Írta: Gőgös Norbert

Lovas nemzet az, amelyekben a gyerekek a járással egy időben sajátítják el a lovaglás tudományát, s a felcseperedő ifjak el sem tudják képzelni életüket a négylábú társak nélkül.

Dr. Kun Péter a Nyugat-Mongóliában élő kazakok között végzett kutatómunkája során, a kazakok lovai mellett sok mongol lovat is fényképezett. „Szelek szárnyán” című könyvében számos gyönyörű fotó látható ezekről a rendkívül szívós és erőteljes, minden nélkülözést elviselni képes lovakról. Ők, a mongol lovak teszik Mongólia népeit az utolsó igazi lovas nemzetekké.

Négylábú szövetség

„A ló a férfi szárnya”; „Ha nem tudod a lovat tisztelni, Majd megtanulod, ha gyalog jársz”; „A ló vágta közben ismerszik meg, Egy férfi ijedtség közben ismerszik meg”; – csak néhány példa a sok száz, lovakhoz kötődő mongóliai közmondásból.

Új századunk beköszöntéig a ló és az ember olyan szoros együttműködésben élt a mongol sztyeppéken, hogy a költészet, zene, álmok, mesék – sőt a vágyak világa, vagy a mindennapi társalgás is értelmét veszítette volna a négylábú szövetségesek nélkül. Mongóliában egészen az idei évig több ló élt, mint ember. Csak 2010 évi becslések jelezték azt, hogy a lakosság száma átlépte a 3 milliót – míg a lovaké az alá csökkent. Valamennyi mai lófajta között a mongol lovak rendelkeznek a legváltozatosabb genetikai állománnyal. Annak ellenére, hogy a Kr. e. II. évezred óta lovagolják őket, vérvonalukban elenyésző a tudatos keresztezésre, nemesítésre utaló jel. Megannyi egyed a mai napig is nagyon sok hasonlóságot mutat a takival, a háziasítás előtti lóval.

A 130 centiméter marmagasságú „őslovak” külleme a szakirodalom szerint, semmit nem változott Dzsingisz kán (1162–1227) kora óta: erőteljes törzs, rövid lábaikon nagyméretű patákkal, nagy fejjel, dús sörénnyel és farokkal. Ezek a ménesben tartott „lovacskák” a magyar népmesék csúnya táltosai – amelyek a többi állat közül kivéve, megfelelő gondozást, képzést kapva az „egekig repítik” gondos gazdájukat.

A mongol lovak szívóssága, fizikai teherbírása messze meghaladja az istállózott, európai fajtákét. A rendkívül szélsőséges időjárási körülmények között (nyáron +35 fok meleg, télen -40 Celsius-fok hideg) takarmányozás nélkül, önmaguk kell, hogy megtalálják táplálékukat. Így a félvad ménesben, a vadon élő állatokra jellemző módon működik a természetes kiválasztódás: csak az erős maradhat életben.

Az évezredek óta a ménesben tartott lovaknak csak néhány százalékát lovagolják, a nagyszámú ló a családok, nemzetségek biztonsági tartalékát, vagyonát képezte és képezi ma is. A kiválasztott hátaslovak szinte minden alkalommal csődörök. Erejük, határozott mozgásuk, bátorságuk ugyanolyan, mint lovasaiké – a sztyeppék archaikus nomádjaié.

A lovakhoz először közeledő európaiak tekintetében sokszor elkapható a sajnálkozó mosoly: „Csak ki ne szaladjon a kutyus a lábaim közül…”, „Mi van, ha beszakad a háta?” hallhatók olykor a kommentárok, egészen a nyeregbe ülés pillanatáig. Ha már alattunk van a ló, megérezzük – dacos kis energiabombán ülünk, amelynek elhasználhatatlan a kitartása.

A világhódítók

Az ismeretek hiánya miatt az európai közgondolkodásban a Mongol Birodalom és a mongol lovas hadsereg kapcsán is sokszor alkalmazzák az „elmaradott”, „barbár” jelzőket. Hogyan állt fenn a mongol állam, illetve annak utódállamai sok száz éven keresztül? Hogyan lehetett megszervezni egy Koreától a Vereckei-hágóig tartó, több mint 9000 kilométer méretű birodalom logisztikai működtetését? A kérdések vizsgálata közben feltáruló tények az „elmaradott”-tól, egyre inkább a „szofisztikált” mezsgye felé terelik véleményünket. A korabeli forrásokban pedig minduntalan visszaköszönnek a leírások a hódítók sikereinek alapját képező lovakról.

A mongol lovak megállíthatatlanul repítették a hátukon ülő íjászokat Eurázsia minden tájára. Nem volt vetélytársuk. Nem lehetett védekezni ellenük. A lovak gyorsaságáról szemléletes adat, hogy az Orosz-kapu (a Vereckei-hágó XIII. századi elnevezése) bedöntött erdőinek átvágása után három nappal, a mongol lovas íjászok elérték Pest falait… (!) A világ legnagyobb lovas szobra, a Tsonjin Boldog-ban felállított, 50 méter magas Dzsingisz kán emlékmű a hódító lovak előtt is tiszteleg.

Lovak és emberek

A mongol sztyeppén az emberi élet minden mozzanatában meghatározó szerepet játszott a ló. Születéskor a vajúdó anya jurtája elé nagy, világos szemű (csókaszemű) csődört állítottak, hogy nyerítésével elűzze a rossz szellemeket és enyhítsen a fájdalmakon. A sikeres szülés érdekében sokszor a ló orrát a szülő nő melléhez érintették. Az újszülött számára kiválasztottak egy szoptatós csikót, aki a gyermekkel együtt nőtt fel. Ő lett a gyermek első társa. Fiúk esetén a bölcsőbe tevés ünnepén a bölcsőre kantárt helyeztek, mellé nyerget állítottak.

A hároméves gyermekek első nyergének átadása és első lovaglása az egyik legjelentősebb ünnep volt a nemzetség (aul) életében. Az esküvő előtt a kiszemelt leányokért felszerszámozott lovat adtak. A kalim (a török népek nászajándéka, jegyadománya) mértékét is lovakban határozták meg. Vámbéry Ármin „A török faj…” című művében részletesen leírja, hogy hány darab és milyen korú lovad adtak a fiatal feleségért. A 7-es szám kultikus fontossága miatt az új asszonyért minimum 27 db lovat adtak. A felső határ az átlagos szabad sztyeppe-lakóknál 77 ló volt, de a gazdagoknál ez a szám többszörösére nőtt.

Szerződések, szövetségek kötésekor általános volt a felszerszámozott hátasok cseréje, vagy azok ceremoniális feláldozása. A férfiak halálakor lovaik farkát és sörényét levágták, azokra többé senki nem ülhetett. A lovasaikat vesztett paripák közül sokat feláldoztak az egyéves halotti torok alkalmával. Az elhunyt lovának lenyúzott bőrét keletre néző oszlopokra feszítették, így a ló még a túlvilágon is az ember legfontosabb társa és védelmezője volt. A lovas temetkezések, vagy részleges lovas temetkezések a honfoglalás kori magyar sírokra is jellemzőek – jól mutatva azt, hogy őseink gondolkodásmódja és hitvilága mennyi hasonlóságot mutatott a közelmúlt belső-ázsiai nomádjaiéval.

Minden porcikája

A lovak hátán a pásztorok napi 50-60 kilométer távolságot képesek megtenni. Az utóbbi húsz évben a lovasok motorokat is használnak, de hatalmas távolságok miatt az acélparipák karbantartása sokszor nagyon nehézkes – így továbbra is megtartják a lovakat. Munkája mellett – a mongol ló minden egyes porcikájával is – az embert segítette. Húsát elfogyasztották és gyógyszerként is felhasználták, zsírjából sebgyógyító kenőcs készült, vizeletét bőrpanaszok kezelésére használták. Csontjait a visszacsapó íjakba építették, a lapockákból lapát készült, vagy gombok. A patákból fésű és cipőtalp is készülhetett, a bőr kabátok, csizmák és bocskorok alapanyaga volt. (A Bajan-Ölgíj megyében rendezett kazak aranysas-vadász fesztiválokon még ma is látni csodaszép, házilag készített csikóbőr kabátokat).

Még a lócitrom sem veszett kárba, hiszen a jurták fűtéséhez nélkülözhetetlen alapanyag volt. A ma is elterjedt lócitrom-tüzelésű kályháknak semmiféle kellemetlen szaga nincs, így a nyugati vendégek számára fenntartott luxusjurtákban is ezzel fűtenek.

A kancatejet évezredek óta használták gyógyszerként, és ebből készül a pusztai népek legfontosabb itala, a kumisz is (mongolul airag). Június közepétől minden állattartó mongol családnál megkezdődik a fenséges ital erjesztése és fogyasztása. Kumiszárus nélkül ma sem képzelhető el egyetlen vidéki piac sem.

A lovagolás tudománya

A mongol nyergek mindkét oldalról zárt, fakeretre épített, szokatlanul magas kápájú nyergek. A fizikai munkát több generációval ezelőtt feladó, túltáplált amerikai vagy európai látogatók számára sokszor szűkek is…

A kengyel „tányér” alapú, a gyeplő nagyon sokszor aszimmetrikus. A ló mozgását kevésbé finoman lehet irányítani, de erre nincs is igazán szükség. A pásztor egyik keze ügyében mindig van valami, folyamatosan dolgozik – míg a ló „megy magától”, s teszi a dolgát. Ennek is köszönhető, hogy Dzsingisz kán lovas íjászai a gyeplőt elengedve, akár 180 fokban elfordulva adták le célzott lövéseiket (mindezt vágtában).

A lóháton zajló közelharcok esetén is szabadon használták mindkét kezüket. Ennek a tudásnak egy kései, békés hagyatéka az, ahogy a pásztorok a ló hátáról végzik mindennapi rutin feladataikat.

A ménesben tartott lovak szinte minden esetben vadabbak a nyugati, istállózott egyedeknél. Két mozdulat, illetve két másodperc kell ahhoz, hogy felmérjék lovasuk tapasztaltságát. A „csú” (gyia) felszólításra azonnal vágtába kezdhetnek, s számos esetben előfordul, hogy a gyeplőjüket elengedő lovastól elszaladnak, olykor akár a látóhatáron túlra is…

Tapasztalt, szigorú fellépésű lovasokhoz szoktak. Határozott, célratörő viselkedésű jószágok önmaguk is. Nem érdemes a hátuk mögött tartózkodni, vagy onnan közeledni, nagyon könnyen rúgnak. Az élénk színű ruhák viselése is idegesítheti őket, de a szokatlan hangok is (például fényképezőgép kattanása).

Először érdemes nyereg nélkül is a hátukra ülni (a mongol gyerekek is így tanulnak). Felnőtt mongol férfinak szégyen lenne a nyereg nélküli lovaglás, de a messziről jött látogatókkal a lovak gazdái megértőek és segítőkészek. Ha már megszoktuk az ügetést, felállhatunk a kengyelben és megtapasztalhatjuk, hogyan repítenek minket a mongolok szárnyai.