A remény elnöke

Zelenszkij párizsi látogatása után a napokban a francia újságírók értetlenkedve kérdezték, hogyan tudnak az ukránok egy olyan emberre szavazni, akinek nincs sem politikai tapasztalata, sem karizmája, sem pedig programja. Pedig a válasz egyszerű. Az ukránoknak elegük lett az országot két évtizede irányító korrupt elitből, amely kétszer lopta el tőlük az álmaikat – mert mindegyik Majdan után ez történt –, Ukrajnát pedig Európa egyik legszegényebb országává tette. Elegük lett az öt évvel ezelőtt a béke, a jólét, az emberi élet ígéretével diadalmaskodó Petro Porosenkóból. Úgy gondolták, hogy legyen bárki az elnök, csak ne ő. Új arcra vágytak. 

Annyira várják a csodát, a varázslót, akarták a változásokat, hogy kétharmados többséggel megválasztottak egy fiatal, éles eszű humoristát, aki immár negyedik éve ígéri egy politikai show főszereplőjeként, hogy leszámol a megcsontosodott, korrupt elittel. Ezt a hőst látják benne, s úgy gondolják, ha a szatirikus sorozat történelemtanárából, Holoborodkóból lehetett sikeres elnök, akkor a komikusból is lehet. Aki a nép szolgájaként a képernyőről lelépve valóban a népet szolgálja. Valamilyen csoda folytán megállítja a háborút és legyőzi a szegénységet. Az ukránok a jobb élet reményére szavaztak, s ma a szemükben Volodimir Zelenszkij jeleníti meg ezt a reményt. 

Ez a választás elutasítása mindannak, amit Porosenko megtestesített. A katonaruhában feszítő vezetőnek, aki Putyinra mutogatva hívja háborúba a fiaikat. A gyűlöletre épített ellenségkép felturbózásával, a hazafiságot lejárató, harsány, etnikai alapú nacionalizmus szabadjára engedésével. Egy nemzet agyát sikerült átmosni ezzel az őrülettel. De csak egy időre, mert egyre jobban látszott, hogy ennek a háborúnak a legfőbb haszonélvezője maga a kijevi elit. Nem csak politikai értelemben. A háború, az orosz agresszió képe ugyanis elfedi a valóságot, és mint tudjuk, gazdagodni is jócskán lehet rajta. A szegénységet, az állam szétesését, az ügyészségre és a titkosszolgálatokra épített hatalomgyakorlást azonban a végtelenségig nem lehet Putyinra fogni. Zelenszkij elsöprő győzelme elutasítása a korrupciónak is, amely nagyobb, mint az öt éve puccsal megdöntött Viktor Janukovics idején volt. És elutasítása annak is, hogy az országot ismét foglyul ejtették az oligarchák. Mások kerültek közelebb a tűzhöz, de a lényeg, a rendszer ugyanaz maradt. 

Ez az elmúlt öt évről lesújtó véleményt mondó szavazás figyelmeztető lehet az Európai Uniónak, a nemzetközi pénzügyi elitnek és az Egyesült Államoknak is. Ukrajna ugyanis végül aláírta a társulási szerződést, megkapta a vízummentességet is, ám kiderült, hogy az európai integráció nem csodafegyver. Nem tünteti el egyik pillanatról a másikra a szegénységet, de a korrupciót sem. Főképp akkor, ha az IMF ráerőlteti egy országra a neoliberális reformokat, amellyel a gazdaság rendbetételének a terhét áthárítja a lakosságra.

De az sem segíti a talpra állást, ha az európai hatalmak csak a piacot látják Ukrajnában, az Egyesült Államok pedig emellett még az Oroszországgal szembeni geopolitikai csata felvonulási terepét. Céljaik elérése érdekében pedig egyszerűen megveszik az hatalmi elitet, amely cserébe uralkodhat és tömheti a zsebét. De megvenni sem nagyon kellett Porosenkót, hiszen amerikai segítséggel került az elnöki székbe, hatalma pedig a Nyugattól függött. Amely lélegeztető gépen tartotta a háborúban és az oligarchák fogságában megroggyant országot, közben azonban rátette a kezét a gazdaság legértékesebb részeire. 

Az ukránok továbbra is hisznek abban, hogy helyes volt az ország geopolitikai irányváltása, azonban ez az öt év megtaníttatta velük azt is, hogy Ukrajnát nem lehet áthelyezni a térképen, mondjuk Ausztria mellé. Még kevésbé Mexikó helyére. Oroszország a szomszédja marad, amellyel normális kapcsolatokat kell kialakítani. Ezt a normalitást, az álmodozástól megszabadított európaiságot és a pragmatikus szlávságot képviseli a nép hangulatára ráérezve Zelenszkij. Akinek legfőbb erénye – amellett, hogy nem Porosenkónak hívják –, hogy jól érzi, mire vágynak az emberek. Ez még nem jelenti egyben, hogy a nép szolgája is lesz, ám megvan rá a remény.

Azt is tudjuk, hogy csodák nincsenek. Zelenszkij mozgástere meglehetősen szűk. Nincs politikai hátországa, Holoborodkóval ellentétben mögötte nemcsak a nép, de oligarchák is állnak. S nemcsak állnak, hanem lassan megkérik majd a támogatás árát. Nemcsak Igor Kolomojszkij tér vissza Ukrajnába, hanem az olyan politikai kalandorok is, mint Mihail Szaakasvili. De az új elnök minden lépésén rajta tartja majd a szemét közben a „nagy testvér”, Amerika is. Csodát tenni nem lehet a gazdasággal sem. Az nincs abban az állapotban. S hát varázsütésre Zelenszkijből sem lesz politikus. Attól még nagyon messze van. Ez most pozitívum a választók szemében, ám amikor el kell kezdeni vezetni egy országot, már más lesz az elvárás. 

A helyzet azonban annyira elkeserítő Ukrajnában, hogy néhány jó irányba tett lépéssel fenn lehet tartani a szebb jövőbe vetett hitet. Ha legalább látszik a háború vége, és a gátlástalan rablás, a korrupció letörésének az esélye. A „remény elnökét” ugyanis a reménytelenség, a kilátástalanság emeli a trónra. Azt pedig már a párizsi kollégák is tudhatnák, hogy nem csak Ukrajnában…