Hordhatnak-e a muszlim nők hidzsábot, vagy az arcot is eltakaró nikábot Európában? Otthon mindenki azt hord, amit akar, oldhatnánk meg a kérdést egy huszárvágással. A fejkendő és annak megítélése körüli vita azonban immár több mint egy évszázada tart. Egy ilyen, többszörösen terhelt előzményekkel rendelkező ügy pedig jóval bonyolultabb, mint annak ideális esetben lennie kellene. A nyugati terrorveszély és migrációs kudarcok nyomán a kérdés pedig már messze túlmutat önmagán.

Fotó: shutterstock.com

Napjainkban sokan az iszlám vallási előírásaival magyarázzák a női fejkendő viselését. Pedig megjelenésekor az iszlám nem újat hozott, hanem csak a már létező kulturális szokásokat szentesítette. A nők testének eltakarása már az ókorban is divat volt nemcsak a Közel-Keleten, de szinte az egész mediterrán térségben. A mezopotámiai, arab vagy akár a római kultúrákban a nő bőrének fehérsége az előkelőség jelképe volt, és – többek között – azt üzente, hogy egy család vagy törzs elég tehetős ahhoz, hogy asszonyainak ne kelljen a napon dolgozniuk.

Noha az iszlám fő jogforrásaiban, a Koránban és a prófétai hadiszokban világos utasítások vannak a nők hajának és testének elfedésére, annak mikéntje már nincs rögzítve. Az iszlámot felvevő népcsoportok tehát Afganisztántól kezdve Iránon, Törökországon és Egyiptomon át egészen Marokkóig – ha addig nem volt jelen – saját népviseleteikbe integrálták a fejkendőt. Noha a XX. század városiasodása, a migrációk és az ezekből következő életmód- és identitásváltozások miatt a népviseletek sorra kikoptak, a kendő megmaradt, és a konzervativizmus, valamint a nyugatról importált divattal való szembenállás jelképévé vált.

A teljes testet borító fekete viselet az iszlám puritán ágával, a vahabizmussal kezdett elterjedni az Arab-félszigeten az 1930-as évek végén. A viselet nem csupán vallási szimbólum volt, hanem annak a jelképe is, hogy mely törzsek kötöttek politikai szövetséget Arábia új törzsi uraival, a Szaúdokkal és a velük szövetséges vallástudóval, Muhamed ibn Abd-al-Wahhabbal. Később az 1979-es iráni iszlám forradalom a politikai iszlám jelképévé emelte a hidzsáb perzsa változatát, a csa­dort, szembeállítva azt a sah idején bevett nyugatias viselettel. Innentől kezdve az egyes iszlamista mozgalmak számára a különféle női ruhadarabok – úgymint a hidzsáb, a nikáb, a csador vagy a burka – jelképessé váltak. És nem csupán vallási okokból. A nők viselete ugyanis az utcaképet is meghatározza, így egyértelműen mutatja, egy országban, városban vagy kerületben mely erő dominál. Ez a harc pedig ma is számos fronton zajlik.

Törökország atatürki hagyományokkal szembemenő iszlamista vezetése kormányprogram szinten szorgalmazza a hidzsáb viselését a köztereken és közintézményekben. Egyiptom szekuláris vezetése éppen az iszlamista ellenzék elleni harc jegyében tiltotta be az arcot fedő nikáb utcai viseletését. Az Iszlám Állam az elfoglalt szíriai és iraki területeken kötelezővé tette a nikábot, melyet aztán a helyi lakosok szimbolikusan égetnek el a terrorszervezet kivonulása után. Ezzel együtt az iszlám világ asszonyainak mindennapjaiban a fejkendő viselésének személyes, családi, vallási, kulturális és politikai okai sokszor nehezen különválaszthatóak.

A Nyugat és a muszlim nők
A Nyugat először gyarmatosítóként került kapcsolatba a muszlim kendővel. Közismert, hogy az európai kolonializmust kultúrmissziós tudat is kísérte. Ahogy a brit szerző, Rudyard Kipling is megírta 1899-es, The White Man’s Burden című versében, a gyarmatosító hatalmak rendre morális köntösbe bújtatták az idegen kultúrákba való beavatkozásaikat. Kora meggyőződése szerint az európai ember nem megszállta, hanem civilizálta, felszabadította a vadak lakta vidéket. Ilyen mód, Algéria gyarmatosítását is végigkísérte a narratíva, miszerint a franciák valójában a szabadság, egyenlőség és testvériség felvilágosult eszméjét terjesztik ki az elmaradott, asszonyaikat szolgasorban tartó muszlimokra. A fejkendőt a francia nők lenge öltözetével állították szembe, és a gyarmati asszonyok elnyomásának jelképeként értékelték.

Hasonló elképzelés köszöntött vissza később az Egyesült Államok és a Khomeini vezette Irán kapcsolatának megromlását követően, majd Washington afganisztáni és iraki háborúja során is. Sokat elárult, hogy 2001 novemberében Laura Bush – igazolva férje háborúját – az „afgán nők megmentéséért” mondott rádióbeszédet, akik elnyomásának egyik jelképét a burkában vélte felfedezni.

A fejkendő körüli politikai diskurzust a filmek és a ponyvairodalom is erősítették. Angolszász szerzők és szellemírók fátyol mögött raboskodó muszlim nőkről szóló áldokumentarista munkái Magyarországon is generációkban rögzítették a fejkendő=elnyomás leegyszerűsített képletét. Ezt a képzetet erősítik olyan, eredetileg muszlim, de vallásukat, kultúrájukat hátrahagyó közszereplők is, mint a szomáli–holland Hirsi Ali vagy a hazánkban közelmúltban turnézó amerikai–egyiptomi Mona Eltahawy is, akik – különféle NGO-kkal és politikai erőkkel együttműködve – teljes karriert építettek a muszlim nők „szabadságáért” folytatott harcukra.

Gyökeresen másképp látják a témát a szociológusok és kultúrantropológusok, akik vették a fáradságot, hogy testközelből is megvizsgálják az ügyet. Ők egybehangzóan állítják, hogy a különböző musz­lim társadalmakban – legalábbis adott társadalmi csoportokon belül – a nők a férfiakkal megegyező arányban érzik magukat szabadnak vagy épp elnyomottnak. A kultúrát, a vallást ugyanis sehol sem csupán a férfiak, hanem a két nem együttesen hordozza. A különböző vallásos viseletek tehát a muszlim nők körében is népszerűek. Ezt erősíti meg a Columbia University professzora, Lila Abu-Lughod is, aki a Do Muslim Women Need Saving című 2013-es munkájában eljutott oda, hogy a muszlim nőket nem saját férfiaiktól és kultúrájuktól, hanem sokkal inkább az őket megmenteni kívánó nyugatiaktól kell megmenteni.

Kockázat vagy jog?
A XX. század második felére – hol a kolonializmus, hol pedig a II. világháborút követő liberális politikai rend mellékhatásaként – a muszlim tömegek Európába is megérkeztek. Az utcakép egyre drámaibb átalakulásával egyre több kétely merült fel Európa identitása és korábban megkérdőjelezhetetlen kulturális dominanciája kapcsán. A hidzsáb és nikáb mögé bújva két fő gondolatiság csapott össze: a kolonializmus idejéből fennmaradt diskurzus, mely továbbra is a nyugati felsőbbrendűséget tűzte zászlajára, valamint a ’68-as liberalizmus, mely teljes toleranciát hirdetett Európa új lakói iránt. Franciaországban a vita 1989-ben tört felszínre, amikor három muszlim iskolás lányt felfüggesztettek, miután nem voltak hajlandóak levenni kendőiket. Az ügy mögött azonban ennél több volt: ez idő tájt alakult meg Algériában az Iszlám Megváltás Front, melynek támogatói a francia diaszpórában is elszaporodtak. Szintén akkoriban adott ki Khomeini Ajatollah halálos fatvát a blaszfémiával vádolt Salman Rushdie-ra, s ennek hullámai Európát is elérték. A vallás tehát egyre inkább mobilizáló erővé kezdett válni az európai muszlimok körében, a kendő pedig ennek jelképe lett.

Balról jobbra: hidzsáb, csador, nikáb és burka

Később a helyzet tovább élesedett. A New York-i, majd londoni és madridi merényletekkel, majd az integráció látványos kudarcaival a hidzsáb és nikáb Európa-szerte a muszlim közösségek identitásának és társadalmi kívülállásának jelképévé vált, így viselésüket sokan a lojalitás hiányaként értékelték. Közben a liberálisok és a muszlimok gyakran a személyes szabadságjog európai eszményének megidézésével veszik védelmükbe a viseletet. Az első politikai állásfoglalás 2004-ben történt meg, amikor Nicolas Sarkozy tiltotta ki a vallási szimbólumokat, köztük a kendőt az iskolákból. Nem sokkal később pedig két napig tartó zavargások robbantak ki Párizs egy külvárosában, miután rendőrök igazoltattak egy nikábot hordó nőt.

Az Iszlám Állam felemelkedése, a kiéleződő társadalmi feszültségek, majd a legutóbbi migrációs hullám és terrortámadások nyomán a kendővita újra fellángolt. Franciaországban és Belgiumban 2011 áprilisa óta pénzbüntetés terhe mellett tilos az arcot eltakaró nikáb viselése a köztereken. Hollandiában a tiltás csak olyan helyekre érvényes, ahol praktikus okokból fontos látni az illető arcát. A svájci Ticino tartományban 2016-ban lépett életbe az a törvény, amely kilencezer euróra sújtja a burka viselőit. Az olaszországi Lombardiában 2015 decembere óta tilos viselni kórházakban és közintézményekben. Bajorországban a CSU a burka betiltását javasolta. Ugyanezt tette Norbert Hofe, az Osztrák Szabadságpárt esélyes államfőjelöltje is.

Mi fér be Európába?
Szervesen illeszkedik a diskurzusba a francia burkiniügy is. A francia Riviéra – vagy bármely európai strand –, ahol a női testek fedetlenül jelennek meg, a nyugati szabadság, nemek közti egyenlőség fontos jelképei. Világos tehát, hogy a teljes testet takaró muszlim női fürdőruha körüli vita nem gyakorlati, hanem sokkal inkább szimbolikus jelentőségű, különösen a nizzai sétányon történt gázolásos merénylet után. Ezt persze kevesen merik bevallani. Ehelyett a hidzsábot, nikábot, burkát vagy épp burkinit számos egyéb szempontokból vizsgálják: pró és kontra érvelnek a higiénia, a szabadságjogok, a vallásgyakorlás és a biztonság kérdésének ürügyén. A valódi, kimondatlan kérdés azonban az, hogy valójában mely kultúra uralja az európai köztereket? A fátyol mögött ugyanis az európai és nemzeti identitások újrafogalmazása zajlik. Annak eldöntése, hogy mi európai és mi nem az, és hogy van-e helye az iszlámnak és a muszlimoknak a jövő Európájának társadalmaiban.
Sayfo Omar

Demokrata, 2016/35, augusztus 31.