A muzsikusok utolsó koncertje

Bár a feszültség benne volt a levegőben, mégis váratlan fordulatot vett a Wagner-csoport feje, Jevgenyij Prigozsin és az orosz katonai vezetés közötti szembenállás. A bahmuti/artemivszki hős megmutatta a másik arcát, és a kicsinyes anyagi és hatalmi szempontoktól elvakulva a hazafi pillanatok alatt hazaárulóvá változott. Mert mi mást lehet arra mondani, hogy a jelenlegi kiélezett háborús helyzetben az állam intézményei ellen tör, és kockára teszi az ország egységét, a hadsereg működését? Az sem mentő körülmény, ha ezek az intézmények mégoly korruptak is, és gyengén működnek. Sokan színjátéknak tartották az egészet, amit erősen cáfol, hogy hat helikoptert és egy repülőgépet még Oroszországban sem szoktak díszletként feláldozni azért, hogy megtévesszék mondjuk az ukránokat, vagy félreállítsanak egy minisztert. S akkor a presztízsveszteségről még nem is beszéltünk. Vannak, akik puccsot emlegettek, de ez azért annál kevesebb volt, hiszen Prigozsin mögött láthatóan sem társadalmi, sem pedig politikai támogatottság nem állt. Sokkal inkább nevezhetjük a történteket katonai lázadásnak, zendülésnek, ám ha fellépés módját és a tartalmát is figyelembe vesszük, akkor akár fegyveres zsarolásnak is.

Jevgenyij Prigozsin, aki egy ideje már politikai ambíciókat táplált, láthatólag beleélte magát az igazságosztó lovag szerepébe, nem tudta intelligensen feldolgozni a megnövekedett népszerűséget, a publicitást. Elsődleges célja azonban ennek ellenére nem a hatalomátvétel volt. Prigozsin nem bírta elviselni, hogy kicsavarják a kezéből a veszélyesen nagyra nőtt Wagnert. Moszkva ugyanis folyamatosan igyekezett levagdosni a magánhadsereg, ezzel az egyre önteltebb vezér szárnyait, aki július 1-jét követően légüres térbe került volna, ha nem írja alá a hadsereg alá való betagozódást jelentő szerződést a védelmi minisztériummal. A Wagnertől a nyomaték kedvéért a lázadás előtti napokban megvonták az anyagi támogatást, így Prigozsin előremenekülve a zendüléssel akarta megzsarolni a hatalmat és kialkudni jobb pozíciókat.

A Wagner vezére, Jevgenyij Prigozsin így június 23-án délelőtt a korábbiaknál is élesebb hangú, az orosz hadsereg vezetését támadó, ismételten Szergej Sojgu miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök távozását követelő, de már az ukrajnai háború orosz narratíváját is megkérdőjelező videóüzenetet tett közzé. Este egy másik üzenetben már arról beszélt, hogy a hadsereg Szergej Sojgu parancsára lőtte a wagneresek egyik pihenőtáborát, ezért a magánhadsereg elindul igazságot tenni és számonkérni a korrupt és inkompetens katonai vezetést. Az említett támadást a védelmi minisztérium cáfolta, és a bizonyítékként felmutatott videó mértékadó elemzők szerint is hamis volt.

Másnap a Wagner mintegy 4000 katonája ellenőrzése alá vonta a Déli Katonai Körzet központját, a Don melletti Rosztovot, majd egy részük menetoszlopokban Moszkva felé vette az irányt. Lényegében akadály nélkül robogtak az M4 autópályán a főváros felé, ahol terrorellenes műveletet hirdettek, és megerősítették a város biztonságát.

Az orosz vezetést mintha váratlanul érték volna az események, hiszen meglehetősen lassan reagált a történtekre, és az állami média is sokáig feltűnően hallgatott. Aztán egy közleményben bejelentették, hogy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) büntetőeljárást indított fegyveres felkelésre buzdítás vádjával, és felszólította a Wagner-csoport tagjait, hogy ne engedelmeskedjenek vezetőjük parancsainak. Az „igazság menetének” leállítására, nyugalomra és tárgyalásokra szólított fel mások mellett Prigozsin korábbi szövetségese, Szergej Szurovikin tábornok is. „Átvernek benneteket” – figyelmeztette rövid videóüzenetében a pártütőket Szurovikin. De jobb belátásra próbálta bírni a wagnereseket a katonai hírszerzés parancsnokának a helyettese, Vlagyimir Alekszejev vezérőrnagy is, ami azért figyelemre méltó, mert nyílt titok, hogy a Wagner külföldi akcióit a GRU irányította. Putyin kemény hangú beszéde után Ramzan Kadirov csecsen vezér is árulónak nevezte korábbi harcostársát, és nyilvánosan letette a garast az elnök mellett. S hogy nem a levegőbe beszél, azt jelezte, hogy a nemzeti gárda kötelékébe tartozó csecsen különleges erők, az Apti Alautdinov vezette Ahmat különítmény egységei is megjelentek Rosztov körül.

A Kreml sokáig hallgatott, és Vla­gyi­mir Putyin csak másnap délelőtt állt a nyilvánosság elé. Beszédében árulásnak, hátba szúrásnak nevezte a történteket, a felkelés szervezőinek semlegesítésére utasított, és súlyos büntetést helyezett kilátásba. Mint Jevgenyij Prigozsinra, a Wagner katonai magánvállalat alapítójára utalva fogalmazott, a túlzott becsvágy és az önérdek vezetett az áruláshoz a csoport azon harcosai és parancsnokai ellen is, akik „felszabadították” Szoledart, Artemivszket (Bahmutot) és más településeket. A beszéd üzenete egyértelmű volt, Putyin eldöntötte, keményen fellép az őt eláruló Prigozsinnal szemben, és az ország nehéz helyzetében egységre szólított fel. Az üzenet elhangzása után a Wagner vezére átlépett egy vonalat, míg korábban magát az elnököt nyíltan nem támadta, addig válaszul az elhangzottakra bejelentette, hogy ezentúl sem az FSZB, sem pedig Putyin utasításait nem tartja magára érvényesnek. Ahogy fogalmazott, a hazaárulás kérdésében az elnök erősen téved, mert a Wagner összes harcosa hazafi, és senki sem fogja az elnök, az FSZB vagy bárki más kérésére feladni magát. „Mert nem akarjuk, hogy az ország továbbra is korrupcióban, csalásban és bürokráciában éljen” – hangoztatta a tőle megszokott populista módon a zsoldoscsoport vezetője.

A politikai elit ugyanakkor kiállt a hatalom mellett – persze, voltak, akik lapultak és inkább kivártak –, és az éles helyzetben is megmutatkozott a társadalom apolitikussága. Míg a „bizánci udvar” a belső intrikákkal volt elfoglalva, addig az emberek inkább a tanévet lezáró ballagásokkal. Az országban nem volt puccshangulat. A világ előbb feszülten figyelte a történéseket, és a titkosszolgálatok ugyan feltehetően számítottak arra, hogy a Prigozsin és a hadsereg vezetése közötti egyre élesebb szembenállás nyílt ütközéshez vezethet, és a Wagner vezérének erre irányuló készülődéséről is lehetett tudomásuk, mégis meglepte az elitet az események ilyetén alakulása. A megdöbbenés azonban a nyugati társadalmak úgynevezett haladó, progresszív rétegeiben pillanatok alatt átváltott a vad Pu­tyin-ellenességből fakadó Prigozsin-imádatba, lelkes wagnerezésbe.

A wagneresek már Moszkvától másfél órára voltak, amikor Prigozsin leállította a menetoszlopokat. Alekszandr Lukasenko belarusz elnök ugyanis közben bejelentette, hogy egész napi közvetítése után mindenki érdekeit figyelembe vevő megállapodás született. A kompromisszum lényege a kiszivárgott hírek szerint az, hogy a wagneresek amnesztiában részesülnek, a hadsereg két vezetője, Szergej Sojgu miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök pedig távozik. A Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov később azt közölte, hogy a tárgyalások során a védelmi minisztérium vezetőváltása nem merült fel, Prigozsin ellen a fegyveres lázadásról szóló eljárás megszűnik, ő maga Belaruszba megy – Rosztovból távozva azonban eltűnt –, a Wagner pedig visszatér a táboraiba.

A koncert közben ha nem is színvonalasra, de nagyon látványosra sikeredett. A 19-re kétségbeesett vagy öntelten lapot húzó Prigozsin nem érte el, hiszen nem is érhette el, amit akart. A Wagner-csoportnak a jelenlegi formájában vége, egy részét feltehetően integrálják a hadseregbe, egy másik pedig talán az afrikai projektekben működhet tovább. Magát Prigozsint Belaruszba száműzik. A megállapodás részletei egyelőre nem világosak. Így lapzártánkig úgy tűnt, hogy a Kreml – ezzel is erőt mutatva – Szergej Sojgu és Valerij Geraszimov menesztésének kérdésében sem enged. Prigozsin tehát vesztett, hiszen elvesztette a Wagnert, feltehetően a vagyonának jelentős részét, és kiszállt az utódlásért folyó versenyből is. Cserébe jó esetben kompromisszumként az életet kaphatja, ami a hazaárulást figyelembe véve azért nem kevés.

Ugyanakkor ebben a történetben a Prigozsin erejét alábecsülő, a saját korlátait pedig nem jól felmérő hatalom sem nyert. Kígyót melengetett a keblén, fölnevelt egy szörnyet, és amikor az már veszélyesen nagyra nőtt, túl nagy árat fizetett azért, hogy leszámoljon vele. Prigozsin ambíciói egy pillanatra felvillantották a polgárháború rémét, és a Kreml végül mentette a menthetőt, a vérfürdőt elkerülte, ám ez így is komoly presztízsveszteség. Rámutattak a történtek az orosz állam működésének gyengeségeire, és arra is, hogy Vlagyimir Putyin éles helyzetekben – már nem először – túl sokat vacillál. Végül elhúzta a Wagner nótáját, rövidre zárta a történetet, a „muzsikusok” előadásának 22 órája nem öregbítette az erős kezű vezető imázsát. A történtekkel a legtöbbet a tulai kormányzóval, Alekszej Gyjuminnal párban közvetítő Alekszandr Lukasenko nyert. Előbbi ezzel is megmutatta, hogy vele az utódlásért folytatott versenyben alighanem számolni kell, míg a belarusz elnök ismét igazolta, hogy nemcsak magát, de a „nagy testvért”, Oroszországot is képes kirántani a legnagyobb slamasztikából is. De a történet tanulságokkal szolgált a Nyugat és a nyugati elemzők számára is. Ismét világossá vált ugyanis, hogy az orosz politikát nem mindig lehet az ok-okozat logikáját alapul véve megérteni, és nem okvetlenül színjáték az, ami esetleg annak látszik. Lehet, hogy az „orosz ház” első, és akár második pillantásra is furcsán megroggyantnak, összetákoltnak tűnik, a lakók pedig néha értelmetlenül futkosnak ki-be, és kidöntenek akár egy-egy oszlopot is, mégis működik. Olyannyira, hogy az ilyen előadások sem rázzák meg. Mert már hozzászokott.