A lázadások évtizede

Objektívan nézve a 2010-es évtized az emberiség történetének eddigi legjobb időszaka volt. A gyógyszeripar fejlődésének, az élelmiszeriparnak és logisztikának köszönhetően a gyermekhalandóság az egy évtizeddel ezelőtthöz képest világszinten harmadával csökkent, a születéskor várható élettartam pedig átlagosan 72 év fölé kúszott. Az általános életszínvonal is nőtt, az elmúlt tíz év minden napján 158 ezer ember emelkedett ki a mélyszegénységből, így az 1980-as évek 40 százalékához képest a Föld lakosságának már csak kevesebb mint 15 százaléka él a létminimum alatt, miközben 2019-re a világ lakosságának már a fele elérte a középosztálybelinek mondható életminőséget. Noha egyelőre csak a gazdagok számára, de gyógyíthatóvá vált az AIDS, emellett az olcsó oltásoknak és gyógyszereknek köszönhetően számos fertőző betegséget sikerült visszaszorítani.

A jólétnek azonban súlyos ára lett. A Föld lakossága átlépte a 7,5 milliárd főt, a természet pedig megsínylette az emberek életminőségének javulását. Becslések szerint immár 165 millió tonna műanyag úszik az óceánokban, egy 2019-es ENSZ-jelentés szerint pedig egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kihalás. Az évtizedet a környezeti pusztulás kérdése mellett a vele szorosan összefüggő klímaváltozás ügye is végigkísérte. Ennek kapcsán tudományos és ideológiai harc bontakozott ki akörül, hogy milyen mértékben írandó a Föld felmelegedése az emberi tevékenység számlájára. Berlintől Pekingig több kormány is megkezdte a megújuló energiákra való átállást, és egyre szélesebb körben terjedtek el a hibrid és az elektromos autók. Mindezek ellenére az évtized közepére a világ olajtermelése napi 93 millió hordóval minden korábbi rekordot megdöntött. A palaolaj kitermelésének megkezdésével az Egyesült Államok – Oroszországot és Szaúd-Arábiát megelőzve – a világ első olajkitermelőjévé lépett elő.

A hőmérő mindenesetre nem hazudik: az ENSZ Meteorológiai Világszervezetének jelentése szerint a 2010–2019 közti időszak volt a legforróbb tíz év, mióta elkezdték a rendszeres méréseket, a 2015 és 2019 közötti időszak pedig ezen belül is a legmelegebb öt év volt. 2019-ben 195 ország kormánya fogadta el az ENSZ klímajelentését, amely szerint egy évszázadon belül rá sem lehet majd ismerni a bolygóra. A felmelegedés miatt minden korábbinál nagyobb ütemben folytatódott a sarkköri jégtakaró visszahúzódása, így nagyhatalmi versengés indult meg a jég alól előbukkanó ásványkincsekért és hajózási útvonalakért. A klímaváltozás és népességrobbanás kezeletlen hatásai pedig tömeges migrációt és más olyan társadalmi folyamatokat gerjesztettek világszerte, amelyek a politikára is hatással voltak.

A gazdasági válság és népvándorlások árnyékában

A klímaváltozás okozta kihívások mellett az évtizedet a 2008-as válság hatásai is végigkísérték. Európa déli részén a megszorítások és a Brüsszellel való hadakozás eredményeképp előretörtek a rendszerellenes erők: Görögországban 2015-ben a radikális baloldali Sziriza koalíciója került hatalomra, Spanyolországban a Podemos növelte népszerűségét, Olaszországban pedig 2018-ban az Öt Csillag Mozgalom vált kormányzó erővé. Közben a gazdasági válsággal fokozódott a kelet-európai munkaerő Nagy-Britanniába áramlása, ami Brüsszel válságkezelésben tanúsított tehetetlenségével együtt a UKIP felemelkedését eredményezte, és megerősítette a brit EU-szkeptikus konzervatívokat. 2016-ban aztán a brit polgárok megszavazták a brexitet, mely azóta a kontinens tragikomédiába forduló szappanoperája lett. A Nyugat gazdasági nehézségeit tetőzte, hogy ebben az évtizedben vált nyugdíjaskorúvá az 1940-es és 50-es években született „baby boomer” generáció, kihívás elé állítva a jóléti államok nyugdíjrendszerét.

A gazdasági válság elhúzódó hatása máshol ennél is súlyosabb következményekkel járt. A globális kőolajfogyasztásnak és a nyersolaj árának drámai visszaesése jelentős hiányt okozott az olajtermelő országoknak, köztük Oroszországnak, Iránnak, az arab államoknak és Venezuelának. Ezzel párhuzamosan a korábbinál óvatosabbá váltak a nyugati befektetők, és megkezdték a kivonulást a feltörekvő országokból, köztük Ukrajnából, Dél-Afrikából, Törökországból és Venezuelából.

A politikai válság nem maradt el. 2013-ra Viktor Janukovics kormánya pénzszűkébe került, és miután az Európai Unió csak szigorú feltételekkel folyósított volna kölcsönt, az ukrán államfő visszamondta a Brüsszellel kötött társulási szerződést, és Moszkvához fordult. Hamarosan tüntetések robbantak ki a kijevi Majdanon, és kibontakozott az eseménysorozat, amely a Krím orosz annektálásához, valamint a kelet-ukrajnai válság kiszélesedéséhez vezetett.

Venezuelában véget ért a Hugo Chávez által megvalósított szocialista jólét, az ország pedig rálépett arra a politikai útra, melynek eredményeként az évtized végére hárommillió venezuelai, a lakosság hét százaléka menekült el az országból. Dél-Afrikában a gazdasági lassulás 2016-ra szintén politikai válságot eredményezett, az apartheid bukása óta uralkodó ANC körül növekvő feszültségek miatt pedig megszületett a politikai akarat a fehér farmerek földjeinek államosítására.

Az olaj világpiaci árának zuhanása, valamint az Európából és az olajban gazdag arab országokból érkező befektetések és turisták elmaradása csapás volt Egyiptom és Tunézia gazdaságára is, és nagyban hozzájárult ahhoz a társadalmi elégedetlenséghez, ami 2011-ben az arab tavasz néven elhíresült felkeléssorozathoz vezetett. A tunéziai és egyiptomi példa Lí­biára és Szíriára is átragadt. A polgárháborúvá szélesedő felkelések aztán 2015-ben olyan méretű migrációs hullámot eredményeztek, ami mára alapjaiban formálta át Európa politikáját.

A káosz növekedésével a népvándorlás is felgyorsult. A 2010-es években minden korábbinál többen hagyták el otthonukat, az évtized derekára pedig az ENSZ adatai szerint a 60 milliót is átlépte a világon élő menekülteknek a száma. Ezzel egy időben az is bebizonyosodott, hogy a világszervezetnek a II. világháború szellemében megalkotott definíciója a „menekültekről” immár idejétmúlttá vált. Az otthonukat háború miatt elhagyók számát ugyanis bőven meghaladta azoké, akik a jobb megélhetés reményében vágtak neki a világnak. Noha a legtöbb menekült és migráns továbbra is régióján, jellemzően a környező országokon belül próbált szerencsét, minden korábbiaknál intenzívebbé vált a kontinensek közötti migráció. Európa ezzel 2015-ben szembesült, amikor pár év leforgása alatt hozzávetőleg hárommillió menedékkérő és illegális bevándorló érkezett a Balkánon és a Földközi-tengeren keresztül.

A népvándorlással járó sokkhatás miatt Európa-szerte bevándorlásellenes civil mozgalmak alakultak. Létrejött az English Defense League, a Pegida és számos más, alulról szerveződő csoport. Az emberek szavára hamarosan a politika is válaszolt, és előretörtek az új jobboldali, bevándorlásellenes pártok, melyek kevés kivétellel nem kerültek ugyan kormányzati pozícióba, de sikerrel tematizálták a közbeszédet, így a fősodrú politikai pártok is mérsékelni kényszerültek bevándorláspárti politikájukat. Ehhez aztán minden idők legkegyetlenebb terrorszervezetének, az Iszlám Államnak a felemelkedése, majd az öreg kontinensen 2016-ban végigsöprő soha nem látott terrorhullám is hozzájárult.

Átalakuló világrend

Noha az évtized során az Egyesült Államok sikerrel őrizte meg szuperhatalmi pozícióját, az új világrend immár megérkezett. 2010-ben Kína, megelőzve Japánt, a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává lépett elő. Saját gazdasági növekedésének és a Nyugat befektetési kedve csökkenésének köszönhetően Kína teret nyert a Nyugat régi befolyási övezeteiben, Afrikában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában, 2013-ban pedig Peking meghirdette az Új Selyemút projektet, mellyel a globalizációt saját arcára formálva igyekszik létrehozni egy Ázsiá­ból Európába irányuló kereskedelmi övezetet. Emellett a központosított Kína a nyugati országokhoz képest gyorsan és hatékonyan reagált a válságra, ezzel pedig életképes politikai alternatívát mutatott fel a korábban mindenhatónak hitt liberális demokráciával szemben. Mindennek következtében az USA és Kína fegyverkezési versenybe kezdett, és 2018-ra a védelemre fordított összegek már megközelítették a hidegháborús szintet. 2018-ban Washington vámokat jelentett be a kínai termékekkel szemben, így lassan kereskedelmi háború bontakozott ki a két nagyhatalom között. Mivel azonban az új, globalizált világrendben az ellátóláncok túlzottan kuszáknak bizonyultak, a kereskedelmi háború végül nem fajult gazdasági háborúvá.

Ezzel párhuzamosan Oroszország is magas fokozatra kapcsolta a fegyverkezést, és megkezdte helyreállítani a Szovjetunió bukásával elvesztett érdekszféráját a szomszédos területeken, a Közel-Keleten és Afrikában egyaránt. Nem így az Európai Unió, mely az elmúlt évtizedben továbbra is önmagát kereste. A brexitsaga hatására elcsendesedtek ugyan az euroszkeptikus hangok, és erősödött a közösség kohéziója, de mindez egyelőre elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy az egymással versengő, számos téren ellenérdekelt tagországok egységesen lépjenek fel az átalakuló világ porondján.

Lázadó tömegek és erős emberek

Az általános bizonytalanság nyomán a tömegek világszerte megbolydultak. Ebben segítségükre volt az internet és a különféle közösségi médiumok is, melyeken keresztül a hatóságokat és a fősodrú médiát megkerülve tudták megszervezni magukat. Mindezek negatív hatásaként azonban párhuzamos valóságok és digitális visszhangkamrák jöttek létre, termékeny talajt kínálva a különféle álhírek terjedésének, az egyes társadalmak pedig minden korábbinál megosztottabbakká váltak. Hamar kiderült az is, hogy az internetes óriáscégek túlzott hatalma az államok szuverenitására is veszélyt jelent.

A közösségi média szervezőereje már az évtized elején megmutatta magát a Tea Party, az Occupy mozgalmak és az arab tavasz tüntetései kapcsán, majd a tengerentúlon formálódni kezdett az európai logikával értelmezhetetlen jobboldaliságot képviselő Alt-Right és a rendőri rasszizmust kiáltó, majd maga is rasszista mozgalommá váló Black Lives Matters. Világszintű digitális offenzívát indított a Q betűvel kibővülő LMBT-mozgalom, majd jött a rég behegedt sebeket feltépő MeToo kampány és a Greta Thunberg nevével fémjelzett globális klímasztrájk. Az évtized végére már minden kontinensen lázongtak a tömegek. Algéria, Bolívia, Chile, Irak, Ecuador, Spanyolország, Kolumbia, Libanon, Nagy-Britannia és Hongkong csak néhány azon országok közül, ahol milliók vonultak utcára a legkülönbözőbb okokból.

Sokan a demokrácia győzelmeként ünnepelték mindezt. Vélekedésüket az is erősítette, hogy a tömegmegmozdulásokkal párhuzamosan számos régóta uralkodó rezsim szavatossága lejárt. Líbiában 42 év után megbukott Muammar al-Kaddáfi, Egyiptomban a 29 évig elnöklő Hoszni Mubarak távozott, Zimbabwéban megbukott a 37 évig regnáló Robert Mugabe, Jemenben a 33 év Ali Abdullah Szaleh, Szudánban pedig a 30 évig elnöklő Omar al-Bashir. Emellett ez lett az évtized, amikor a kommunizmus – legalábbis annak múlt századi formája – végképp kilehelte a lelkét. Raúl Castro vezetése alatt Kuba nyitott a piacgazdaság irányába, Venezuelában az olajárak csökkenése miatt véget ért Hugo Chávez szocialista álma, 2019-ben pedig a nép elzavarta Evo Morales bolíviai vezért.

Valójában azonban nemhogy nem jött el a népi demokráciák kora, de a válságos idők világszerte erős vezetőket termeltek ki. Vlagyimir Putyin továbbra is Oroszország megingathatatlan vezetője maradt, Egyiptom pedig rövid demokratikus próbálkozás után Abdel Fattah asz-Szíszi személyében új fáraót választott magának. Indiában 2014-ben a hindu nacionalista Narendra Modi tört előre, ugyanabban az évben pedig Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnökből Törökország elnöke lett, majd három évvel később az államfői jogkört kiterjesztve gyakorlatilag szultánná vált. A Fülöp-szigeteken a 2016-ban hatalomra lépő Rodrigo Duterte elnök rögtönítélő kivégzőosztagokkal vette fel a harcot a drogterjesztők és a bűnözők ellen. A globalizáció veszteseinek számító átlagos amerikaiak kiábrándultságára építve robbant be 2015-ben a politikai életbe Donald Trump, aki kampányában azt ígérte, hogy a Wall streeti bankárokkal, a globalizációval és a piaccal szemben a kisemberek oldalára áll. Brazíliában a karizmatikus Jair Bolsonaro, Franciaországban pedig a más irányból populista Emmanuel Macron lett az elnök.

A 2000-es évek végén az elemzők alapvetően optimistán tekintettek a jövőbe. Most visszatekintve azonban a 2010-es évek válságok és rossz, de szükségszerű megoldások sorozatának tűnik. De hogy valójában milyen volt az évtized, arról majd csak újabb tíz év múlva tudunk hiteles képet formálni.