A ruandai népirtás 25 éve kezdődött
Huszonöt éve, 1994. április 6-án a ruandai főváros, Kigali repülőterén máig tisztázatlan körülmények között lelőtték a Juvénal Habyarimana elnököt szállító repülőgépet. Néhány órával később a kis afrikai országban elszabadult az erőszak, a következő nyolcvan napban mintegy 800 ezer embert gyilkoltak meg, túlnyomó többségük a kisebbségi tuszi népcsoporthoz tartozott. A második világháború utáni egyik legsúlyosabb népirtás megszervezőit és végrehajtóit nemzetközi törvényszék vonta felelősségre. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga.
A korábban német, majd belga gyarmat 1962-ben nyerte el függetlenségét. Afrika egyik legkisebb, de legsűrűbben lakott államának történetét végigkísérte a tízmilliós lakosság 85 százalékát kitevő hutuk és a kisebbségben lévő tuszik viszálya, a helyzeten csak rontott, hogy a gyarmati időszakban a helyi elitbe kizárólag tuszik kerülhettek be. 1959-ben a véres összecsapások miatt 300 ezer tuszinak kellett a szomszédos Burundiba és Ugandába menekülnie, így arányuk a lakosságon belül tovább csökkent.
A hutu etnikumhoz tartozó Habyarimana 1973-ban katonai puccsal került hatalomra, s miután népszerűsége a gazdasági nehézségek miatt csökkent, minden bajért a tuszikat tette felelőssé. 1990 októberében az emigráns tuszik által alapított, Paul Kagame vezette Ruandai Hazafias Front (RPF) Ugandából benyomult az országba, a polgárháborút 1993-ban az Afrikai Egységszervezet közvetítésével megszületett békeszerződés zárta le. A megállapodás értelmében átmeneti kormányt és egységes hadsereget hoztak volna létre az RPF részvételével, az országba ENSZ-békefenntartók érkeztek.
A hutu nacionalisták hevesen ellenezték a tárgyalásokat és a megállapodást, s már 1990-ben elkezdtek készülni a tuszi kisebbség teljes kiirtására. A hadsereg bozótvágó késekkel fegyverezte fel a hutu fiatalokat, és „önvédelmi tanfolyamokat” szervezett számukra, listázni kezdték az „árulókat”, akik közé a tuszik mellett a mérsékelt és megegyezésre hajló hutuk is bekerültek, elindították a gyorsan népszerűvé vált RTLM rádiót, amely a szórakoztató programok mellett és között gyűlöletpropagandát sugárzott, az előítéleteket kihasználva uszított a tuszik ellen.
A legújabb kori történelem egyik legnagyobb népirtása 1994. április 6-án este kezdődött, amikor a közép-afrikai államfők csúcstalálkozójáról hazatérő Habyarimana repülőgépét – amelyen ott volt Burundi szintén hutu elnöke is – a főváros repülőterén rakétával lelőtték. A merénylet körülményei máig tisztázatlanok, a hutu kormány azonnal az RPF-et tette felelőssé, de egyre több jel utal arra, hogy éppenséggel ők végeztek a békülésre hajló elnökkel, halálát pedig ürügyként használták a tuszik kiirtásához.
A merénylet következményei azonnaliak és végzetesek voltak. A keményvonalas hutu vezetők ideiglenes kormányt alakítottak, a miniszterelnök-asszonyt, aki a rádión keresztül nyugalomra akarta inteni honfitársait, a védelmére kirendelt tíz belga ENSZ-békefenntartóval együtt lelőtték. Néhány órán belül országszerte megkezdődött a tuszik és a mérsékelt hutuk legyilkolása. A tömeggyilkosságok szervezetten zajlottak, a rádióban nemcsak az uszítást folytatták, hanem utasításokat is adtak a helyi milíciáknak és a feltüzelt hutu lakosságnak.
Vidéken, ahol ismerték egymást az emberek, nem okozott nehézséget a tuszik és a velük rokonszenvező hutuk azonosítása és legyilkolása. Az áldozatokkal machetével vagy lőfegyverrel végeztek, ha a templomokba vagy iskolákba menekültek, az épületeket rájuk robbantották, a nőket kivégzésük előtt megerőszakolták. Az egyszerű falusiaknak szomszédjaik legyilkolásáért pénzt ígértek, vagy azt, hogy megkapják azok házait és földjeit. Sokakat fegyverrel kényszerítettek arra, hogy részt vegyenek az öldöklésben. A városok környékén az utakat eltorlaszolták, hogy kiszűrjék és legyilkolják a menekülő tuszikat, akiknek nemzetiségük szerepelt személyi okmányaikban. Az erőszak majdnem három hónapig tombolt akadálytalanul, mert az ENSZ-békefenntartók a belga katonák meggyilkolása után kivonultak. Az áldozatok számát mintegy 800 ezerre teszik, közülük félmillió volt tuszi, 300 ezer pedig mérsékelt hutu.
A népirtás csak júliusban ért véget, amikor az RPF csapatai bevonultak a fővárosba, Kigaliba. Az ideiglenes kormány összeomlott, ezután kétmillió hutu menekült a szomszédos Kongóba – jelenlétük a későbbiekben ott vezetett több évig elhúzódó fegyveres konfliktushoz. Az RPF győzelme után az 1993-as békemegállapodásban előírt koalíciós kormányt hozott létre Paul Kagame vezetésével, de a népirtásért felelős korábbi hutu kormánypártot törvényen kívül helyezték. 1994 novemberében állították fel az ENSZ égisze alatt a ruandai népirtást vizsgáló nemzetközi törvényszéket (ICTR), amely 2012-ben fejezte be munkáját. A törvényszék 96 ember ellen emelt vádat, 61 embert ítéltek el, politikusok, katonatisztek és a gyilkosságok elkövetői mellett a gyűlöletet terjesztő papokat, újságírókat is. Bírósági tárgyalások Ruandában is folytak, sőt a törzsi hagyományokon alapuló közösségi bíróságokat is létrehoztak, amelyek egymillió ügyet tárgyaltak meg.
A józan ésszel megmagyarázhatatlan genocídium okait azóta is kutatják történészek és pszichológusok, könyveket és filmeket forgattak róla. A Hotel Ruanda című alkotást 2004-ben több Oscar-díjra jelölték, 2017-ben a Trafóban is látható volt a Hate Radio című előadás, amely a népirtásban komoly szerepet játszó RTLM rádióállomás egyik adását rekonstruálja.
