A világ erővonalainak változását jól példázza, ahogy a magyar kormány a múlt hétvégén Kínához fordult segítségért. Mint ismert, Ven Csia-pao államfő látogatása során a kínai állam vállalta, hogy amikor hazánk igényli, magyar államkötvényeket vásárol, ami Varga Mihály miniszterelnökséget vezető államtitkár szerint rendkívüli biztonságot jelent hazánk középtávú finanszírozásának szempontjából.

Ahogy Orbán Viktor a parlamentben mondta:

– Eddigi szövetségeseink gyengébbek, mint ahogy azt akár a 2004-es csatlakozási időszakban gondoltuk.

Megvalósult álmok

Pedig amikor hazánk kilenc másik országgal együtt belépett az Európai Unióba, úgy tűnt, a világ legerősebb gazdasági szervezetéhez csatlakoztunk. Mint emlékezetes, az EU-t, és főleg a 2002-től közös pénzben összeforró monetáris uniót Európa azért teremtette meg, hogy a létrehozott egységes gazdasági térben fokozni tudja versenyképességét az Egyesült Államokkal.

Ennek egyik fontos állomása volt a 2004-es bővítés is, az új tagállamokkal kibővülve ugyanis az egyesült Európa GDP-je ekkor haladta meg először az amerikait (az EU összesített GDP-je 13,3 milliárd dollár volt, az USA-é viszont csak 13 milliárd). Az egy főre eső GDP tekintetében ugyanakkor messze nem volt ennyire kedvező a helyzet.

Az amerikai 42 ezer dollárral szemben az uniós polgárok mindössze 27 ezer dollárnyi értéket állítottak elő abban az évben.

A felzárkózást segítő uniós gazdasági alapképlet a liberális modellre épül: a határok lebontásával szabadabban érvényesül a verseny, vagyis a kedvezőbb feltételekkel rendelkező térségek, olcsóbb munkavállalók hatékonyabb működésre késztetik az egész rendszert. A modell komoly lökést kapott az euró bevezetésével, innentől ugyanis a pénzváltási költségek és nehézségek sem korlátozták a versenyt. Az elmúlt évtizedben azonban kiderült: a különböző államok különböző szabályozásai nem teszik lehetővé annak a vegytiszta liberális gazdasági modellnek a bevezetését, ami rendkívül versenyképessé tette az Egyesült Államokat. Főleg, hogy az európai kormányoknak olyan szociális és jóléti elvárásoknak is meg kell felelniük, amiről Amerikában álmodni sem mernek.

Ennek megfelelően Európa 2010-ig nemhogy csökkentette, hanem épp növelte elmaradását az USA-val szemben. 2005-ig az amerikai GDP növekedése rendre 1-1,5 százalékponttal felülmúlta az uniós országok növekedését.

2006–2008 között Európa minimálisan (néhány tizedszázalékkal) gyorsabbnak bizonyult az Egyesült Államoknál, a válságból azonban megint az USA jött ki jobban. 2009-ben az amerikai gazdaság mindössze 2,6 százalékkal esett, szemben a nyugat-európai 4,1 százalékkal, 2010-ben pedig Európa 1,8 százalékos növekedésével szemben az Egyesült Államok 2,8 százalékos GDP-bővülést ért el.

A gazdasági célokkal ellentétben, politikai célkitűzéseit sikeresen teljesítette az unió. Nekünk, magyaroknak ez különösen nagy előrelépést jelent. Hiszen az EU égisze alatt ezúttal újabb háborúk nélkül sikerült egyesíteni a több országba szétszórt nemzetet. A vállalkozások szabad mozgásának köszönhetően lehetőség nyílt magyar gazdasági érdekeltségeket működtetni a határon túli területeken: a legújabb összesítések szerint már mintegy 11 ezer vállalkozás közel 400 millió eurót fektetett be például Erdélyben. S az uniós követelményeknek engedve, a szomszédos kormányok kénytelenek voltak kiterjedt jogokat adni a területükön élő magyarságnak – legújabban már Székelyföld autonómiája is vitatéma lehet.

A határok lebontásával tehát újraéleszthetők a már-már elszakított gazdasági, nyelvi, kulturális kapcsolatok – ami a jelenlegi politikai, katonai helyzetben célkitűzéseink maximuma lehet. E politikai sikert is szétzilálhatja azonban az unió újabban tapasztalható bénultsága.

Önállósuló kormányzatok

A 2008-as világgazdasági válság a korábbinál is élesebben hozta felszínre az EU gazdasági problémáit. Jellemző, hogy Bajnai Gordon, a korábbi miniszterelnök egy tavaszi MTA-konferencián ugyanúgy az unió gyengeségéről beszélt, mint most a parlamentben Orbán Viktor. Ahogy akkor mondta, az EU versenyképessége gyorsuló ütemben csökken, aminek oka, hogy a monetáris uniót nem követte fiskális – vagyis az adórendszert is magában foglaló – pénzügyi unió, valamint hogy Brüsszel nem építette ki a nemzetek feletti pénzügyi felügyeleti rendszert.

Megítélése szerint az európai integráció így „fél szívvel végzett, félig végiggondolt és félbehagyott program”. Az unió ugyanis egyszerre nemzetek fölötti szervezet és független államok közössége. Amelyben mintha az utóbbi években a nemzeti gazdaságpolitikák javára dőlt volna a mérleg. Az EU 27 tagállamából ma már 17 az eurót használja.

Emlékezetes, az ezredforduló utáni években ezek az országok mennyire igyekeztek, hogy betartsák a közös valuta bevezetéséhez előírt szigorú költségvetési feltételeket. Meg is lett az eredménye: ekkor jött a már említett három év, amikor Európának sikerült maga mögé utasítania az Egyesült Államokat. A válság, pontosabban az a célkitűzés, hogy a kormányok a válság ellenére is fenntartsák a korábbi évek életszínvonalát, rendkívül fellazította a fegyelmet és az egységet.

Az addig példamutatónak számító nyugat-európai országok habozás nélkül lépték át az önmaguk által meghatározott stabilitási kritériumokat. A maastrichti előírásokban szereplő 3 százalék helyett Ausztria 4,1, Olaszország 5,4, Franciaország 7,5 százalékos államháztartási hiánnyal zárta a 2009-es évet. Az unió átlagos adósságrátája pedig három év alatt 59-ről 80 százalékra nőtt (Maastrichtban 60 százalékban maximalizálták az euró bevezetéséhez még megengedhető államadósságot).

Súlyosbította a problémát, hogy tavaly nyártól kiderült: több kormány elképesztő – a brüsszeli ajánlásokat jócskán meghaladó – pénzosztogatással próbálta tompítani a válságot.

A prímet Görögország vitte, amelyről kiderült, hogy éveken át meghamisította államháztartási statisztikáit, valós költségvetési deficitje 2008-ban és 2010-ben 10, 2009-ben 15 százalékra rúgott. De feneketlen gödörbe zuhant Írország és Portugália is. Előbbi hiánya 2009-ben 14, majd 2010-ben (a bankmentő csomagok miatt) 32 százalékra, utóbbié 10 százalékra ugrott. Jó néhány kormány tehát semmibe vette a korábban Brüsszelnek elküldött gazdaságpolitikai terveit. Ami felhívta a figyelmet arra, hogy az uniónak nincs eszköze az általa elvárt gazdaságpolitika kikényszerítésére a tagállamokkal szemben.

Ezt egyébként már a korábbi években is lehetett sejteni. Az unió gyengeségének fő haszonélvezője épp Magyarország volt, amellyel szemben 2004 és 2010 között folyamatosan túlzott deficiteljárást indított az EU, anélkül hogy ennek bármiféle következménye lett volna. Gyurcsányék már akkor felismerték: az uniós döntéshozatal lassú és bürokratikus, ráadásul Brüsszel, noha elvileg volna rá lehetőség, vonakodik például támogatások elvonásával pénzbüntetést is kiszabni a renitens tagállamokra. Csak sorozatosan figyelmeztet, amire Gyurcsányék újabb és újabb ígéreteket tettek – majd folytatták a felelőtlen túlköltekezést. Meglehet, a már-már tragikomédiába fulladó magyar–EU tárgyalások is bátorították Görögországot és Portugáliát, hogy következmények nélkül semmibe vehetik az uniós előírásokat. Mindennek következtében azonban az elmúlt években súlyos presztízsveszteséget szenvedett az Európai Unió és az euró is.

Központi tehetetlenkedés

Az unió lomhaságát jól példázzák a közösség működtetésére Brüsszelben létrehozott mamutszervezetek. Bár az Európai Parlamentnek csak 736 képviselője van, munkáját azonban mintegy kétszáz munkabizottság, több tízezer fős adminisztrációs személyzet segíti. Becslések szerint csak a brüsszeli adminisztráció működtetése 40 milliárd eurót (Magyarország éves GDP-jének közel felével egyező összeget) emészt fel évente.

A szervezet mérete mellett más súlyos hatékonysági problémák is terhelik az uniót. Az EU gazdaságpolitikáját kezdettől egyfajta kétarcúság terheli. A határok megnyitása, a kis és közepes vállalkozások, vállalatok esetében a teljes kontinensre kiterjedő szabad verseny hirdetése a piac mindenhatóságát hirdető liberális modellre emlékeztet. Ugyanakkor viszont a nagy gazdaságpolitikai folyamatok alakításánál olyan eszközöket használ az EU, ami már-már a bukott szocialista tervgazdaságra emlékeztet.

Mint köztudott, a szocializmusban ötéves tervek alapján tűzték ki a gazdasági prioritásokat: Brüsszel jelenleg hétéves tervezési ciklust alkalmaz. E tervgazdaság pedig ugyanúgy piacon kívüli elemekkel rontja a versenyre épülő piacgazdaságot, ahogy az a szocializmusban történt. A hétéves tervek ugyanis meghatározzák a támogatásra érdemes területeket. S azok a cégek, amelyek kapcsolataiknak vagy adminisztrációs tehetségüknek köszönhetően hozzájuthatnak a brüsszeli támogatásokhoz, rendkívüli előnyhöz jutnak a szakmailag esetleg jobb, ám dokumentációban „kevésbé tehetséges” társaikkal szemben.

Hogy ez mennyire veszélyes: 2005-ben komoly botrányt okozott Magyarországon, amikor az MSZP–SZDSZ gazdasági holdudvara megpróbálta saját embereit ültetni az uniós támogatásokról döntő regionális fejlesztési bizottságok élére. Emellett egyébként az uniós támogatások hasznosulási aránya sem túl jó: becslések szerint 1000 forintnyi Brüsszelből kapott támogatásból mindössze 700-800 forint lesz ténylegesen a nyertes vállalkozás bevétele, a többit elviszik a pályázat költségei, a pályázatírói, tanácsadói díjak.

Itt is igaz tehát, amit még a szocialista gazdaságról tanultunk: a központi rendszerből osztogatott pénzek nem hatékonyan hasznosulnak, sőt rossz esetben az egész rendszer hatékonyságát rontják.

Az Európai Unió egészen a tavalyi évig békésen úszkáló bálnaként élt együtt ellentmondásos gazdaságpolitikájának kellemetlen mellékhatásaival. A riadót a görög válság harsonái fújták meg, a jelek szerint sajnos későn, ugyanis a rémisztő hangok azóta sem csillapodnak. Kiderült, erős központi akarat híján Brüsszel nem tud mit kezdeni azzal, ha valamelyik kormány ámokfutásba kezd és csődbe viszi saját gazdaságát.

Normális körülmények között, ha egy állam csődközeli helyzetbe jut, valutája leértékelődik, aminek eredményeként termékeit olcsóbban tudja eladni külföldön, odahaza viszont csökken a megdrágult külföldi termékek iránti kereslet – vagyis a folyamatok az egyensúly helyreállása felé hatnak. Most viszont, hogy Görögországban az euró a hivatalos fizetőeszköz, ez a mechanizmus nem működik.

Görögország tehát csak úgy menthető meg, ha a többi uniós állam mélyen a zsebébe nyúl. Az unió gyengeségét érzik a görögök is: a megszorítások elleni újabb és újabb tüntetések azt bizonyítják, nem hajlandók gazdasági teljesítményükhöz igazítani életszínvonalukat. Ha azonban megszaporodnak a Görögországhoz hasonló fegyelmezetlenségek, abban az esetben maga az euró fog úgy reagálni, ahogy most a görög drachmának kellene – vagyis a befektetők elfordulnak a közös európai valutától, s annak értéke meredeken csökkenni kezd. Ennek első jelei a svájci frank legújabb diadalmenetében már meg is figyelhetők (Demokrata, 2011/25).

Fejétől bűzlik

Az Európai Unió nagy, ám lomha és tehetetlen bálna. Ezt semmi sem jelképezi jobban, mint maga az uniós főváros, Brüsszel helyzete. Brüsszel ugyanis egy már-már szinte nem is létező állam, Belgium fővárosa is, amely állam immár tizenhárom hónapja képtelen kormányt alakítani az országot kettészakító vallon–flamand ellentétek miatt.

A vallon, illetve a flamand területeken választásokat nyerő pártok képtelenek megegyezni a kormányzás alapelveiben. A kormányalakítási tárgyalásokba immár az ötödik miniszterelnök-jelölt bicskája törik bele. Nem tudni, a „fejétől bűzlik a hal” mondásnak van-e brüsszeli megfelelője, ám az unió döbbenetes tehetetlenségét jól példázzák a belga politikai események.

Az évtizedes tétovaság feloldása mintha csak az EU fő teherviselő tagállamának, Németországnak lenne fontos. Angela Merkel a görög válság napirendre kerülése óta folyamatosan követeli az integráció elmélyítését, vagyis hogy a közös pénzben megnyilvánuló monetáris uniót egészítsék ki egységes gazdaságpolitikával. Ennek egyik friss részeredménye épp a magyar uniós elnökség alatt valósult meg.

Március 15-én hazánk politikusainak koordinálásával fogadták el az úgynevezett „hatos jogszabálycsomagot”, amely lehetővé teszi, hogy megbüntethessék azokat a tagállamokat, amelyek a brüsszeli irányelvekkel ellentétes gazdaságpolitikát folytatnak, sőt különösen súlyos esetben nemzetközi felügyelet alá is helyezzék.

Az elképzelések szerint a renitens országnak GDP-je 0,2 százalékát kéne kamatozó letétbe helyezni, és ha nem változtat politikáján, először a kamatot, majd magát az alapösszeget is elveszítheti.

Kérdés azonban, a 0,2 százaléknyi elvonás elég elrettentő erőt jelent-e, illetve szükséghelyzetben lesz-e ereje Brüsszelnek ténylegesen élni a fenyítés lehetőségével. A támogatások visszatartásával ugyanis eddig is lehetett volna pénzügyi szankciót alkalmazni, ám azt sohasem alkalmazták.

Európának már nincs túl sok ideje mérlegelni, hogyan oldja meg a laza integrációból adódó gondjait. 1995-ben az EU még a világ GDP-jének 23 százalékát állította elő, ma már csak 17 százalékot. S miközben a rosszul szervezett, jóléti elvárások miatt tehetetlen unió szenved, hogy gazdasági növekedését 2 százalék fölé tornássza, Kína növekedése az elmúlt évtized minden évében 10 százalék körül vagy afölött mozgott. Még a válság által sújtott 2009-ben is 9,2 százalék volt. Meglehet tehát, hogy néhány évtized múlva Európa már csak belterjes problémáin morfondírozó turista-látványosság lesz, az akkori fejlett világ gazdag polgárai számára.

Nyomasztó történelmi tapasztalat, hogy a gazdasági hanyatlás rendre felerősíti a nemzetek közötti ellentétet, ami különösen súlyos fenyegetést jelent a frissen egyesített magyarság számára, kiknek ma nincs más alternatíva, csak a béke. Csak remélni lehet, hogy Európa sem gondolkodik másként, s végül hajlandó lesz megfizetni a béke árát.

Kárász Andor