Eddigi adatok szerint az elmúlt fél évszázadban valamivel kevesebb mint négyezer katolikus pap bizonyult érintettnek különböző molesztálási ügyekben, ami az összesen 400 ezer papnak egy százalékát sem teszi ki. Országtól függően ez az arány egy és öt százalék között mozog. Az amerikai Newsweek április 11-i számában több, a témában született, egymástól független tanulmány eredményét összesítve megállapította, hogy az egyház berkein belül semmivel nem gyakoribb a szexuális visszaélések aránya, mint a felnőtt társadalmon belül általában. Az sem helytálló következtetés, hogy a papi hivatás különösképp vonzó lenne a pedofilok számára, mivel a tanári pályán hasonló arányban vannak, akiket a gondjaikra bízott gyermekek molesztálásával vádolnak. Bár a világsajtó csak az ezredforduló után kapta fel a katolikus papok elleni vádakat, az valójában már lejárt lemez.

A John Jay College of Criminal Justice 2004-ben, a zaklatási cunami kitörése után két évvel adta ki tanulmányát, mely szerint a közelmúltban napvilágra került ügyek 70 százaléka még 1970 előtt történt. Mindezen tények ellenére a papi pedofília körüli hangok nem csitulnak.

Bár a botrány mára világméreteket öltött, a legtöbb európai, latin-amerikai országban korántsem olyan nagy a felzúdulás, mint hihetnénk. A zaklatási ügyben érintett Máltán április végén tízezrek tüntettek XVI. Benedek iránti hűségük jeléül.

Május 16-án százötvenezer hívő gyűlt össze a Szent Péter téren, az egyház iránti lojalitását demonstrálva. Ugyancsak májusban a portugáliai Fatima kegyhelyen félmilliós tömeg biztosította támogatásáról az oda látogató Szentatyát. A paraguayi, mexikói, brazil, mozambiki, nigériai és más harmadik világbeli püspökök sorra adnak hangot Vatikán iránti lojalitásuknak.

A zaklatási ügyek füstje – már ha a sajtóvisszhangot tekintjük mércének – Németországban, Írországban és az Egyesült Államokban a legnagyobb. Az alsó szászországi Christian Pfeiffer Criminality Research Institute nevű kutatóintézet vizsgálata szerint Németországban 1990 óta az ország papjainak kevesebb mint egy százalékáról, mindössze 150 papról bizonyosodott be, hogy érintett valamiféle molesztálási ügyben. A világviszonylatban igen alacsony ráta azonban bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kiverje a biztosítékot XVI. Benedek hazájában.

Az öngyűlöletre kondicionált német sajtó az egyház hitelének elvesztéséről és erkölcsi válságról cikkez. A pontosságra törekvő, a hivatali visszaéléssel kulturális okokból igencsak intoleráns németeket az sem nyugtatja meg, hogy a molesztálási ügyek háromnegyede nem a közelmúltban, hanem – amint a világ legtöbb országában – még az 50-es, 60-as és 70-es években történt.

A konkrét esetek számát tekintve az ír és amerikai papok az elsők. Egyedül Amerikában több mint négyezer pap keveredett gyanúba és több mint tizenegyezer különböző ügyet vizsgálnak a hatóságok. Ez, ha a vádak bebizonyosodnak, azt jelenti, hogy egyedül a zömében protestáns Egyesült Államokban annyi pedofil pap él, mint a világ összes katolikus országában és fellegvárában együttvéve, beleértve Latin-Amerikát, Afrikát, Olaszországot és Lengyelországot.

A szám olyan hatalmas, hogy kétkedésre ad okot. A vizsgálatok lefolytatásáig még nincs elegendő bizonyíték annak cáfolására, hogy az említett két országban valóban az átlagnál nagyobb lenne a gyermekeket molesztáló papok száma, számos momentum azonban mindenképp azt sejteti, hogy az ír és amerikai zaklatási ügyekben kilóg a lóláb. Az angolszász világ katolikus egyház iránti ellenszenve egészen VIII. Henrikig vezethető vissza. A hagyományt később I. Erzsébet, majd más uralkodók is megőrizték, napjainkban pedig a sajtó táplálja. Erre utal legalábbis, hogy a katolikus egyház ügyei jóval nagyobb sajtóvisszhangot kapnak Amerikában, mint bármely másik egyházé.

Bár a zömében katolikus Írország közigazgatásilag nem tartozik Nagy-Britanniához, a brit sajtótermékek és médiumok erősen lefedik a szigetország ügyeit. Az ír gyermekmolesztálási botrányokat pedig leginkább ezek a fórumok tartják a köztudatban. Nem beszélve arról, hogy a világot behálózó brit hírügynökség, a Reuters, illetve a szintén brit BBC és amerikai CNN hírcsatornák mind kiemelt hírként kezelik az írországi és amerikai katolikus egyházakat ért vádakat.

Érdemes megjegyezni, hogy a katari székhelyű pánarab al-Dzsazíra csakúgy, mint az orosz vagy spanyol nyelvű médiumok és sajtótermékek, angolszász kollegáiknál jóval kisebb felületet szentelnek a katolikus egyház elleni vádaknak.

Az ír és amerikai botrányok nagy száma szintén kulturális okokkal magyarázható. Tudni kell, hogy az angolszász világban a szexuális önrendelkezés jogát sokkal szigorúbban értelmezik, mint bárhol a világon. Ezt leginkább az a hírhedt eset példázza, amikor egy amerikai vállalat női alkalmazottja pert nyert férfi kollégájával szemben, aki egyenjogúságát megsértve előreengedte az ajtóban. De emlékezetes azon Amerikában élő német család ügye is, mely azután menekült haza Európába, hogy egyik szomszédjuk feljelentette hatéves kisfiukat, amiért az segített pisilni négyéves kishúgának, s a kisfiút a hatóságok letartóztatták és eljárás indult ellene.

A tengerentúlon a konkrét esetek megítélése sem egyértelmű. Ha az amerikai bíróságokon szexuális zaklatás ügye kerül terítékre, a kontinentális joggyakorlattal ellentétben a bizonyítás terhe sok esetben nem a vádlót, hanem a vádlottat terheli, neki kell bizonyítania, hogy nem követte el, amivel vádolják. A boszorkányüldözésekre emlékeztető jogi helyzetben a hamis vád könnyen derékba törhet egy karriert vagy egy életet. Különösképp egy egyházi személyét, akinek karrierje kulcsát elsősorban megbízhatósága jelenti.

A papok helyzetét az angolszász jogalkotás sajátosságai is nehezítik. Habár Írországnak és az Amerikai Egyesült Államoknak van írott alkotmánya és vannak jogszabályai, a jogrendszer az esetjogon alapul. A precedensjog értelmében a korábban meghozott ítéletek hivatkozási alapként szolgálnak a későbbi hasonló keresetek megítélése során. Ez konkrét esetben azt jelenti, hogy ha egy isten háta mögötti település bírósága anyagi kártérítésre kötelez egy eklézsiát, amiért az ott szolgáló pap megölelt, esetleg atyai pofonban részesített egy gyermeket, akkor jó esély van arra, hogy a későbbiekben más nebulók vagy szüleik is pert nyerjenek hasonló ügyben. Egyetlen precedens olyan per-cunamit indíthat el, mely anyagilag és erkölcsileg is romba döntheti emberek és közösségek életét. A példátlanul ostoba precedensjog nemcsak a papok, de az orvosok és tanárok életét is megkeseríti. Kártékonyságát leginkább utóbbiak helyzete példázza.

Statisztikák szerint az amerikai gimnáziumi oktatók 43 százaléka idejének felét fegyelmezéssel tölti. A hatékony rendteremtő eszközök hiánya miatt tehát a gyerekek feleannyit tanulnak, mint kellene. Hiába azonban minden óvatosság, a 18 éven alattiakat tanító tanároknak 78 százalékát fenyegették már meg perrel pályafutásuk során.

Az angolszász logika már-már nevetségesnek tűnő vádakat eredményez. Egy oregoni férfi t állítása szerint még a hatvanas években molesztáltak egy katolikus iskolában. A bizonyítékok között szerepel egy 1995-ös keltezésű levél, melyet a gyermekmolesztálással vádolt Murphy atya egyik áldozata címzett a Vatikán akkori második legbefolyásosabb elöljárójának, Angelo Sodano bíborosnak. A felperes ügyvédje, Jeff Anderson egyenesen a Vatikánt nevezte meg alperesként. Érvelése szerint ugyanis az egyházi állam valójában egy „globális üzleti birodalom”, amely kereskedelmi tevékenységet folytat Wisconsinban, csakúgy, mint Amerika-szerte mindenhol, és amely hierarchikus szervezetként korlátlan hatalommal bír a helyi egyházközösségek felett.

Az ügyben egyelőre nem született döntés. A kentucky bíróságon három férfi nyújtott be keresetet. Ügyvédjük – az előbbi logika szerint – szintén azzal érvelt, hogy a Vatikánt jogi felelősség terheli a pedofil papok ügyében, ezért nem kevesebbet kér a bíróságtól, mint a katolikus egyházfő hivataltól való megfosztását. A Szentszék ügyvédei azzal védekeznek, hogy a papok jogi szempontból nem tekinthetők a Vatikán alkalmazottjának, hanem csak szerződéses megbízottnak, így a jogi felelősség nem feljebbvalóikat terheli. Másik érvük szerint a visszaélések bejelentésének elmulasztása nem azonos azok eltussolásával.

A bíróságot azonban minden bizonnyal a harmadik érv fogja meggyőzni, miszerint a pápa egy szuverén államnak, a Vatikánnak az államfője, és mint ilyen, mentességet élvez. Márpedig ha XVI. Benedeket elítélik, akkor az precedenst teremt, ami alapján akár az Egyesült Államok elnöke ellen is pert lehet indítani valamely mezei bíróságnál, például a CIA által elkövetett fogolykínzások ügyében. Nem véletlen, hogy éppen a perek hazájában, Amerikában az egyik legkiemelkedőbb – négyszázalékos – a molesztálási ügyekben érintett papoknak az aránya.

A precedens csakúgy, mint a pénz, nagy úr. Bár hiba lenne tagadni, hogy vannak, akik valódi, be nem gyógyuló sérelmeik miatt perlik az egyházat, sokat elárul, hogy a vádlók jelentős része erkölcsi elégtétel helyett kifejezetten világi jóvátételre vágyik. Hivatalos adatok szerint az Egyesült Államokban 1950 és 2009 között 2,6 milliárd dollárt fizetett ki a katolikus egyház különféle zaklatási ügyekben. Ennek jelentős része alig egy évtized termése.

A 90-es évek során az egykori áldozatok félmilliárd dollár kompenzációt kaptak. 2002-re ez az összeg megduplázódott, 2006-ra pedig 1,5 milliárd dollárra nőtt. Sok katolikus közösség csak csőd bejelentésével tudott életben maradni.

Írországban a növekedés még drasztikusabb volt. 2002-ben tizennyolc rend összesen 128 millió eurónyi kártérítés kifizetésébe egyezett bele, mely összeget elsősorban egyházi ingatlanok államnak való átadásából fedeztek. 2009-re az összeg közel tízszeresére, 1,2 milliárd euróra nőtt. Talán nem véletlen, hogy XVI. Benedek éppen Írországban érezte leginkább szükségét annak, hogy az egyház nevében bocsánatot kérjen az egykori áldozatoktól. A keresztényi megbocsátás euró-százmilliókban mérhető.

Sayfo Omar