióra.

Guido Mantega brazil pénzügyminiszter ezzel szemben azon vélekedésének adott hangot, hogy a fejlődő országoknak a maguk jelöltjét kellene a pénzintézet csúcsára juttatniuk. Ilyen módon a világbanki elnökválasztás jó próba lesz a BRICS számára, hogy képes-e az érdekkülönbségeken felülemelkedve kompromisszumra jutni és egységes erőként fellépni.

Sayfo Omar