Erősödnek a bevándorlásellenes erők Európában
A lázadás megkezdődött
2023-ban valami elindult Európában. Egyre többen észlelik a tömeges migráció és a párhuzamos társadalmak veszélyeit és látják igazoltnak a európai bevándorlásellenes jobboldal évtizedes tételeit. A liberálisok pánikba estek, és a már most sem létező „törékeny multikulturális egyensúlyt” félik.
Pánik futott végig az európai liberális eliten, amikor Geert Wilders, a holland Szabadságpárt (PVV) vezetője végre „révbe ért”, és megnyerte a november végi parlamenti választásokat. A Politicóban és más meghatározó liberális lapokban hosszas elemzésekben riogattak Európa jobbratolódásáról, egy magát megnevezni nem kívánó brüsszeli politikus pedig egészen odáig ment okfejtésében, hogy szerinte a jobboldali sikerek taszíthatják polgárháborúba a kontinenst.
A Nyugat-Európában kialakuló párhuzamos társadalmak közt a jövőben éppenséggel valóban kitörhet polgárháború, csakhogy az ok és az okozat józan ésszel nézve fordítva van, mint a liberális Renew pártcsalád pánikba esett képviselőjének fejében. Az idézett Politico-cikk gondolatmenete szerint Franciaországban például törékeny, de működőképes multikulturális egyensúly van, amit az úgynevezett szélsőjobb meg akar torpedózni. Eszerint amikor a Nemzeti Tömörülés vezetője, Marine Le Pen az antiszemitizmus ellen tüntet, az sem pártja konszolidációjának a jele, hanem valami egészen ravasz megtévesztés része.
A fenti gondolatmenet rokonítható azzal a nagyon tanulságos tendenciával, amikor a 2015-ös terrortámadások után nyugati zöldpárti és liberális képviselők teljesen komolyan arról értekeztek, hogy a legégetőbb veszély a szélsőjobb megerősödése. Nem pedig az, hogy európaiak százait robbantják fel, lövik agyon, késelik meg.
Wilders győzelme kapcsán a legtöbb elemzésben olvasható, hogy szerepe volt benne a Nyugat-Európa-szerte jellemző palesztinpárti tüntetéseknek, amelyek azután kezdődtek, hogy októberben a Hamász megtámadta Izraelt. A bevándorlásellenes, jobboldali pártoknak Európa-szerte valóban kapóra jöttek ezek az események, hiszen anélkül, hogy ők bármit is tettek volna, jelenlegi és potenciális választóik mindennap az utcán vagy a hírekben láthatták, hogy jellemzően bevándorló-hátterű emberek tömegei tüntetnek, a megmozdulások pedig gyakran erőszakosak. Ráadásul nem valamiféle belpolitikai okból vonultak utcára, hanem egy Európán kívüli konfliktus miatt. Persze az európaiak jó része is szívesen tüntet a világ valamely háborújában állást foglalva, de könnyen észrevehették azért, hogy nem mindenkit az fűtött, hogy túlzónak tartja az izraeli ellencsapást, és sokallja a civil áldozatok számát, hanem az, hogy egyetért a Hamász céljaival és – ami különösen lényeges ebből a szempontból – a módszereivel. Ezen a ponton pedig tanácsos elgondolkodnia az európai közvéleménynek, hogy mennyire mentek félre az évtizedek óta tartó tömeges bevándorlást kísérő integrációs törekvések, és ez milyen veszélyt jelent ránk.
A jobboldali pártoknak – ahogy fentebb írtuk – mindez azért jött kapóra, mert a Szabadságpárt vagy a Nemzeti Tömörülés évek, évtizedek óta következetesen ugyanazt mondja a bevándorlás kérdésében. Vannak persze árnyalatok, konszolidációs törekvések, változó álláspontok, de a gyökere mégiscsak az az egésznek, hogy elutasítják a bevándorlást. Ezzel építenek mások mellett annak a munkásosztálynak a támogatására is, amely joggal érzi úgy, hogy a nyugati baloldal magára hagyta a különböző szexuális és egyéb kisebbségek kedvéért.
A problémákat tehát nem a jobboldal idézi elő, vagy legalábbis nagyítja fel, a problémák már régóta velünk vannak és látszanak. Franciaországban valójában nincs törékeny multikulturális egyensúly, és ezt minden egyes alkalommal magunk is láthatjuk, amikor valamilyen okból randalírozással, gyújtogatással, városok szétverésével járó lázongások indulnak ki a migránsnegyedekből – és újabban már nemcsak a nagyvárosokban, hanem vidéken is.
Írország esetében is – ahol a helyiek rendőrökkel csaptak össze, miután egy bevándorló késsel támadt civilekre – a szélsőjobboldali veszély miatt kongatják a vészharangot, mintha a tömeges bevándorlás és az ír munkásosztály problémái miatti feszültség nem volna önmagában is megoldandó probléma, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni azzal a felkiáltással, hogy még a végén a szélsőjobb profitál belőle. Egyszerű volna kifogni a szelet a jobboldal vitorlájából, csak ahhoz olyan radikális változásokra lenne szükség az európai politikában, például a bevándorlás terén is, amire a balliberális politikai elit nem hajlandó.
A 2023-as év valóban több helyen is jobboldali sikert hozott, és kirajzolódik egy tendencia, az elemzések egy része ismét vaskos túlzásokba esik. Olaszországban 2022 végén alakult jobbközép kormány Giorgia Melonival az élén. A magyar vezetőkkel szimpatizáló, markánsan jobboldali Itália Fivérei (FdI) párt elnöke kormányfőként abba a helyzetbe került, hogy az Európai Unió zsarolással és nyomásgyakorlással rá tudja szorítani, hogy áldozatokat vállaljon migrációs politikája és más, számára fontos ügyek képviseletéért cserébe. Erre utal az is, hogy a Meloni-kormány egyértelműen Kijev mellett foglalt állást az ukrajnai háborúban, holott saját szövetségeseire és általában az olasz politikára nem jellemző az oroszellenesség, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ölelgetése nem olyasmi, ami szervesen következne az FdI eszmerendszeréből és politikai környezetéből. Nyilvánvaló nyugati nyomás van amögött is, hogy Olaszország kilép a kínai Övezet és út kezdeményezésből.
Jobboldali siker született Görögországban és Finnországban is 2023-ban, a német tartományi választásokon jellemző volt az Alternatíva Németországnak (AfD) erősödése, Ausztriában pedig az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) erősödik folyamatosan. A legnagyobb érdeklődés azonban kétségkívül Hollandiára irányul. Spanyolországban elmaradt a várttól a jobboldali Vox szereplése, Portugáliában azonban folyamatosan erősödik a hasonló beállítottságú Chega.
Nehéz hullámról beszélni azért is, mert a jobboldali pártok nem egy pártcsaládba tartoznak. Ha már kormányon vannak, akkor persze ennek nincs akkora jelentősége, a jelenleg független Fidesz kormánya is kiválóan szót ért mind a Meloni vezette Európai Konzervatívok és Reformisták, mind pedig a Nemzeti Front, mind a holland és az osztrák Szabadságpárt fémjelezte Identitás és Demokrácia csoporttal. Csakhogy a megosztottság önmagában is jelzi a véleménykülönbségeket, az Európai Parlamentben pedig komoly tétje is van, ki milyen frakcióban ül, és az mennyire erős. Az ukrajnai háború, valamint a Kínával szembeni nyugati politika is azon ügyek listáján van, amelyek kapcsán véleménykülönbségek jelentkezhetnek, az ugyanakkor meghaladott balliberális toposz, hogy a jobboldali pártok „nemzeti önzésük” miatt eleve alkalmatlanok volnának az együttműködésre. Egyre több ugyanis az olyan kérdés, ahol európai, de minimum regionális szintű összefogásra van szükség.
Paradox módon, miközben a jobboldali vezetők megválasztása ellen érvel a fenti logikával, azt sem mulasztja el megjegyezni a nyugati sajtó, hogy az Európa-szerte elharapódzó jobboldali tüntetéseknek van egyfajta transznacionális jellegük. A médiában meg is találták, éppen kit hibáztatnak azért, hogy a jobboldal képes országokon átívelő módon megszervezni magát és kapcsolódási pontokat szerezni.
A liberális baloldal a demokrácia ellenségének kiáltotta ki a Tesla-alapító milliárdost, Elon Muskot, amiért megvette a – később általa X-re keresztelt – Twittert, és elkezdte felszámolni a jobboldali, konzervatív szereplőkkel szembeni cenzúrát. Szeptemberben az Identitás és Demokrácia frakció Elon Muskot jelölte az Európai Parlament emberi jogi elismerésére, a Szaharov-díjra. Nem valószínű, hogy az EP politikai mainstreamje melléje áll, de maga a kezdeményezés is hírértékű. Giorgia Meloni meg is hívta Elon Muskot Olaszországba, hogy vegyen részt pártja nagyrendezvényén.
