„Haiti est une lumiere” – Haiti egy fény – méltatta a karibi országot a franciák nagy írója, a haiti anyától származó Alexandre Dumas. Az első, Kolumbusz által felfedezett amerikai sziget valaha igazi édenkert volt. A XVIII. század idején spanyol uralom alatt álló ország a nyugati félteke leggazdagabb gyarmataként volt ismert. A francia forradalom idején a világ kávéfogyasztásának 60 százalékát, a Franciaország és Nagy-Britannia által importált cukornak pedig 40 százalékát Haiti, akkori nevén Sant-Dominigue termelte meg. Az ültetvényeken dolgozó afrikai rabszolgák sorsa pedig messze nem volt olyan rossz, mint más országokba hurcolt sorstársaiké.

A boldog békeidő a múlté. A mai Haiti nyomaiban sem emlékeztet az egykor prosperáló gyarmatra. A munkanélküliség 70 százalékra rúg, az írástudatlanság meghaladja a 40 százalékot. A lakosság negyede alultáplált. Sokan közülük föld, víz, növényi olaj és só egyvelegéből készült „sárkekszekkel” próbálják elütni éhségüket.

225 ezer gyermek rabszolgasorban tengeti életét, hogy legalább az alapvető élelemhez hozzájusson. Az állami bevételeknek 30-40 százalékát külföldi segélyek adják. Az ország ma Amerika legszegényebb állama, amely nem sokban különbözik Szenegáltól, vagy bármely rosszabb sorsú nyugat-afrikai országtól, ahonnan egyébként Haiti mai lakosságának 90 százaléka származik.

Felmenőiknek döntő többségét ugyanis rabszolgaként hurcolták a szigetre. Sikeres lázadássorozat után 1804-ben Haiti lett az első, rabszolgák által megalapított állam. Az idilli béke azonban nem következett be. A korábban elszenvedett diszkriminációkat újabb diszkriminációkkal torolták meg. Számos fehérellenes törvény született, amely megfosztotta jogaiktól az európaiak leszármazottait, és megtiltotta a világos bőrűekkel való házasságot a feketéknek. Bár a gyarmatosítók távoztak, a kiszolgáltatottság megmaradt.

A franciák kivonulásukért cserébe 150 millió frankot kértek, mely mai értéke szerint 21 millió dollárnak felel meg. Az ország adósságcsapdába esett, ami csak súlyosbította az amúgy is ingatag politikai helyzetet. Puccsok sora következett, aminek az 1915-ben bekövetkezett amerikai megszállás vetett véget.

A függetlenség 1934-es visszaszerzését puccsok újabb sora követte, mígnem az 1957-es választásokon Francois Duvalier került az ország élére. A demokrácia hamarosan diktatúrába fordult. Ehhez az Egyesült Államok is asszisztált, amely a kommunista Kuba ellensúlyozása céljából támogatta az elnököt, majd fiát. A Duvalier család hatalmának tömegtüntetések vetettek véget 1986-ban. Az elnök zsebében 900 millió dollárral távozott az országból, az államkincstárnak pedig 750 millióra rúgó adósságot hagyott hátra, ami azóta a hússzorosára nőtt.

A nép 1990-ben Jean-Bertrande Aristide-et választotta meg elnöknek. Az elnök populista intézkedéseivel kiváltotta a régi kreol elit haragját, akik aztán amerikai segítséggel megfosztották hatalmától és száműzetésbe kényszerítették. Aristide később az amerikaiakkal való kiegyezés után visszatért és megszakításokkal 2004-ig irányította az országot.

A mai elnök, René Préval először 1996-ban a Clinton-kormány támogatásával került hatalomra. A washingtoni hátszél azonban nem volt ingyen. Préval elnöksége alatt az ország végleg a nemzetközi tőke igájába hajtotta fejét. Korábban Aristide, hogy védje a helyi alapvető élelmiszert termelő földművelőket, magas vámtarifát vetett ki a külföldi rizsre. Préval hatalomra kerülésével azonban ez megváltozott. Az ország külföldi kölcsönre szorult, a Nemzetközi Pénzügyi Alap pedig a folyósítás egyik feltételéül az importált rizsre kirótt 35 százalékos vámnak 3 százalékra való mérséklését szabta meg.

A vezetés belement az alkuba. Az ország piaca megnyílt a helyihez képest feleannyiba kerülő amerikai rizs előtt. A haiti parasztok nem tudták felvenni a versenyt az olcsó amerikai terménnyel, így sorra mentek tönkre és adták el földjeiket. Washington eközben komoly támogatásokat folyósított saját rizstermelői részére. 2003-ban az amerikai rizstermelők például 1,7 milliárd dollár állami támogatást kaptak, ami azt jelenti, hogy minden rizstermelő gazda hektáronként 232 dollárt zsebelt be. Ez lehetővé tette számukra, hogy terményüket az előállítási költségnél akár 30 vagy 50 százalékkal is olcsóbban dobják piacra, kormányuk számára pedig azt, hogy garantálja befolyását Haiti felett.

A szigetország mezőgazdasága súlyosan megsínylette mindezt. A 80-as évek elején haiti földművesei évi 170 ezer tonna rizst termeltek, amivel az ország fogyasztásának 95 százalékát elégítették ki. Mára a Haitin fogyasztott rizs kétharmada az Egyesült Államokból származik. Az árakat Amerika diktálja, a lakosság 22 százaléka így a minimálisan szükségesnél is kevesebb kalóriához jut. Nem csoda, hogy 2008-ban éhséglázadások robbantak ki az élelmiszerárak megduplázódása miatt.

Részben a multicégek természetet kizsákmányoló gazdálkodása, részben a helyiek koordinálatlan erdőpusztításai miatt a vidék jelentős része mára élhetetlenné vált.

Haiti erdőinek 97 százalékát kivágták, a föld eróziója miatt parasztok tömegei költöztek a nagyvárosok nyomornegyedeibe. A drasztikus életmódváltás a korábbi társadalmi kötelékek és értékek felbomlását eredményezte. Vidéken a családi és falusi kollektíva pótolta a nem létező szociális hálót. A gettókban azonban felnőtt egy generáció, amelyik már nem ismeri a szolidaritás fogalmát. Az erőkultuszban nevelkedett fiatalok bandákba szerveződve járják az utcákat, a közbiztonság romokban hever.

Beszédes tény, hogy 2005-ig a törvények még nem büntették a nemi erőszakot. A bírák feladata annyi volt, hogy az elenyésző számú esetekben a kártérítés ügyében közvetítsenek az elkövetők, illetve az áldozatok családjai között. Mára a Pourt-au Prince nyomornegyedeiben olyan mértékben megugrott a szemérem elleni bűncselekmények száma, hogy az államnak súlyos büntetőintézkedéseket kellett foganatosítania. A haiti kormány egyedül képtelen volt garantálni stabilitását. A viszonylagos rend fenntartásában komoly szerepe van az ENSZ-erőknek, melyek egy évtizede, közel tízezer fővel vannak jelen az országban.

A gazdasági, társadalmi és politikai helyzet ismeretében nem túlzás kijelenteni: Haiti már a földrengések előtt is bukott állam volt. Az ilyen országokban pedig az államhatalom gyengülése könnyen anarchia kialakulásához vezet. Ez a földrengéssel be is következett. A katasztrófát követően az utcákat fosztogatók lepték el, akik még a segélyeket osztó külföldiekre is rátámadtak.

Préval elnök hatalma könnyen névlegessé válhatott volna, ha az amerikai haderő nem siet a segítségére. Washington tízezer fegyverest csoportosított át a szigetországba, felügyelete alá vonva az olyan stratégiai pontokat, mint a főváros reptere és hírközlési központjai.

Az akciót nem valamiféle katasztrófavédelmi csoport, hanem a Southern Command (SOUTHCOM), az Egyesült Államok hadseregének déli parancsnoksága koordinálja. Az amerikai bevonulást nem mindenki nézi jó szemmel. Hugo Chavez Haiti tervezett megszállásával vádolja az amerikai adminisztrációt. A venezuelai elnök egy beszédében rámutatott, az ENSZ egységei kiegészülve a SOUTHCOM katonáival, összesen húszezer fővel vannak jelen a kilencmilliós országban. Ez a lakosság létszámához viszonyítva több, mint amennyi katona Afganisztánban szolgált Obama elnök harmincezer fős csapaterősítése előtt. Beszédes tény az is, hogy az Egyesült Államok a kínai, iraki, iráni és németországi kirendeltségei után az ötödik legnagyobb nagykövetségét üzemelteti Port-au Prince-ben.

Washington persze tagadja, hogy megszállta volna Haitit. Csakúgy, mint a Préval elnök kabinete, melynek tagjai minden lehetséges fórumon igyekeznek leszögezni, hogy az amerikaiak az ő kérésükre vannak jelen. Bár az érintettek ezt cáfolják, fontos tisztázni: az Egyesült Államok nem pusztán emberbaráti szeretetből, hanem komoly stratégiai okokból vonult be Haitira. René Préval hatalma gyenge lábakon áll. Kuba és Venezuela pedig eddig is azon volt, hogy a lehető legminimálisabbra szorítsa vissza az Egyesült Államok befolyását a térségben. Emellett az ország adóssága megközelíti a kétmilliárd dollárt.

Egy esetleges baloldali fordulat esetén Haiti könnyen kikerülhetne Washington hatásköréből. Akkor pedig az amerikai nagyvállalatok, a hitelező pénzintézetek és a Pentagon mind hoppon maradnának.

Sayfo Omar