A Peking–Moszkva–Washington-háromszög

Az egypólusú, Amerika-központú világrendnek immár vége. Kína felemelkedésével a hanyatló, ám még mindig első számú hatalom, az Egyesült Államok már nem diktálhatja mindenkinek a maga feltételeit A döntő kérdés most az, hogy az évszázados megaláztatását nem felejtő, csendben izmosodó, ám mára a globális ambícióit nyíltan kimondó Peking milyen utat választ saját pólusának kiépítésére. Amennyiben revansra vágyik, és folytatja a mindenekelőtt az Egy övezet, egy út projektben megnyilvánuló, jelenlegi, túlterjeszkedő politikáját, könnyen veszíthet. Vazallusává ugyanis nem fog válni sem India, sem Vietnám, sem Törökország, sem pedig Irán. Ez esetben Kína, erős hatalomként függő helyzetbe hozott ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok hálózatával maga körül, lényegében egyedül marad. A másik út, hogy a lehetőségekhez képest visszafogva magát, elsőként az egyenlők között, egy Dél- és Közép-Európába is benyúló Nagy-Eurázsia élén hozza létre a regionális integrációk együttműködő rendszerét. A politikai természeténél és méreteinél fogva szuverén Oroszországnak mindkét esetben kiemelkedő szerepe lesz. Az első esetben a két hegemón hatalom között egyensúlyozva, a másodikban Eurázsia északi centrumaként, az új partnerség egyik aktív formálójaként.

Az új világrend alakulását tehát három globális hatalom mozgása befolyásolja alapvetően: a gyengülő, ám katonai és gazdasági értelemben még mindig a legerősebb Egyesült Államok; a trónkövetelő és egyre jobban erősödő, ám a korlátait is megmutató Kína; valamint a gazdasági értelemben agyaglábakon álló, de katonai erejét tekintve és biztonságpolitikai szempontból megkerülhetetlen, méreteinél fogva pedig eleve globális szerepre hivatott Oroszország. Az e három hatalom közötti viszony emlékeztet a hidegháború idején a kétpólusú világrendet jellemző állapotokra. Egészen pontosan arra az időszakra, amikor Henry Kissinger fejéből kipattant, hogy a feszült szovjet–kínai kapcsolatokat kihasználva Washington felé húzza Pekinget, hogy ezzel gyengítse Moszkva pozícióját. Mára a szerepek felcserélődtek. A szálakat most is a Fehér Ház próbálja mozgatni, csak éppen a megerősödött Peking mozgásterének szűkítésére Moszkvát igyekszik magához édesgetni.

A legfőbb probléma ezzel az, hogy az orosz–amerikai viszony régen volt olyan rossz, mint manapság. Annak ellenére, hogy Donald Trump egyáltalán nem nevezhető oroszellenesnek. Az amerikai elnöknek imponál Vlagyimir Putyin, és nagyon szeretné, ha inkább vele, nem pedig Pekinggel kellene tárgyalnia. Csakhogy az Amerikán belüli, a külpolitikára  komoly hatással bíró erőközpontok ezt nem akarják. Így továbbra is él a hidegháborúból megmaradt, Oroszország feltartóztatását prioritásként kezelő stratégia. Még úgy is, hogy néhány éve már Kína a fő ellenség. A 2010-es évek elején a keleti expanzió és Oroszország bekerítésének felerősödésével kezdődő, majd a szankciók folyamatos kiterjesztésével folytatódó trend Donald Trump elnökségével sem tört meg. Sőt, a választásokba történő állítólagos orosz beavatkozás középpontba állításával a korábbi helyzetet csak súlyosbította, hogy az amerikai belpolitika túszává vált. Ezek után már a fegyverzetkorlátozási szerződéseknek a globális stratégiai biztonságot gyengítő felmondásán sem csodálkozhatunk. A kapcsolatok normalizálódására a jövőben sem lehet számítani, így Donald Trump elképzeléseivel ellentétben ez a helyzet még inkább összekovácsolja az orosz–kínai együttműködést.

A nyugati kapcsolatokhoz fűződő illúziók szertefoszlása keleti irányba fordította Moszkvát. Előbb gazdasági értelemben, csökkentendő a függést a nyugati piacoktól, majd a nyugati nyomás erősödésével ez a fordulat egyre inkább geopolitikai jelleget öltött, amit a 2012-ben a stratégiai partnerséget megerősítő szerződés öntött hivatalos formába. Nemcsak a nyugati, illetve a keleti irányú kereskedelmi forgalom egyenlítődött ki, de Oroszország minőségileg új viszonyt alakított ki a jövő szuperhatalmával. Ez a barátiból félig szövetségesivé váló, az önállóságot megőrző, ám az egymással szembefordulást kizáró kapcsolat Oroszországnak biztonságos keleti határokat, a nehéz időkben tőkét, technológiát és főképp a gáz- és olajexport diverzifikálása szempontjából fontos piacot teremtett. Kína számára a nyitás szintén diverzifikálta az energiahordozók importját, és új lehetőséget hozott a katonai együttműködésben is. Ez megnyilvánul a 2001 óta létező úgynevezett sang­haji együttműködés keretében, a közös hadgyakorlatokban és a kínai korai rakéta-előrejelző rendszer kiépítésének orosz segítésében is. A két kormány az országra politikai értelemben leselkedő kihívásokat – terrorizmus, szeparatizmus, „színes” forradalmak – is hasonlóképpen látja, de stratégiai szempontból a legfontosabb összekötő kapocs az Egyesült Államok globális befolyásának ellensúlyozása.

Mindezek mellett azonban Moszkva és Peking óvatosan méregeti egymást, és megmaradtak a vetélkedés elemei is. Ebben nincs semmi újdonság. Így volt ez már az első kapcsolatfelvételkor is, amikor a cár követét, a kozák Ivan Petlint 1619-ben személyesen nem fogadta a császár, Ming Van-li. De említhetnénk, hogy Moszkva 1959-ben nem adta át Pekingnek az atombombát, majd az Usszuri folyó kicsinyke, Damanszkij nevű szigete körül 1969-ben kitört fegyveres konfliktust is. Vlagyimir Putyin is idegesen figyeli a kínai térnyerést és a társadalom is érezhető távolságtartással viszonyul a keleti szövetségeshez. Különösen a Távol-Keleten, ahol demográfiai értelemben is érződik a két ország közötti aszimmetria. A Szibéria kínai „megszállása” feletti aggodalomhoz járul az e területekkel kapcsolatos történelmi revans gondolata, amelynek a kínai közösségi portálokon nemegyszer hangot is adnak. De félelemmel figyelik Pekingben is az orosz haditechnika legújabb újdonságait, amelyek némelyike potenciálisan a kínai fővárost is fenyegetheti. Emellett Kína kínosan ügyel arra is, hogy Oroszország ne kerüljön túlsúlyba az energetikai piacon. Mutatja ezt a Szibéria Ereje gézvezeték megépítésének vontatottsága is. Az orosz Gazprom és a kínai CNPC 2014 májusában állapodott meg a 30 évre szóló gázszállításról. A nagyjából 400 milliárd dollár összértékű szerződés első pillantásra lenyűgöző, ám hiába Kína a világ legnagyobb gázimportőre és Oroszország stratégiai partnere, a Gazpromot a saját piacán nem engedi 10-15 százalékos részesedés fölé. Ráadásul az orosz gáznak komoly kihívás a Türkmenisztánból érkező export, hiszen Peking innen olcsóbban kapja az energiahordozót, és a vezeték is az ő tulajdonában van. Így tehát már veszélybe kerülhet az orosz vezeték kihasználtsága és megtérülése is.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Kína sokáig figyelembe vette Oroszország érzékenységét a posztszovjet térségben, ám idővel érezhetően megnövekedett az étvágya, és túlterjeszkedésével előbb pénzügyi tekintetben hozza egyre durvábban függő helyzetbe ezeket az országokat, majd már benyomul az energetikai, biztonságpolitikai szférába is. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi az érdekek ütközését, amit idáig azért sikerült kezelni. Mindenekelőtt Közép-Ázsiában, de már Belaruszban is.

A két hatalom nem teljesen azonosan látja a világrend átalakítását sem. Oroszország egyértelműen egy teljesen új, többpólusú berendezkedésben érdekelt, Kína a jelenlegi rend első számú nyerteseként inkább annak saját súlyát növelő kiigazításában. Moszkva arról sem fog lemondani, hogy fenntartsa a kapcsolatait a Nyugattal, hiszen erre nemcsak praktikus gazdasági okokból, de mozgásterének megőrzése érdekében is szüksége van. Azt már Pekingben is látják, hogy Moszkva csak meghatározott kérdésekben nyújt segítséget, és Kínához hasonlóan nagyon ügyel az összeborulás mértékére. A két ország stratégiai értelemben mindenképpen önálló játékosnak akar megmaradni, így az egymásrautaltság és a valóban stratégiai partnerség ellenére sem tekinthetők a nyugati értelemben vett szövetségeseknek.

Amerikának azonban aligha sikerül éket verni Peking és Moszkva közé. Ez a globális egyensúlyt keleti irányba elbillentő együttműködés ugyanis középtávon nyilvánvalóan kölcsönösen előnyös mindkét félnek. Oroszország a Nyugat állandóan leckéztetett és kioktatott rossz tanulójából megkerülhetetlen globális játékossá, eurázsiai hatalommá válik, Kína pedig olyan támogatást kap a nemzetközi porondon, amely ambíciói­nak kiteljesítéséhez segíti. A Washington és Peking között egyre kiélezettebb versenyben Oroszország ott lesz keleti partnere mögött, de a manőverezési lehetőségek szélesítése érdekében nyugaton és keleten is keresi majd a partnereket, és Európában, illetve Ázsiában is igyekszik javítani a kapcsolatait a számára fontos országokkal.