A Vatikán internetes szerverei ellen is támadást intézett az Anonymous. Aktivistáik az akciót a „kizárólag haszon hajtotta egyház abszurd és anakronisztikus tanítására” való válasznak minősítette.

A csoport korábban számos pénzintézet és destruktívnak ítélt szekta internetes oldalát bénította meg, az amerikai védelmi miniszter pedig az al-Kaidánál is veszélyesebb csoportnak nevezte a hacker szabadcsapatokat.

Az Anonymous név békeidőkben az internetes fórumok névtelen hozzászólóit jelölte. Innen bontakozott ki a mai híres-hírhedt online mozgalom, fiatal hackerek egy körülhatárolhatatlan nemzetközi csoportja. Az aktivisták nyilatkozatai szerint ők nem szervezet, nincsenek vezetőik, mint ahogy hivatalos tagjaik sincsenek. A nyilatkozatokat bárki írhatja, a célpontot bárki felvetheti, majd utána a többi anonim aktivitásán múlik az akció sikere.

Első sikereiket a Szcientológia Egyház, illetve különféle pedofil tartalmakat hordozó oldalak elleni támadásaikkal érték el még 2008-ban. Más alkalmakkal zsarnoknak ítélt országok és személyek így, Moammar al-Kadhafi volt líbiai vezető érdekeltségeit vették tűz alá. Akcióik másik részét azon személyek és szervezetek megregulázása jelenti, akik megítélésük szerint az internetes szabadságot kívánják korlátozni. Támadásokat intéztek és sikerrel bénították meg a Paypal, a MasterCard és Visa oldalait. 2010-ben egy internetes kalózkodásellenes brit ügyvéd oldalát bénították meg, és tették elérhetővé levelezését. 2012. január 19-én az FBI, illetve az amerikai Igazságügyi Minisztérium oldalait bénították meg válaszul arra, hogy a két szerv bezáratta a Megaupload nevű megosztó-oldalt.

Az Anonymous példájából tökéletesen látszik, hogy az internet által kínált globális nyilvánosság egy olyan új helyzetet teremt, ahol a hagyományos összeesküvés-elméletek és elemzések csődöt mondanak. Noha az anonimok céljai világosnak tűnhetnek – a valós és virtuális szabadság védelme –, a tagok nem alkotnak egységes internacionálét. Különböző kultúrák és társadalmak gyermekeiként szocializációjuk, pláne demokrácia-felfogásuk szükségszerűen különbözik. Nem is beszélve arról, hogy a tagok többsége vélhetően meglehetősen fiatal, így véleményük és politikai hovatartozásuk még folyamatosan formálódik. Tehát a valódi összekötő kapocs közöttük nem egy eszme vagy ideológia, hanem csupán az informatika iránti rajongás.

A szcientológusok, illetve a pedofilok elleni támadásaik nyomán sokan a globális lelkiismeret romantikus lázadását ünnepelték az Anonymousban. Való igaz, az irreguláris hackerregiment olyan tettet hajtott végre, amire a komoly pénzekből működő kormányok és bűnüldöző szervek évekig képtelennek bizonyultak.

Hiba lenne azonban kizárólag egyes akciók nyomán véleményt alkotni az Anonymousról. Megítélni jelenségszinten kell az ügyet, nem pedig az egyes célpontok alapján. Ezt a hibát ugyanis már egyes politikusok is elkövették. Amikor az Európai Unió január végén elfogadott egy, a szellemi tulajdon védelméről szóló törvényt, tiltakozásul lengyel Európai parlamenti képviselők egy csoportja az Anonymous által is használt Guy Fawkes-álarcokban adott hangot nemtetszésének.

Kérdéses azonban, hogy ugyanazok a képviselők hithű katolikusokként ugyanilyen lelkesek-e a Vatikán-elleni támadás után is. A dilemma ahhoz hasonlít, ami a graffitik körül bontakozott ki, miszerint: kell-e büntetni a falfirkákat, és egyenlő módon kell-e büntetni azt, aki a nekünk tetsző, illetve számunkra unszimpatikus politikusokat gyalázza a házfalakon.

Az Egyesült Államok illetékesei már letették voksukat az ügyben. Március eleji nyilatkozatában az FBI igazgatója, Robert Mueller bejelentette: a terrorizmussal egyenrangú veszélyként kezelné a kiberbűnözést. A szigor azonban már korábban is megvolt. A szcientológia elleni 2008 januári támadásba egy Iowa állambeli diák is csatlakozott kollégiumi szobájából. Pár nappal később az FBI ügynökei kopogtattak a diák ajtaján. Los Angelesbe vitték, ahol egy bíróság egy év börtönre és a teljes anyagi kár megtérítésére kötelezte. A szcientológusok kára 20 ezer dollár volt.

A bírákat az a tény sem enyhítette meg, hogy a támadásban összességében több százezer aktivista vett részt. Az efféle drasztikus fellépések következményei egyelőre még nem ismertek. Egyrészt ugyanis erősíthetik a fiatalok autokrácia-ellenességét, másrészről viszont hatékony módjai lehetnek a támadások elleni harcnak. Hiszen a korábban játéknak, heccnek hitt kalandok így véresen komollyá válnak. A digitális érában magukat mindenhatónak hívő fiatalok szembesülnek a való világgal. Noha a harc a digitális térben folyik, a retorzió nagyon is valós. Amikor ki kell fizetni a bírságot, nincs „kifogyhatatlan pénz”, amikor pedig a rendőrség dörömböl az ajtón, nem lehet visszatérni egy korábbi mentett játékálláshoz és újrakezdeni a dolgokat.

A történelem tanulsága szerint a szervezettség mindig legyőzi az anarchiát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a digitális hadviselésnek nincs jövője. Nagyon is van. A zászló azonban nem az Anonymous hackerek anarhikus szabadcsapatainak, hanem a nagyon is reguláris állami cyberregimenteknek áll. Azoknak a kínai, orosz, amerikai, izraeli vagy épp iráni informatikai zseniknek, akik az adott államok megbízásából hajtanak végre műveleteket. Számos stratéga szerint a jövő háborúit nem hagyományos fegyverekkel, hanem számítógépekkel fogják megvívni. És ez nem is annyira a tudományos fantasztikus mozik által mutatott távoli jövő, ugyanis a harc már elkezdődött.

2011 decemberében nem az Iráni légvédelem, hanem a perzsa hackerek kényszerítettek földre egy pilóta nélküli amerikai kémrepülőgépet. Ugyancsak az elmúlt évben – vélhetően – amerikai és izraeli informatikusok szabadítottak számítógépes vírust az iráni atomcentrifugákat koordináló gépekre, hónapokkal visszavetve a perzsa atomprogramot.

A 2008-as orosz–grúz háború szintén egy Grúzia-elleni hackertámadással indult, mely megbénította a grúz kormányzat és pénzügyi intézetek oldalait. Noha a kár nem volt tartós, a kezdeti kommunikáció megzavarására bőven elegendőnek bizonyult. Moszkva tagadta, hogy bármi köze lenne a támadáshoz. Nem így egy évvel korábban, mikor az orosz–észt vitát követően egy moldvai oroszbarát szervezet hackerei bénították meg a balti ország több hivatalos weblapját is. Noha nem látványos a cyber-fegyverkezés, már javában folyik. 2009 óta a kínai hadseregnek informatikusokból toborozott hadosztálya is van, az amerikai nemzetbiztonsági hivatal (National Security Agency) pedig az ezredforduló óta külön osztályt működtet a külföldi számítógépes támadások kivédésére, illetve az esetleges válaszcsapások kivitelezésére.

Azt hihetnénk, hogy a digitális hadviselés emberbarát módja a háborúzásnak. Az atomerőművek, elektromos hálózatok megbénítása azonban közvetett módon ugyanúgy emberéleteket követelhet, mint a hagyományos hadviselés. Nem beszélve arról, hogy a cyber-hadviselésnek egyelőre még nincs etikai kódexe, így nincs garancia arra, hogy egy heck-offenzíva ne vonna maga után tényleges fegyveres választ. A Pentagon már 2001 májusában bejelentette, hogy bármiféle külföldről jövő számítógépes támadást háborús tettként értékelnek. 2011 októberében Leon Panetta amerikai védelmi miniszter azon vélekedésének adott hangot, miszerint a követező Pearl Harbor akár egy cybertámadás is lehet. A hasonlat meglehetősen veszélyes és kétértelmű.

Mint ismeretes, a Pearl Harbor elleni japán támadás jelentette a casus bellit Washington számára a csendes-óceáni hadszíntér megnyitásához a II. világháborúban. Számos történész viszont máig úgy véli, hogy az akció valójában megrendezett színjáték volt, azért, hogy az Egyesült Államok hadat üzenhessen egy rivális hatalomnak. Egy digitális támadó még egy öngyilkos merénylőnél is kevesebb nyomot hagy maga után. Ha pedig mégis, az a laikus közönség előtt könnyen manipulálható. Félő, hogy jövő cyber-hadszínterein bármely hatalom megrendezheti a maga Pearl Harborját.

Sayfo Omar