A Nyugat lassú öngyilkossága

– Nem hagyta szó nélkül ön sem a közösségi médiában a német válogatott katari fiaskóját: nem elég, hogy megverte őket Japán, majd haza kellett utazniuk a vébéről, az egészet megfejelték egy performansszal, amiért nem hordhatták a szivárványos karszalagot. Mit árul el ez az aktuális német gondolkodásról?

– Amit Katarban láttunk, az két nagy német probléma összefonódásának tipikus eredménye. Az egyik a nemzet hajlama arra, hogy szörnyű múltját a hagyományos önmeghatározás minden formájának eltörlésével és olyan tisztán egyetemesnek vélt erkölcsi értékek előtérbe helyezésével dolgozza fel, mint a demokrácia, az egyenlőség és igazságosság, és még sorolhatnánk. Ez a híres alkotmányos hazafiság, a Verfassungs­pat­rio­tis­mus, vagyis a hazafiság olyan formája, amely nem a nemzeti identitás iránti szereteten, hanem inkább az alkotmány iránti lelkesedésen alapul. Másrészt a katari komédia igazolta azt az elképzelést, amely szerint a németek hajlamosak arra, hogy más népeket ha kell, akaratuk ellenére is nevelni próbáljanak. Sajnos Németország zöldbaloldali radikalizálódása is felerősítette a vágyukat, hogy „felvilágosítsák” szomszédaikat. Ez jobb esetben a katarihoz hasonló nevetséges show-műsorokat eredményez, rosszabb esetben pedig az Európai Unió eszközként való felhasználását arra, hogy a német ideológiai döntéseket Berlin európai szomszédaira kényszerítse, ha kell, rágalmak, megbélyegzés és akár szankciók révén.

– Apropó egyetemes értékek: egyre inkább azt látjuk, hogy a genderaktivizmus célkeresztjébe a gyerekek kerülnek. Milyen következményei lehetnek ennek?

– Ez rendkívül aggasztó folyamat, egyre inkább a múlt totalitárius tendenciáira emlékeztet. Az ideológiailag semleges iskolai és egyetemi oktatás helyett az új eszme már az óvodától kezdve rá akarja erőltetni magát a leendő polgárokra, nemcsak a gender tekintetében, hanem olyan kérdésekben is, mint a nemzeti identitás, a multikulturalizmus vagy a klímaaktivizmus. Ennek számos veszélyes következménye van. Először is, az ilyen politikai befolyásolás már kisgyermekkortól kezdve súlyos pszichológiai problémákhoz vezethet, mint az úgynevezett nem bináris identitások exponenciális növekedése is mutatja az Egyesült Államokban. Másodszor, ez a fajta agymosás elég gyakran ütközik azokkal az értékekkel, amelyeket a gyerekeknek otthon tanítanak, így élesednek az ellentétek a generációk között. És végül mivel a sulykolt elméletek közül sok nyilvánvalóan abszurd és ellentmond a nyugati gondolkodás 2500 éves történetének, a gyerekek hozzászoknak ahhoz, hogy gondolkodásukat kettéválasszák, különbséget tegyenek a hivatalos álláspont, amit nyilvánosan követniük kell és saját, ettől esetleg eltérő nézeteik között, amelyeket csak a magánéletben fejezhetnek ki. Ez a kettős gondolkodás az alapja annak a totalitarizmusnak, amit az EU keleti részén élő emberek már régről ismernek.

– Az európai elit láthatóan nem készül változtatni bevándorláspárti alap­állásán. Képes-e Európa integrálni az eltérő kultúrákból érkezőket? És sikerrel jártak-e az elmúlt évtizedek integrációs törekvései?

– Mindkét kérdésre nem a válaszom. Nem azért, mintha a különböző kultúrákból származó emberek integrációja az európai civilizációba önmagában lehetetlen volna, hanem azért, mert egyrészt ma már annyi nem európai él Nyugat-Európában, hogy az integráció kezd fordítva működni, vagyis egyre inkább a nyugatiaknak kell integrálódniuk az egyre inkább keleties környezetbe, másrészt pedig az uralkodó elit már az integráció fogalmát is negatívnak, idegengyűlölőnek, kirekesztőnek, gyarmatosítónak, sőt rasszistának tartja. Így inkább nem tesznek semmit. Ennek az az eredménye, hogy az olyan országok, mint Franciaország vagy az Egyesült Királyság egyes területei megszűntek európainak lenni, és inkább európai földön lévő afrikai függőségeknek tekinthetők. Személy szerint fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt a most már negyedik generációjába lépő folyamatot visszafordítani nagyobb katasztrófák nélkül.

– Új jelenség söpör végig a nyugati világon: klímaaktivisták nevetséges performanszokat tartanak múzeumokban, és megpróbálják tönkretenni a műalkotásokat. Mi áll az ilyenfajta aktivizmus mögött?

– Nem is az a gond a klímaterroristákkal kapcsolatban, ami tesznek, hanem ami a tetteik mögött van: a német média, a tudományos élet és a politika nagy többségének hallgatólagos támogatása és a közvélemény radikális zöldbaloldali radikalizálása. Ha meg akarjuk érteni, milyen mértékben játszanak össze, képzeljük el, mi történne, ha csak egyetlen konzervatív aktivista is odaragasztaná magát egy festményhez vagy egy autópályára, hogy tiltakozzon a Nyugat lassú öngyilkossága ellen! Napokig tartana a hőzöngés, míg a zöldaktivisták esetében a legtöbb képviselő még gratulál is a fiatal „idealistáknak” „bolygónk iránti elkötelezettségükhöz”.

– Hogyan látja Magyarország szerepét a nemzetközi konzervatív értelmiségi életben?

– Magyarország napjainkban kétségkívül az európai konzervativizmus központja: az olyan kezdeményezések, mint az MCC, a Danube Institute, a Századvég Alapítvány és sok más intézmény egyedülálló mikroklímát teremtettek, amely lehetővé teszi, hogy a Nyugat minden tájáról érkező konzervatívok menedéket találjanak, dolgozzanak és kiteljesedjenek, miközben a konzervatív gondolkodást mindenhol máshol szisztematikusan gyalázzák és visszaszorítják. Csak remélni tudom, hogy más konzervatív kormányok, mindenekelőtt Lengyelországban és Olaszországban, példát vesznek arról, ami Magyarországon történik. Mert sajnos nyilvánvaló, hogy Magyarország egyedül nem tud hosszú távon helytállni az Európai Unió nyomásgyakorlásával szemben: a nyugati konzervatívok csak akkor élhetik túl az olyan katasztrófákat, mint az amúgy is szűkös politikai támogatottságuk elvesztése, ha közös értékek és eszmék köré tartós szolidaritást építenek.