Dr. Prinz Gyula máig is a Tien-san, a „Mennyei Hegyek” feltérképezőjeként él a nemzetközi köztudatban. Születésének 130. éves évfordulója alkalmából 2012 nyarán fotó- és kultúrtörténeti expedíció indul az általa és Almásy által bejárt és „térképre tett” területekre.

A Tien-san országa Kirgizisztán 1906-ban még nem létezett. A cári fennhatóság alatt álló Nyugat-Turkesztán Ujgúriával (Kína) határos magashegységi vidékén csak néhány határőr városka létesült, pár száz fős orosz hivatalnok és kozák lakossággal (Narinszkoje és Przsevalszk). Az Orosz Birodalom határait az átjárhatatlan, örök jéggel fedett gerincek védelmezték, ezzel is magyarázható, hogy miért volt elégséges, a minimális katonai jelenlét. Az ősi Selyemút hágóit még ismerték és használták a szárt, dungán és kasgári kereskedők, akik a rövid nyár alatt (június közepétől szeptember közepéig) jelentős forgalmat bonyolítottak karavánjaikkal a Romanovok és a Mandzsuk (Csing-dinasztia) birodalmainak találkozásánál.

A vidék őslakói a Jenyiszej felső vidékéről idevándorolt kirgizek voltak. A szibériai török nép nevének eredetére több magyarázat létezik. A két legelfogadottabb vélemény szerint a kirgiz jelentése negyven törzs, illetve legyőzhetetlen. Lakhelyük, a kelet–nyugat irányban kétezer-ötszáz kilométer hosszan elnyúló Tien-san neve pedig számos szakértő szerint az ázsiai hunok „qilian” (az ég) szavából ered.

A kirgizek területei télen a széltől és hóviharoktól védettebb folyóvölgyek, nyáron a háromezer méter fölé felhúzódó havasi legelők voltak. Minden év májusában megkezdődött a nomád kirgizek vonulása, fel az Ég Hegyei vagy Mennyei Hegyek legelőire, egészen addig, „amíg fű nőhetett”.

A nomád pásztorok a legelők feletti örök hó és jég világát az istenek és a szellemek otthonaként tisztelték – s mivel a jószág sohasem tévedt oda, soha nem is léptek át a mennyei világba. Az ide helyezett orosz katonai térképészek kirgiz vezetőkkel járták az ismertebb útvonalakat, s elképesztően pontatlan munkát végeztek…

Ma már hihetetlen, de alig használtak szintvonalakat (a korabeli térképekről nem derült ki, hogy az adott pont „csak” 3000 méter magasságban van, vagy esetleg 5000 felett!) egy olyan területen, ahol a drasztikus vertikális különbségek adják a térszín meghatározó képét. A cári hatóságok nem zárták el a határvidéket a külföldi utazók elől, sőt határozottan segítőkészek és gálánsak voltak az ide érkező expedíciók fogadásakor. A külügyminisztériumi jóváhagyás után kormányzói és elöljárói parancsleveleket is biztosítottak a külföldi kutatóknak.

A nyugati látogatókat mindig nagy örömmel látták vendégül a katonai kormányzóságok tisztviselői, expedícióik sikeres lebonyolítása érdekében kirgiz dzsigiteket rendeltek ki számukra. (A dzsigit a cári kormányzat nevében eljáró lovas kísérő, szervező. Az általa kísért küldetés sikere érdekében jogában állt a lovak, szállás, élelem rekvirálása, a kormány nevében.)

A Tien-san feltérképezője

Prinz Gyula geográfiai pályája a Budapesti Tudományegyetemen indult, 1900-ban, dr. Lóczy Lajos tanítványaként (Előtte, gimnáziumi tanulmányai során több más tantárgy mellett földrajzból is megbukott.). 1903-ban a Breslaui Egyetem (ma Wroclaw, Lengyelország) helyezkedett el tanársegédként, majd 22 évesen doktorált. Lóczy Lajos ajánlásnak köszönhette, hogy 24 éves kora ellenére őt kérte fel dr. Almásy György 1906. évi Nyugat-Turkesztán expedíciója geográfiai- és geológiai dokumentációs anyagainak elkészítésére. 1906. június végén érkezett meg Przsevalszk-ba (ma Karakol) a Központi Tien-san előterébe, azzal a céllal, hogy minél több területet bejárhasson és feltérképezhessen a 200-szor 300 kilométer területű Terra Incognitából, a Khan Tengri csúcs és környezete jégformálta világából. Elvégzendő feladatai között szerepelt a kőzettani meghatározás, számos geomorfológiai kérdés tanulmányozása, illetve a glaciális folyamatok vizsgálata.

Mecénásával, dr. Almásy Györggyel nem igazán értették meg egymást – így Almásy egy idő után nem biztosított számára felszereléseket. A fiatal geográfus csak saját mérőműszereire, illetve fényképezőgépek híján – rendkívüli rajzkészségére támaszkodhatott.

Gyorsan tanult oroszul és kirgizül egyaránt, így néhány hónap elteltével a Mennyei Hegyek természeti különlegességei mellett egyre inkább rálátott az ott élők életére, néprajzi jellemzőire is. Habár csak a véletlen alakította így, de a karakirgizek (fekete kirgiz = hegyi kirgiz) között élve néprajzkutatóvá érett.

Jeges vidékek vándora

Visszaemlékezése alapján Prinz a híres karkarai állatvásárban járva határozta el, hogy felderíti az Erdély méretű, teljesen lakatlan magashegységi világot, úgy, hogy két különböző helyszínen szeli át, „oda-vissza”. Július 16-án, a nyár elméletileg egyik legmelegebb napján bokáig érő hóra ébredt, ebből már kikövetkeztethette, mire számítson ősszel. Almásyval véglett megromlott viszonya, így amikor a tudós gróf hazaindult Magyarországra, a fiatal geográfusnak semmit nem hagyott hátra.

Rendkívül szerény felszereléssel, pénz nélkül vágott neki a 7010 méter nagas, legendás Khan Tengri oldalvölgyeinek. A Khan Tengrit (Az Egek kánja) kiugró, tökéletes piramisa miatt a türk népek a legszentebb hegyként tisztelték, a nyugati világban pedig a Tien-san legmagasabb csúcsának hitték. A hegységre vonatkozó korabeli nemzetközi szakirodalmat tökéletesen ismerő Prinz is jogosan gondolta, hogy a hegység teteje felé igyekezik, hiszen csak négy évtizeddel később, 1946-ban derült fény arra, hogy a távolról egyáltalán nem látható, „ellaposodott tetejű” Dzsingiz Csokuszu (7439 méter, a volt Győzelem csúcs) magasabb.

A fiatal magyar kutató első nyugatiként tárta fel az Inilcsek gleccser oldalvölgyeit, s fényképezője nem lévén lerajzolta a Khan Tengrit és környezetét. Rendkívüli rajztudása volt. A mai szemlélő számára hihetetlen az a művészi adottság és mérnöki pontosság, amivel metszeteit és térképszelvényeit elkészítette.

A legmagasabb csúcs mellett a Mennyei Hegyek legtitokzatosabb vidéke a járhatatlan Szaridzsassz-folyó vidéke volt. A sejtések és következtetések szerint ez volt az egyetlen folyó, ami áttörte a Központi Tien-sant a Tárim-medence (Kína) irányába. Rendkívül erős sodrása és járhatatlan kanyonjai következtében azonban nem lehetett végigkövetni folyását. Almásy is visszafordult partjáról, miután kirgiz kísérői elmondták, hogy nála távolabb még soha – senki nem járt a kanyonvidéken.

1906 októberében Prinz meghozta azt a döntését, ami élete egyik legembertpróbálóbb küldetéséhez vezetett: Télen akart átjutni a „jéggé fagyott sima országúton” a Tárim-medence irányába. Soha előtte nyugati kutató nem töltött itt telet. Soha előtte nyugati kutató nem térképezett azokon a területeken, ott ahol ő. Pénze elfogyott, így nem tudta kivárni a januárt. November elején, -20–30 Celsius-fokos hidegben indult el, a csak a szélein befagyott Száridzsássz mentén. Az örvénylő folyó olyan sodrású volt, hogy a legnagyobb hidegben sem fagyott be teljesen. Vállalkozása tipikus példája volt a tudományos megszállottság és a halált megvető bátorság keveredésének. Sőt, egy kicsit már a bátorságon is túlment. Tette már a felelőtlen őrültség mezsgyéire juttatta… De ne feledjük, 24 éves volt, telve felfedezői vággyal.

A vállalkozás részeredményekkel járt. Mélyebbre hatolt a Száridzsássz völgyében, mint előtte bárki más. Igaz, eszközei közül sokat elveszített, lova eltűnt, az éh- és fagyhalál permére sodródott, de a kitűzött térképészeti felmérést elvégezte. Amikor már azt hitte, elérkezett az utolsó órája (meztelenül kelt át egy derékig érő folyón, fején ruháit fogta egyik kezével – míg a másikkal a nekicsapodó jégtáblákat próbálta távol tartani…) egy kirgiz tábort talált, ahol a nomádokra jellemző módon, jó szívvel fogadták, megetették és megmentették.

Prinz Gyula öröksége

A fiatal geográfus annyira megszerette a Tien-san líraian zord vidékét, hogy első expedíciója után három évvel visszatért. Ekkor már saját karavánjával járta a Mennyei Hegyeket. Olyan alapossággal és annyi helyre eljutva – mint senki más. A terepen vele találkozó orosz katonai térképeszek között volt aki bevallotta, azt sem tudja mit csinál. Geológusként „belelátott a hegyek belsejébe” is, természetföldrajzi képzettségének köszönhetően részleteiben is megismerte a hó- és jégfödte világ életét.

Hazatérte után számos meghatározó tudományos cikket publikált. Utazásaim Belső-Ázsiában című népszerű tudományos munkájának köszönhetően a magyarországi „nem szakmai” olvasóközönség is megismerhette a Tien-san égbeszökő hegyeit, s az ott élő kirgizeket.

1945 után, amikor Magyarország a szovjet érdekszférába került, a szovjet térképészek jelentős mértékben támaszkodtak Prinz munkáira. 1957-ben nyugdíjazták (a Szegedi Egyetemen), de hosszú élete végéig (1973-ban hunyt el) a Tien-san és Kirgizisztán földrajzának egyik első számú nemzetközi szaktekintélyeként tisztelték.

Gőgös Norbert