A Nyugat a valóság falába ütközik

– Minket itt, Magyarországon mindig meglep, amikor egy tőlünk nyugatabbról érkező ember kritizálja a mai Nyugat alapvetéseit és főleg a globalizációt.

– Én azon ritka kivételek egyike vagyok, akik nyugatiként nem kedvelik a Nyugatot; életem során történelmi szempontból mindig is nagyobb figyelemmel és együttérzéssel követtem, ami Keleten történik. Persze időközben a Szovjetunió már megszűnt, de annak idején meg voltam róla győződve, hogy a szovjet kommunizmus kontra „szabad világ” alternatíva valójában hamis. Ám tökéletesen megértettem, hogy amikor a Szovjetunió összeomlott, a kelet-európaiak azt hitték a Nyugatról: az maga a földi menny­ország. Az elmúlt évtizedek története azonban egyben a kiábrándulás és a csalódás története is. Már ők is értik, hogy nem a kommunizmus az egyetlen lehetséges fenyegetés. Nemcsak az a rendszer lehet totalitárius, amelyik gyilkol, rombol, bebörtönöz, de az is, amelyik a lelket öli meg. Ezért is teszek mindig nagyon egyértelmű különbséget Európa és a Nyugat közt. Európaiként a szolidaritást képviseljük, szemben a nyugati tengeri hatalommal, ami egykor Anglia volt, ma pedig az Egyesült Államok.

– Ha már szóba hozta az Egyesült Államokat: azon kevesek közé tartozik Európában, akik nyíltan kritizálják az amerikai hegemóniát. Hogyan foglalná össze ennek a kritikának a lényegét?

– A kiindulópont a geopolitika. Az amerikai tengeri hatalom, ezzel szemben a miénk kontinentális hatalom, szárazföldi, eurázsiai hatalom, ha úgy tetszik. Ahogy pedig azt Carl Schmitt megállapította, a történelem során a szárazföldi és a tengeri hatalmak között folyik a küzdelem. Másodsorban – és Európa szempontjából ezt tartom a legnagyobb akadálynak – az Egyesült Államokat a haladás ideológiájára építették. A gépet, a tőkét bálványozzák, a felvilágosodás logikáját követik. Ami számunkra csupán egy tovaröppenő történelmi pillanat volt, az nekik fun­da­mentum. Az Egyesült Államok domináns hatalom, elsősorban a soft power és a katonai erő tekintetében, ugyanakkor mára hanyatlásnak indult, és mint ilyen, aggasztják a láthatáron felbukkanó versenytársak. Jelenleg három fő kihívója van: Európa, Kína és Oroszország. Európa egyre kisebb kihívás, hiszen az uniós intézmények az amerikai politikához igazodnak. Ezt mindennél világosabban jelzik az Ukrajnában történtek. Nem kellett volna sem az ukránok, sem az oroszok mellé állnunk, hanem ki kellett volna jelenteni, hogy Európában háború folyik, és ezt minél előbb meg kell állítanunk. Tárgyalást kezdeményezni és javaslatot tenni tűzszüneti megállapodásra ahelyett, hogy olajat öntenek a tűzre, fegyvert szállítanak és olyan szélsőséges lépéseket tesznek, amelyek kimenetelét ma képtelenség megjósolni.

– Európai szinten láthatóan teljes egyetértés volt a szankciók bevezetésének szükségességéről…

– De ki döntött az Oroszország elleni szankciókról? Ugyanazok, akik a Magyarország elleniekről. Ha önök, magyarok meg akarják őrizni az identitásukat és ezért nem értenek egyet a bevándorlást támogató narratívával, akkor elítélik önöket. Ha nem akarják, hogy az LMBT-lobbi beleszóljon a törvényalkotásba, akkor ismét célkeresztbe kerülnek. Ami pedig az Oroszország elleni szank­ció­kat illeti, azokról Washingtonban döntöttek. Az USA számára ez nagyszerű helyzet. Nem vállalnak valódi kockázatot; amerikaiak nem halnak meg, az ukránokat felhasználva tudnak harcolni az oroszok ellen. Véleményem szerint ennek a háborúnak két áldozata van: egyrészt természetesen az ukránok, másrészt pedig az európaiak. Az ukránokat már évek óta manipulálják, így ők elfogadták, hogy bábok legyenek az amerikaiak sakktábláján. Ha megdöntik Ukrajnát, Oroszország megbukik – ez a Brzezinski-doktrína. Mindebből világosan látszik, hogy a háború kapcsán az Európai Unió nem önálló hatalomként lépett föl, hiszen már nyilvánvalóan nem is az.

– Mégis mit lehet akkor tenni ebben a helyzetben? Lehetséges ellenállni a politikai térben?

– Mindig lehetséges. Tény, hogy az erőviszonyok jelenleg nem ideálisak. A helyzet azonban változik. Brüsszelben egyre nagyobb az aggodalom. Magyarország ellenáll, de persze az önöké egy kisebb ország. De ott vannak a lengyelek; nos, így már nagyobb a gond. Svédországban is elmozdulás történt, Olaszországban pedig fordulat. Franciaországban a Nemzeti Tömörülésnek 89 képviselője van, ami óriási dolog. Elindult egy hullám. Ráadásul a szankciók legközvetlenebb következménye az, hogy Európa szembeköpi saját magát. Mi fogjuk megfizetni a szankciók árát, ennek pedig gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Forróvá válhat a helyzet Franciaországban is; voltak megszorítások, voltak korlátozások, és még csak most jön a kormány által elvárt „energia-mértéktartás”, vagyis a fogyasztói kvótarendszer. Úgyhogy sokaknak kezd nagyon elege lenni…

– Vezethet mindez zavargásokhoz, hasonlóan a sárgamellényesek megmozdulásaihoz?

– Igen, szerintem előfordulhatnak zavargások. Amikor a sárgamellényesek az utcára vonultak, azt írtam, olyannak tűnik ez, mint egy főpróba. Megálltak a tüntetésnél, nem mentek tovább. Nem is volt lehetséges. De amikor az emberek rájönnek, hogy nem élhetnek tovább úgy, ahogy szeretnének, nem tudnak befűteni, nem mehetnek el otthonról, akkor annak rossz vége lehet. Azt gondolom, hogy 2023 meghatározó esztendő lesz. Áramkimaradások lesznek. Kétségbeesetten próbáljuk kitalálni, hogy az oroszok helyett most ki lát majd el bennünket gázzal. Az elsődleges megoldás persze az amerikai cseppfolyósított gáz, amit négyszeres-hatszoros áron adnak el nekünk; mindezt pedig egy évek óta rendkívül sérülékeny pénzügyi rendszerben. Az infláció elszabadul, bekövetkezik a recesszió… minden adott ahhoz, hogy a nyugati társadalmak felrobbanjanak. Persze nem én vagyok az eljövendő francia forradalom prófétája, de objektívan szemlélve politikai, gazdasági, katonai és pénzügyi válságok együttállását látjuk, az elégedetlenség kiváltó okai pedig egyre csak sokasodnak. Vegyük csak Marine Le Pent. Azt mondták róla, van egy üvegplafon, amit soha nem lesz képes áttörni. Az elején ezt húsz százalékra tették, aztán 25-re, még később 30-ra. Ehhez képest 42 százaléknál tart, mindössze nyolcra az 50-től. Az már cse­kélység!

– Hogyan került Európa ennyire kiszolgáltatott helyzetbe, amikor már önmaga ellenében cselekszik?

– Meggyőződésem szerint nem gazdasági, hanem ideológiai okokból. Az uniós doktrína alapvetően a liberális kapitalizmus és az emberi jogok ideológiája. Vagyis már nem számít az identitás védelme, annak a megőrzése, amik voltunk. Úgy hiszik, a múltnak már nincs mondanivalója számunkra, helyette szélesre kell tárnunk a kaput a bevándorlók előtt. És a genderelmélet értelmében már a fér­fiak és a nők közt sincs valódi különbség… Ennek minél előbb meg kell változnia. A nyugati vezetőknek azonban látha­tóan hatalmas kihívást jelent szembenézni a valósággal, ezért állandóan olyanokat mondanak, amikről mindenki tudja, hogy nem igaz. Mint például az a mantra, hogy a bevándorlás nem okoz semmiféle problémát, miközben tömegek élnek olyan környékeken, ahol pontosan látják, hogy mekkora a gond. Azt ismételgetik, hogy nincs különbség férfi és nő között és mindenki egyenlő, miközben mindenki mást lát: a valóságot. Ezek a vezetők előbb-utóbb a valóság falába fognak ütközni.

– Hogyan látja mindebben egy olyan kis állam, mint Magyarország felelősségét? Mit gondol Orbán Viktor markáns ellenállásáról?

– Rendkívül fontos az önök szerepe. Egy kis országnak meg kell tudnia mutatni, hogy független akar maradni, mert ez példaként szolgálhat nagyobb államok számára. Nekünk tehát szolidárisnak kell lennünk Magyarországgal. Minden bizonnyal több, a visegrádi csoporthoz hasonló együttműködés is létrejön majd, még akkor is, ha bizonyos kérdésekben adódhatnak súrlódások, mint Magyarország és Lengyelország esetében, amelyek az eltérő nemzeti érdekek miatt eltérő álláspontot képviselnek Ukrajnával kapcsolatban. Nézeteltérések mindig lesznek, ez teljesen normális. Egyes kérdésekben azonban, mint a bevándorlás, megvan a szolidaritás. Mindez tehát kicsiben kezdődik, és ha Olaszország és Franciaország is átáll, akkor egyértelművé válik majd, hogy Magyarországot nem feláldozták az ellenállás oltárán, hanem ők voltak Európa valódi megújulásának az előfutárai. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk: a történelmet folyamatosan írják a résztvevői.