A Lisszaboni Szerződés tíz éve lépett hatályba
Tíz éve, 2009. december 1-jén lépett életbe az Európai Unió intézményi és működési kereteit megreformáló Lisszaboni Szerződés. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga.
A reformszerződésnek is nevezett Lisszaboni Szerződés a hatodik a nagy uniós szerződések sorában az alapító Római Szerződés (1957), az Egységes Európai Okmány (1987), az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés (1992), a szorosabb integrációról döntő Amszterdami Szerződés (1997) és az EU bővítéséhez szükséges változtatásokat rögzítő Nizzai Szerződés (2001) után. A Lisszaboni Szerződés módosította az Európai Unióról szóló és az Európai Közösséget létrehozó szerződéseket, de nem lépett azok helyébe.
Az eredetileg hat országra szabott uniós intézményrendszer korszerűsítése egyre sürgetőbbé vált. A nizzai szerződés csak részben készítette fel az EU-t az újabb bővítésekre, ezért az akkor 15 tagország vezetői 2001. decemberi laekenei csúcstalálkozójukon úgy döntöttek, egy tanácskozó testületet hívnak létre a reformok előkészítésére. Az Európai Konvent 2002-ben alakult meg, a testület által kidolgozott első európai alkotmányos szerződést az uniós országok vezetői 2004 októberében Rómában írták alá. Az együttműködésnek egységes keretet adó okmányt az EU akkor már 25 tagja közül 18 ratifikálta, de 2005 tavaszán Franciaország és Hollandia lakossága népszavazáson elutasította.
Ezzel nyilvánvaló lett, hogy az intézményes reform alkotmányos szerződés formájában nem fogadható el minden tagország számára, s 2007 nyarán kormányközi konferencia kezdődött az alkotmány helyébe lépő új EU-szerződés megszövegezéséről. A reformszerződés szövegét 2007 októberében a soros EU-elnök Portugália fővárosában rendezett informális uniós csúcstalálkozón véglegesítették az állam- és kormányfők, s december 13-án alá is írtak a lisszaboni Szent Jeromos-kolostorban. A szerződés, amelyet elsőként 2007 decemberében Magyarország, utolsóként pedig 2009 novemberében Csehország hagyott jóvá, a ratifikációs folyamat elhúzódása miatt a tervezetthez képest majdnem egy évvel később, 2009. december 1-jén lépett hatályba.
A Lisszaboni Szerződés korszerűsítette az akkor 27 tagállamot tömörítő unió (Horvátország 2013-ban lett a 28. tagállam) intézményrendszerét és döntéshozatali mechanizmusát, és beemelte a tagországok kötelezettségei közé az alapjogi chartában foglaltak teljesítését. Átalakult a korábbi féléves soros elnökségek rendszere, az egymást követő három soros elnök szorosabban működik együtt (az első elnökségi trió tagjaként Magyarország 2011 első felében először volt az EU soros elnöke). Létrejött az Európai Tanács állandó elnöki posztja, s egyesült az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, illetve a külkapcsolatok biztosának posztja. A tisztség betöltője egyben az Európai Bizottság alelnöke is, munkáját 2010 óta az Európai Külügyi Szolgálat segíti.
Az Európai Parlament hatásköre fontos új elemekkel bővült az uniós jogalkotás, az uniós költségvetés és a nemzetközi megállapodások terén. Az uniós képviselőtestület létszámát a szerződés 2014-től 751 főben maximálta, s azt is kimondta, hogy az Európai Tanács az európai parlamenti választások eredményét figyelembe véve állít jelöltet az Európai Bizottság élére. A nemzeti parlamentek jobban bekapcsolódhatnak az EU munkájába, s az uniós polgárok közvetlenül is érvényre juttathatják elképzeléseiket, így például a 2012-ben életbe lépett uniós polgári kezdeményezés keretében egymillió aláírással uniós jogszabály alkotását kezdeményezhetik az Európai Bizottságnál.
Az uniós munkamódszerek és szavazási szabályok egyszerűsödtek, a szerződés újabb politikai területekre terjesztette ki a tagállamok kormányait képviselő Tanácsban alkalmazott, vétójog nélküli (minősített többségi) szavazást. A szerződés új szavazási rendszer bevezetését is tartalmazza 2014 novemberétől: a minősített többség kiszámítása a tagállamok és lakosok száma alapján meghatározott kettős többség elve szerint történik.
A Lisszaboni Szerződés megőrzi a korábban megállapított jogokat, de újakat is létrehoz polgári, politikai, gazdasági és szociális téren. Megerősíti a négy „szabadságot”: a személyek, a szolgáltatások, az áruk és a tőke szabad mozgását. A korábbinál pontosabban fogalmazza meg az EU-nak a közös kül- és biztonságpolitika terén betöltött szerepét, s rendelkezik arról, hogy az EU és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépjenek fel, ha terrortámadás vagy valamilyen katasztrófa sújtja valamely tagországot. Új közös célokat is megfogalmaz – a közös energiapolitika kialakítását és a globális felmelegedés elleni harc közös stratégiájának létrehozását.
A Lisszaboni Szerződés olvasztotta egybe a Maastrichti Szerződés által létrehozott Európai Unió három elkülönített pillérét (Európai Közösségek, a közös kül- és biztonságpolitika, a bel- és igazságügyi együttműködés), s az uniót önálló jogi személyiséggel ruházta fel, így az EU nemzetközi szerződéseket írhat alá, és csatlakozhat nemzetközi szervezethez. A szerződés mondta ki először, hogy a tagállamok kiléphetnek az unióból, ennek alkalmazására azután került először sor, hogy Nagy-Britanniában a többség 2016 júniusában népszavazáson az EU-ból való kilépésre (Brexit) voksolt. A brit kormány 2017 márciusában hivatalosan aktiválta a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét, amely az EU-tagság megszűnésének folyamatát szabályozza, s kétévi időtávlatot határoz meg a megszűnés feltételeiről szóló tárgyalásokra. Az eredetileg idén március 29-én esedékes távozás dátumát azóta London kérésére azóta többször – legutóbb 2020. január 31-ig – elhalasztották.
