A német külpolitika lejtmenete

Varga György írása a #moszkvater.com számára

A külpolitika iránt érdeklődők emlékeznek rá, hogy Németország (és Franciaország) 2008-ban még racionális szereplőként igyekezett hatni a globális céljait követő Egyesült Államok NATO-bővítést erőltető álláspontjára. Berlin akkori sikereként könyvelhető el, hogy a NATO bukaresti csúcstalálkozójának nyilatkozatába nem Ukrajna meghívása, „csak” Ukrajna jövőbeli NATO-tagsága szerepelt. Ez sem volt korrekt, ha valaki az európai stabilitás hosszú távú fenntartásában volt érdekelt, de Washington kevesebbel nem érte be.

Miért volt helyes Berlinnek, Párizsnak visszafogni az erőltetett amerikai, balti, lengyel álláspontokat? Részben az európai stabilitáshoz kötődő (orosz relációs) érdekek miatt, másrészt az Ukrajnához kötődő egyszerű tények miatt is.

– Ukrajna alkotmánya az ország semleges státuszát deklarálta (talán illett volna ezt tiszteletben tartani a NATO-nak).

– Ukrajnában egyáltalán nem volt társadalmi többsége annak a NATO-tagságnak (amit a NATO évekkel korábban kijelentő módban közölt); ezt jól mutatja, hogy a 2010-es és 2012-es elnök- és parlamenti választásokon a semlegesség mellett álló Viktor Janukovics és a Régiók Pártja fölényes többséget szerzett.

– Ukrajna külkereskedelmi forgalma nagyobb volt Oroszországgal, mint az Európai Unió országaival együttvéve, az ország reálpolitikán alapuló objektív érdekei – korrekt viszony Kelettel és Nyugattal – világosak voltak.

– Ukrajna Oroszország számára NATO-tagként nem kisebb jelentőségű probléma lenne, mint Kanada tagsága egy orosz vagy kínai vezetésű katonai szövetségben. (A potenciális reakciót gondolom, hogy nem kell vázolnom, az a kubai válság alapján modellezhető.)

Sokak figyelmét elkerülhette Merkel volt német kancellár beismerésnek beillő, a december 7-i Die Zeitben megjelent interjúja. Angela Merkel szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is elfogadott Minszki Megállapodások német-francia-ukrán-orosz keretek között történt elfogadása a kelet-ukrajnai helyzet rendezésére azt a célt szolgálta, hogy Ukrajna időt nyerjen egy Oroszországgal szembeni háborúra történő felkészülésre. Hollande volt francia elnök a Kyiv Independentnek adott december 28-i interjújában megerősítette a volt német kancellár által mondottakat. (Azaz, a politikai Nyugat teljesen tisztában volt vele, hogy Oroszország nem fogja végtelenségig tűrni a több milliós etnikai és a tízmilliós nagyságrendű nyelvi orosz közösség kezelését, és ezzel párhuzamosan Ukrajna NATO-taggá történő szisztematikus felépítését.)

A volt vezetők interjúi nem a legkorrektebb közvetítői minőségben tüntették fel sem a német, sem a francia diplomáciát – Kijevvel együtt csak imitálták a tárgyalásokat.

Németország szerepe az ukrajnai háborúhoz vezető folyamatban, és a háború kezdete óta eltelt időszakban meghatározó. Több konkrét lépés mutatja az Európai Unió meghatározó államának külpolitikai tévelygését olyan kiemelkedő német politikusok által létrehozott európai örökséget lezúzva, mint Konrad Adenauer, Willy Brandt, Helmut Schmidt, Helmut Kohl és Hans-Dietrich Genscher.

1.) Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter (jelenlegi államfő) 2014. február 21-én kezesként – Sikorski lengyel külügyminiszter és egy francia külügyi államtitkár társaságában – aláírta a Janukovics ukrán elnök és az ellenzék közötti megállapodást a kijevi erőszakos megmozdulások (Majdan-tér) lezárásáról és a politikai rendezésről.  Az uniós politikusok távozása után, február 22-én az ellenzék erőszakkal átvette a hatalmat. Steinmeier külügyminiszter és a német kormány semmit nem tett annak érdekében, hogy az ukrajnai alkotmányellenes hatalomátvételt elítélje, vagy uniós szankciókra tegyen javaslatot az alkotmányos helyzet helyreállítására (hiszen kezesként nem a puccs forgatókönyvét írta alá!!) A következmények ismertek: polgárháború Kelet-Ukrajnában, a Krím elszakadása.

Van-e felelőssége a német kormánynak a történtek után? Igen van: asszisztált egy alkotmányellenes hatalomátvételhez, ál-közvetítéssel csapta be a hivatalban lévő ukrán államfőt, aki hitt az uniós külügyminiszterek aláírásában, s a megállapodás után, európai vezető politikusok által megtévesztve relax üzemmódba kapcsolta az erőszakszervezeteket.

2.) 2014. szeptember 5-én, majd 2015. február 12-én írták alá azokat a megállapodásokat (Minszki Megállapodások), melyek német-francia-ukrán-orosz együttműködés (normandiai formátum) eredményeként születtek, lezárva a kelet-ukrajnai polgárháború két fegyveres szakaszát, és rögzítve a politikai rendezés menetrendjét. Az elfogadott – és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is megerősített – feladatterv szerint 2015 végéig el kellett volna indítani az ukrán alkotmányreformot Donyeck és Luhanszk térségének jövőbeli különleges státuszáról, párbeszédet kezdeni a szeparatista területen helyi választások előkészítéséről, és a szociális-gazdasági kapcsolatok helyreállításáról Kijev és Kelet-Ukrajna szeparatista területei között.

2015 és 2022 között csak Oroszország sürgette a politikai rendezést, a Minszki Megállapodások végrehajtását; a Nyugat asszisztált Kijev nemzetközi jogi kötelezettségeinek szabotálásához, s nem fenyegette semmilyen nemzetközi szankció a vállalt kötelezettségek teljesítését 2020-tól már nyíltan elutasító Ukrajnát, sőt Kijev 2014-től hallgatólagos támogatást kapott újabb eszkalációs lépések megtételéhez is (nyelvtörvény, oktatási törvény, kisebbségi törvény az érintett kisebbségi közösségek ellenében).

A normandiai formátum államfői, külügyminiszteri és szakértői szinteken ülésezett, konkrét eredmények nélkül. Ukrán részről 2020-tól már nyíltan kijelentették, nem áll érdekükben a megállapodások teljesítése, közvetlen párbeszéd folytatása a szeparatista területtel. Brüsszel és Párizs mellett a német külpolitika sem gyakorolt nyomást az ukrán vezetésre, hogy álljon szóba a saját lakosságával, reintegrálja azt Ukrajna gazdasági, társadalmi életébe, megelőzve az ukrajnai oroszok helyzetének eszkalációját, s Oroszország nem kizárható beavatkozását. Scholz kancellár 2022. február 15-i moszkvai látogatása során – egy héttel a háború kezdete előtt – Putyin elnök ismételten kérte a német közbenjárást Kijevnél a Minszki Megállapodások végrehajtása terén, eredménytelenül.

Van-e felelőssége a német diplomáciának, hogy az általuk is jegyzett Minszki Megállapodások végrehajtására nem volt kész Kijev és ezért sem Berlin, sem más uniós szereplő nem szankcionálta az ukrán vezetést? Igen, van; Berlin hallgatólagos támogatással asszisztált egy háborús konfliktus kialakulásához.

Azaz, jobb lett volna, ha német (és francia, lengyel) vezetők egyáltalán nem írnak alá kezesként semmit 2014-15-ben. Mi volt a szerepe a kezességvállalásnak? Merkel és Hollande interjúi nyomán úgy tűnik nem más, mint az egyik érdekelt fél megtévesztése és időnyerés mind 2014 februárjában, mind a Minszki Megállapodások esetében.

3.) A német kormány a háború 2022. februári kezdete óta képtelen megfogalmazni nemzeti érdekeit a folyamatok kezelésében. A 2021 végén koalícióra lépett pártok (SPD, Zöldek, FPD) de facto becsapták választóikat, s feladták a német nemzeti érdekeket tartalmilag amerikai, formailag ukrán érdekekért. (Utóbbi egyébként kérdéses, hiszen érdeke-e az ukrán társadalomnak, hogy a jelenleg a politikai Nyugat támogatásával hatalmon lévő politikai elit szétveresse az országot, mint ahogy az éppen folyamatban van.)

A koalícióban alkancellári és külügyminiszteri posztokkal is rendelkező Zöld Párt alig fél évvel a 2021. évi választások után teljes pálfordulást hajtott végre. Pártprogramja szerint nem engedi, hogy Németország fegyvert szállítson háborús övezetbe, és a környezetvédelem iránt elkötelezve a szénerőművek visszaszorítása az egyik célja. Ehhez képest a párt által delegált Robert Habeck alkancellár és Annalena Baerbock külügyminiszter asszony a legharsányabb szószólója az ukrajnai fegyverszállításoknak, s ezt a héja üzemmódot mutatják EU-s keretek között is, szorgalmazva az orosz energiahordozókról történő leválást – ami a szénerőművek visszakapcsolását is jelenti.

A külügyminiszter nyíltan felvállalta, hogy nem érdekli a német választók véleménye, amikor Ukrajna katonai támogatásáról van szó. A külügyminiszter által vitt külpolitikai irányvonal konkrétan szembe megy a német (és az uniós) gazdaság érdekeivel. Január 24-én Bearbock az Európa Tanácsban – nagy nemzetközi megrökönyödést és bírálatot kiváltva – kijelentette, „mi háborút folytatunk Oroszország ellen.”

(Megjegyzés: a német külügyminiszter ezzel helyre tette azokat a magyar szakértőket is, akik igyekeznek cáfolni Moszkva álláspontját, mely szerint Oroszország a NATO-val harcol Ukrajnában.)

4.) Az „Északi Áramlat 2” projekt amerikai kezelése évek óta a német nemzet semmibevételét is demonstrálja, amit Berlin már a Merkel-érában is szó nélkül tűrt. A német külpolitika (és az EU is) szótlanul tűrte, hogy az Egyesült Államok szankciókkal vetette vissza az Északi Áramlat építését. 2022. február 7-én Biden amerikai elnök földig alázta Scholz kancellárt a világ nyilvánossága előtt, amikor közös sajtótájékoztatójukon megerősítette, hogy az Egyesült Államok kész és képes a gázvezeték rendszer kiiktatására. A kancellár kényszeredett mosollyal tűrte főnöke megaláztatását; magára valamit adó állam vezetője jelezte volna, hogy talán nem az amerikai elnöknek kellene eldönteni, honnan vesz gázt a szuverén német állam.

Úgy tűnik a szuverenitásnak több értelmezése is van. Csak Ukrajnán múlik, NATO-tag lesz-e – mert szuverén ország, de Németországnak nincs joga eldönteni, kitől vesz gázt – ezt majd Amerika eldönti.

A vezetékek felrobbantásának kérdése tabunak számít a német közszolgálati médiában – politikailag nem korrekt emlegetni, hogy az Egyesült Államok vélhetően azt tette, amit Biden elnök a világ nyilvánossága előtt megígért Scholz kancellárnak. A német nemzeti, politikai és szakmai önérzetet a médiában az üggyel kapcsolatban nem engedik megjelenni. (Mintha mi sem történt volna…)

5.) 2022-ben Ukrajna németországi nagykövete a tisztelet legkisebb jele nélkül adta ellentmondást nem tűrő utasításait, követeléseit a német kormány felé az Oroszország elleni szankciókat és a fegyverszállításokat illetően. A német társadalom megrökönyödve szemlélte, ahogy a kormányzati szint eltűri a diplomáciában elfogadhatatlan retorikai ámokfutást. Az ukrán nagykövet által „sértődött májas hurkának” nevezett Scholz kancellár ingerküszöbét a sértések nem érték el. Önérzetes németek őrjöngtek magukban az ilyen szintű és válasz nélkül maradt megalázások után.

6.) Schröder volt kancellár a háború kezdete óta támadások alatt van, amiért részt vállalt a gázprojektek előmozdításában, és a német gazdaság érdekeit támogató álláspontját nem hajlandó a fenyegetések hatására sem megváltoztatni. Az ex-kancellár kitartása elismerésre méltó, miközben saját országának mai vezetői, volt párttársai támadják (állami juttatásai visszavonása, kizárás a pártból, stb.). Schrödert a német-orosz energetikai együttműködésben viselt tisztsége miatt folyamatosan alázzák, de a német Ursula von der Leyen EU Bizottsági elnök 37 milliárd eurónyi vakcina beszerzésről szóló, máig nem kivizsgált amerikai relációs törölt SMS üzenetei szót sem érdemelnek. Hasonlóan nem váltanak ki reakciókat az ismeretlen nagyságrendű uniós tisztségviselő amerikai cégekhez kötődő korábbi, jelenlegi vagy jövőbeli szerepvállalása, állása. Ha valaki a kínai, vagy orosz relációban gondolkodik saját hazája gazdasági érdekeinek előmozdításáért, az a politikai Nyugat mai szabályai szerint üldözendő.

7.) Elrettentő morális példaként láthatjuk Steinmeier jelenlegi államfőt, volt külügyminisztert, akinek sikerült teljesen meghasonulnia önmagával. Ahhoz képest, hogy két esetben is feladatát nem teljesítő kezesként asszisztált az ukrajnai konfliktus kialakulásához (lásd a 2014-15-ben aláírt megállapodásokat), a háború kezdete után sűrűn elnézést kért Ukrajnától, hogy korábban támogatta az Északi Áramlat projekteket.

Ennél mélyebbre nagyon nehéz süllyedni. Azért kért elnézést, mert külügyminiszterként azt csinálta, ami a feladata volt – energiahordozókat szerzett a következő évtizedekre. Steinmeier nagyon jól bírta az ukrán megaláztatást. Először kitiltották Kijevből a fentiek miatt, de aztán – sok nyilvános önkorbácsolás után – csak sikerült odaverekednie magát az ukrán fővárosba.

8.) Scholz kancellár január 25-én döntött Leopard-2 harckocsik Ukrajnának történő szállításáról. A német külpolitika ezzel új szintre emelte a háború eszkalációját, hiszen nehéz támadó fegyverekről van szó, ahol a személyzet kiképzése is szerepel. Utóbbi azért fontos tényező, mert a Bundestag jogi szakértői az ukrán katonák kiképzését jelölték meg olyan ismérvként, mely Németországot a háború résztvevőjévé teszi.

9.) A napokban megjelent német adatok szerint, Németországnak 175 milliárd euró gazdasági kárt okozott eddig az ukrajnai háború. Ha ezt kivetítjük a német gazdasághoz szorosan kapcsolódó európai és globális partnerekre, akkor jól látható, hogy Berlin nem a saját érdekeit tartja szem előtt, a nemzetközi kapcsolatokban nem racionális szereplőként viselkedik.

10.) A külügyminiszter háborút deklaráló nyilatkozata és a kancellár Leopard harckocsik szállításáról szóló döntése január azon napjaiban születtek, amikor Oroszország az auschwitz-i német haláltábor felszabadításának 78. és a Leningrád (közel 900 napos) német ostrom alól történt felszabadításának 80. évfordulójára emlékezett. Az események egybeesése az orosz társadalom számára logikusan vetette fel a kérdést, mi értelme volt Oroszországnak hozzájárulni a német újraegyesítéshez, vagy – ellentétben az Egyesült Államokkal – lemondani németországi, nemzetközi jogi értelemben legitim megszálló szerepéről.

Nem vitatott megállapítás, hogy hatékony európai gazdaság nincs hatékony német gazdaság nélkül, így az ukrajnai háború kezdete óta folytatott német külpolitika feladja nemcsak a német, hanem az európai érdekeket is.

A korábbi évtizedek német Ost-politikája azon az elven alapult, hogy Európa és Oroszország kölcsönös függése a legjobb eszköz az európai stabilitás fenntartására, és ez a gyakorlatban is működött. Moszkva nem azért fektetett be tízmilliárd eurós nagyságrendben tengeralatti gázvezeték építésébe, hogy azokat még az üzembe helyezés előtt felrobbantsa.

Általános biztonságpolitikai elv, hogy a jelentős kölcsönös függés visszatartja a feleket az egymástól történő megszabadulástól, katonai konfliktustól. Pontosan ez alapján nem véletlen, hogy Washington évek óta ellenezte azt a típusú európai stabilitást, ami éppen a kölcsönös függés (energia, nyersanyagok, piac, technológia) alapján zárja ki a maihoz hasonló konfliktus kialakulását, s nem teszi indokolttá, és így lehetővé sem külső szereplő (Egyesült Államok) beavatkozását az európai folyamatokba.

Ezt a kölcsönös függést ideje volt megszüntetni, hogy helyet csináljunk az amerikai energetikai és katonai jelenlét további állomásainak, a kiprovokált orosz veszéllyel legitimáljuk az Európában munkanélkülivé vált NATO-t, dinamizálva az amerikai hadiipari megrendeléseket és az amerikai LNG gáz európai exportját.

(Megjegyzés: ugyanez a helyzet Kína esetében is. A több évtizede tartó status quo, realista egyensúly fenntartása – Kína és Tajvan békés egymás mellett élése a politikai egy-Kína elv alapján – nem amerikai érdek. Egy külső beavatkozás feltételeinek megteremtéséhez, a kínai gazdasági fejlődés megtöréséhez provokálni kell Kínát például tajvani politikai látogatásokkal, mint ahogy Ukrajna NATO-taggá felépítésével lehetett provokálni Oroszországot.)

Németország jelenlegi politikai elitjének teljesítménye sajnálatra méltó a Konrad Adenauer, Willy Brandt, Helmut Schmidt, Helmut Kohl és Hans-Dietrich Genscher által fémjelzett német kül-, biztonság- és gazdaságpolitikával összehasonlításában. Egy Washingtonnak kritikus szinten alárendelt német külpolitika – megspékelve a Zöld Párt (alkancellár, külügyminiszter) programjában idealista, gyakorlatában képmutató békepártiságával (abszolút háborús héják) – ma nem jelent iránytűt Európában.

Az ukrajnai háborúra, az Európába irányuló illegális migrációra és Európa energiaellátásának jövőjére adott német válaszok nem racionálisak, nem szolgálják sem 80 millió német, sem 450 millió uniós állampolgár érdekeit. A német jövőkép riasztó.

Ha hozzávesszük, hogy nemcsak a német diplomáciát, hanem Európa két fontos intézményének adminisztrációját is a gender policy alapján jelölt német női politikusok vezetik, akkor megértjük, miért találunk hasonlóságot a német kormány, az Európai Bizottság (EU) és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBESZ) ukrajnai konfliktusra adott – egyáltalán nem az európai érdekeket tükröző – válaszaiban. Utóbbi – félredobva az 1975-től tartó, és a hidegháborúban is életképes Helsinki Folyamat európai biztonság terén létrehozott örökségét, az ukrajnai konfliktusban betöltött nemzetközi megfigyelői szerep tapasztalatait -, mára alapfeladatát tekintve észrevehetetlenné vált, és egyáltalán nem vezető erő a háború további eszkalációjának megelőzésében. Hogyan is lehetne az, amikor vezetői és az őket delegáló Németország maguk sem a diplomáciai megoldást támogatják. A német felelősség nem vitatható sem a háború feltételeinek kialakulása időszakában, sem a háború jelenleg látható eszkalációjában.