A puhányság kora

„Tommy Robinsont kilenchavi letöltendő szabadságvesztésre ítélték, amiért a bíróság épülete elől tudósított a tárgyalásról.” (examinerlive.co.uk, 2019. július 11.) A tárgyalásról történő tudósítás tilalmát maga a bíróság rendelte el, konzervatív kritikusok szerint azért, hogy így titkolják el az elkövetők – kivétel nélkül Abdulok, Ahmedek, Hassanok és Mohammedek – kilétét. A közvélemény tájékoztatásáért Tommy Robbinson példátlanul kemény büntetést kapott, nagy arányban muszlimok lakta börtönbe küldték, ahol az élete is veszélyben forgott.

Anglia rendkívül fertőzött az említett, szinte mindig pakisztáni származású musz­limok által elkövetett bűncselekménytípussal. Sok esetben azért nem lesz ezekből ügy, vagy csak a banda sokéves zavartalan tevékenysége után, mert bár a helyi gyermekvédelmi szerveknek és a rendőrségnek tudomásuk van a történtekről, a rasszizmussal való megbélyegzéstől tartva nem mernek lépni.

Az eddig említettek csupán aprócska mozaikok abból a képből, amely kirajzolódik, ha szemügyre vesszük, hova vezet, ha a gyűlölet elleni védekezés felett átveszi az irányítást a politikai korrektség. Nyilvánvaló, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és az emberi méltóság védelme két egymással konfliktusban lévő, szüntelenül szkanderező jogterület. A jogalkotók felelőssége, hogy soha ne „nyomhassa le” túlságosan az egyik a másikat, hiszen ez mindig zéró összegű játszma. Államonként változó, hogy a gyűlöletbeszédet korlátozó törvények megalkotásával egyidejűleg meddig mennek el a szólásszabadság korlátozásában.

Az Amerikai Egyesült Államok az első alkotmánymódosítással, amely öt alapjogot véd – a vallásszabadságot, a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a békés gyülekezéshez való jogot és a jogot arra, hogy a polgárok kérelmeikkel az államhoz fordulhassanak –, egyértelműen a szólásszabadság elsődlegessége mellett állt ki. A nyugat-európai államokra a gyűlöletbeszéd elleni fellépés erős törvényi támogatása jellemző.

Magyarország az amerikai és a nyugat-európai felfogás közötti arany középutat képviseli. A kétezres években az Alkotmánybíróság a szólásszabadság védelmére hivatkozva több olyan törvényjavaslatot visszautasított, amely a gyűlöletbeszéd hatókörét bővítette volna. Szélsőséges jogalkotói példák mind több országban fordulnak elő, többek között Kanadában, ahol ma már annak is komoly következménye lehet, ha valakit nem a választott nemi identitásának megfelelően szólítunk meg. Ez pedig egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen a kanadai genderista nyelvújítók számos új személyes névmást találtak ki a se nem férfi, se nem nő emberek számára.

Mikroagresszívan

Az új típusú törvények közös jellemzője, hogy minden esetben a szólásszabadság erózióját is jelentik, és híven tükrözik az uralkodó liberális ideológiát. Ezzel a liberális oldal hátra is dőlhetne, de nem teszi, mert minden fronton az ellenvéleményen lévők teljes elhallgattatására törekszik, ettől remélve végső célja megvalósulását, a konzervatív értékek végérvényes eltüntetését. Az egyetemeken különféle praktikákkal igyekeznek megteremteni a liberális hegemóniát. Fő szövetségesük ebben a No Platforming mozgalom (annyi mint: Nem adunk teret), amelynek célja, hogy a nem liberális ideológiát képviselő előadókat távol tartsa az egyetemi élettől. De szívesen fogadják az új Lenin-fiúk, azaz az Antifa (Antifasiszta akció) és egyéb agresszív tüntető alakulatok segítségét is, hogy fizikailag megakadályozzák a nemkívánatos előadó bejutását az egyetem területére.

Az angliai Exeteri Egyetem odáig merészkedett, hogy úgynevezett előadói nyilatkozatot próbált aláíratni Katie Hopkins (konzervatív médiaszemélyiség) meghívottal arról, hogy semmi olyat nem mond, ami bárki számára bántó. Tették ezt úgy, hogy a nyilatkozatban hipokrita módon többször is a szólásszabadságra hivatkoznak. Fentiek fényében mennyire hihető, hogy pont ők az a réteg, akik azért nincsenek letiltva az online felületeken, mert soha nem támadnak senkit? A közösségi médiában a jogszabályoknál sokkal kevésbé megengedő és részrehajlóan alkalmazott közösségi alapelvek valójában eszközök a liberális túlsúly megteremtéséhez. Ezen alapelvek fogalomtára folyamatosan bővül, ma már az olyan megnyilvánulások is tiltás alá esnek, amelyeket bárki támadónak, bántónak érzékelhet.

Trendi, új varázsszavuk a mikroagresszió. Ez a hozzáállás megöli az érdemi vita, a kulturált, őszinte kommunikáció lehetőségét. Természetesen az, hogy sztahanovistákat megszégyenítő buzgalommal küzdenek a gyűlölet ellen, nem akadályozza meg őket, hogy ne legyenek ők maguk is gyűlölködők. De hát nekik szabad, hiszen ők mindig a jó ügyért küzdenek! Gyűlöletük elsődleges tárgya a toxic masculinity (mérgező férfiasság) és a white supremacy (fehér felsőbbrendűség), gyűlöletük elsődleges célpontja a fehér, keresztény, konzervatív, heteroszexuális férfi. A másodlagos célpont pedig mindenki, aki nem ők. Látványos trükkel demonstrálta ezt Candace Owens afroamerikai konzervatív kommentátor és politikai aktivistahölgy, aki Sarah Jeong (a The New York Times szakmai vezetésének tagja) Twitter-bejegyzését úgy közölte sajátjaként, hogy a bejegyzés összes „fehér” szava helyére a „zsidó” szót írta. Más változtatást nem eszközölt. A következmény? A Twitter törölte Candace Owens fiókját!

A végtelenségig lehetne sorolni a bizonyítékokat a gyűlöletbeszéd elleni harc álarcába bújtatott liberális cenzúrára, de van itt más probléma is. Ezért ezt most zárjuk le azzal, hogy: tetszettek volna konzervatív közösségi médiát csinálni!

Fejet fel!

Hová vezet a gyűlöletbeszéd-törvények kóros mutációja és beszivárgása a nyilvánosság minden területére? A gyűlöletbeszéd elleni fellépés nem egyetlen művelet, hanem egy folyamat. Amikor megszületik a gyűlöletbeszéd kriminalizálását hozó törvényi szabályozás, követik a jóval intoleránsabb különféle közösségi alapelvek, ezek az uralkodó ideológia szerinti pillanatnyi érzékenységi szintet tükrözik. Amint ez megszokott lesz, a gyűlöletreceptorok hamarosan érzékenyebbé válnak, és az ezt a játékot űzők mindig feljebb és feljebb tolják az érzékenységi potmétert.

Tegnap az számított gyűlöletkeltésnek, ha valaki népirtásra buzdított, holnap az fog, ha kritizálják valakinek az öltözködését. Emögött már nem is feltétlenül a liberálisoktól megszokott rosszindulat és örökös rombolási szándék áll. A játék résztvevői, akik szüntelenül az áldozat szerepét játsszák, akiket a törvény már egy ellenséges pillantástól is véd, valóban ennyire elpuhulnak. Nehéz azokon segíteni, akik magukat áldozatnak látják. Az ilyen áldozatok a dolog természeténél fogva nem képesek problémákat megoldani, mert azt másoktól várják. Az effajta szabályozott védelem pedig csak ront a helyzetükön, örvénybe kerülnek, amely húzza őket lefelé.

A liberalizmus egyik főbűne a túlélési ösztön kiirtása a társadalomból és az egyénből. Az egyén szubjektív érzéseinek, lelkivilágának mániákus óvni akarása gyorsuló pályára állítja ezt a folyamatot. A társadalmi feszültségek ezáltal növekednek. Végül a közéleti értelemben életképtelen embereknek pont olyan vezetőik lesznek, amilyeneket megérdemelnek. Vessék csak vigyázó szemüket az Európai Unió központjára, a hírhedt Grand Cirkusz Brüsszelre, és láthatják! De említhetjük Kanadát, Franciaországot, Németországot és számos más országot is.

Tehát: fejet fel, hátat kihúzni, és vállald a vitát! Védd magad! Bizonyítsd be, hogy aki támad, téved! Ez mindenki érdeke. De nem csak liberális, hópihécske típusú puhányok vannak ám! Szánalmas, ahogyan konzervatív közszereplők, akik miután elmondták a véleményüket, a liberális agresszió és zsarolás hatására minden meggyőződés nélkül, megszégyenülve esedeznek a közvélemény bocsánatáért, miközben magukban továbbra is ugyanazt gondolják. Ők is puhányok. Puhányok és árulók. A véleményterrort erősítik ahelyett, hogy megvédenék az álláspontjukat. Ilyen vezetőkre van szükség? Az egyetemeknek tobzódniuk kellene az új gondolatokban és az azokat kísérő vitákban. Azonban egy liberális szellemű, a politikai korrektség buborékjába izolált intézmény nem egyetem, hanem szekta. Egy szekta puhány vezetőkkel, amely nem motorja, hanem hátráltatója a társadalmi és tudományos fejlődésnek. Egy ilyen intézmény vezetői semmiben sem különböznek azoktól az egyházi elöljáróktól, akik közel négyszáz évvel ezelőtt Galileo Galileit tanai visszavonására kényszerítettek.

A beszéd joga

A szólásszabadság az az eszköz, amellyel minden egyéb jogot képesek vagyunk megvédeni. Ez az oka annak, hogy az USA-ban a jogok hierarchiájában ez a jog áll az első helyen. A gyűlöletbeszéd-szabályozások tartalma meghatározza, hogy mennyiben korlátozzák a szólásszabadságot. Ma többek között a számos kitalált nemi identitás megkérdőjelezését kriminalizálják a gyűlöletbeszéd-törvények, de mi történt volna, ha hasonló jogszabályt alkotnak az ötvenes évek Amerikájában, amely a faji szegregáció megkérdőjelezését kriminalizálja? Az amerikai polgárjogi mozgalmak sikerének nem a faji előítéletek tiltása, hanem a szólásszabadság volt a feltétele!

Miért nem ragaszkodnak jobban a politikusok a szólásszabadság megvédéséhez? A válasz egyszerű. A politikai elitet a szólásszabadság korlátozása, a cenzúra jottányit sem akadályozza hatalma megtartásában. Éppen ellenkezőleg. Ébresztő, drága, pukkanós fóliába csomagolt lelkű liberális hópihécskék! Ideje észrevenni, hogy a szólásszabadság sértetlensége a közember szintjén egyformán konzervatív és liberális érdek. Hosszú távon nagyon csúnya vége lesz, ha lemondunk róla. Érdemesebb vállalni a vitát, még ha időnként fájdalmas is.

Számos kutatás bizonyítja, hogy rossz úton járunk. A sciencefiles.org 2016-os németországi felmérése szerint a válaszadók 91 százaléka gondolja úgy, hogy nem mindenki vállalhatja félelem nélkül nyilvánosan a véleményét. 87 százalékuk szerint Németországban nincsen szabad és független média. A Frankfurter Allgemeine Zeitung megbízásából az Allensbach Institut 2019-es felmérése hasonló eredményre jutott. Eszerint a németek 82 százaléka nem meri nyilvánosan vállalni a véleményét, és baráti körben is csak 59 százalékuk, ami döbbenetes. A Cato Intézet 2017-es kutatása arra mutat rá, hogy az amerikaiak többsége szerint a politikai korrektség inkább eredményezte a társadalomban szükséges viták elnémítását (71 százalék), mint azt, hogy az emberek kevesebb támadásnak vannak kitéve (28 százalék). Sokatmondó, hogy miközben a republikánusok mindössze 27 százaléka érzi úgy, hogy szabadon vállalhatja politikai nézeteit, addig a demokraták 53 százaléka. Nyugaton tehát kialakulóban vannak a Kádár-rendszerből ismert párhuzamos valóságok. Egy a nyilvánosságnak, egy pedig a családnak.